20. fejezet - Visszatérő emlékek

/TaeHyung/
 

A fejem kegyetlenül lüktetett, amikor észhez tértem, kellett pár perc mire észleltem, hogy valamilyen kemény felületen ülhetek, és amint a lábaim valamilyen falábakhoz ütköztek egy széknek véltem. A kezem annak karfáján pihent, erős ragasztószalagszerű dologgal körbetekerve, melyek egy kissé a bőrömbe vésődtek, de ennek ellenére sem éreztem kimondottan fájdalmat. Amint kinyitottam a szemem, végignéztem magamon, s a kezeimen kívül a lábaim, sőt az egész felsőtestem be volt tekerve kötéllel, hogy véletlenül se tudjak megmozdulni. Igyekeztem megszabadulni a béklyóktól, de elég masszívnak tűntek. Sokkal több erőre, s technikára lesz szükségem ahhoz, hogy kiszabaduljak. Egy pinceszerű helyiségbe lehettem, nem voltak ablakok, erőteljes dohszag volt jellemző a légkörre. A fapadló néhány helyen igencsak megkopott, ám nem ez ragadta meg igazán a figyelmemet, hanem az a rengeteg vastag kábel, melyek tökéletesek voltak elektronikai felszerelésekhez, sőt erős fényt is észleltem, amikor nem messze tőlem, nagy képernyőket fedeztem fel, összesen hatot számoltam belőle. Mind ugyanazt a szobát mutatta, különböző szögekből, bár mind egy hatalmas ágyra fókuszált, melyben egy kicsi, és törékeny lány feküdt, összegömbölyödve, de azt is láttam, hogy az alak válla néha megrázkódik, halk zokogás is hallatszott, simán kikövetkeztettem, hogy a lány sír, és a személye nem mást, mint HyeMi... A szívem görcsösen összerándult a mellkasomban, és erős kényszert éreztem arra, hogy kimentsem ebből a rémálomból, ám ahhoz először magamat kellett kiszabadítani. Lépesekre figyeltem fel, melyek egyre közelebbről hallatszottak, a vér pedig abban a pillanatban megfagyott az ereimben, ahogy az ismeretlen megszólalt.
–        Na, végre, hogy észhez tértél! – jelent meg mellettem egy magas alak, MinWoo képében, és legszívesebben orrba vágtam volna, pláne ha lett volna szabad kezem.
–        Ha kiszabadulok innen, én kicsinállak! – fenyegetőztem, mire a fiú csak felnevetett, és a nagy képernyők felé lépett.
–        De nem fogsz! – vontam meg a vállát. – Sőt én magam foglak elengedni, de előtte megkínozlak egy kicsit.
–        Nem tudsz fájdalmat okozni – sziszegtem összeszorított fogakkal. – Nincs az a fizikai fájdalom, amit ne tudnék elviselni.
–        És a lelki? – vetette fel MinWoo némi önelégült vigyorral a képén, és egy pillanat erejéig az egyik képernyőre mutatott, ami a legközelebb volt a szerencsétlen lányhoz. – Nem fogok hozzád érni egy ujjal sem, de azt nem garantálom, hogy a kislányt nem fogom megkínozni, amúgy is tartozom még egy kis műsorral.
–        Ha bántani mered, esküszöm, hogy nem állok jót magam ért! – folytattam a fenyegetőzést, de közben annyira tehetetlennek éreztem magam.

Minél hamarabb kijutok innen, annál hamarabb verhetem orrba, verhetem meg úgy, hogy soha többet nem áll a lábára, és addig fojtogathatnám, amíg az utolsó lélegzetvétel is elhagyja a száját. Tudtam, hogy mit akar tenni HyeMivel, de nem hagyhattam, hiszen ki tudja, milyen kegyetlen következményekkel járna, akár létezik az a bizonyos baba, akár nem. Nem hagyhattam, hogy szegény lány erőszak áldozata legyen, de azt is sejtettem, hogy egymagam nem is lesz képes megvédeni magát. Először a ki kell szabadulnom, hogy megmenthessem szívem hölgyét annak reményében is, hogy ezzel talán emlékezni is fog rám.
–        Igazán jó játék lesz, te pedig hallani és látni fogsz mindent! – közölte velem a fiú egészen közel hajolva hozzám, s erős kényszert éreztem arra, hogy alaposan megfejeljen, hátha összeesik, és nem lesz képes, még csak a közelébe sem menni HyeMinek. – Jó mulatást! – Végszóra még elhagyta egy gúnyos nevetés a száját, én pedig annyira idegese lettem, hogy majd széttéptem a béklyóimat, de azok a nagy küzdelemben, szinte a bőrömbe vésődtek. Hiába volt rajtam egy vékony póló azon keresztül is éreztem a köteleket a mellkasomon, ahogyan azok a székhez kötözve fogolyként tartottak. Küzdöttem még egy ideig, de rá kellett jönnöm arra, hogy ez csak arra jó, hogy elfáradjak, itt nem fogok semmire sem menni az erővel...
 

/HyeMi/

Úgy bánt velem, mintha valami rongybaba lettem volna, egész végig mereven tartotta a hajamat, szinte tépte, de ennek ellenére erősnek éreztem magam. Vigyáznom kellett a picire, nem derülhet ki, hogy létezik, ám ez egyre nehezebbnek bizonyult, mivel egy minimális kerekségre azért szert tettem. Aztán, amint visszaérkeztünk a kuckóba, betoloncolt abba a rémes szobába, erőteljesen az ágyra lökött, és bezárta az ajtót. Összekuporodtam az ágyon, magzatpozícióban, és amint biztosra vettem, hogy nincs a közelben, hagytam, hogy a könnyeim utat törjenek maguknak. Nem tudom pontosan, mennyi ideig lehettem ugyanabban a pozícióban, a könnyeim sóssága még az arcomat is csípte. Össze kellett szednem magam, és kitalálnom valamit, mert előbb vagy utóbb valójában meg fog ölni, vagy éppen bántalmazni, esetleg még ennél is rosszabb... Egyre erősebbé vált bennem a menekülési kényszer... ki fogok jutni innen, még akkor is, ha ez lesz életem utolsó akciója, nem hagyhatom, hogy örömet leljen bennem, hogy rajtam élvezkedjen, így bármit tesz velem, azt szó nélkül tűrnöm kell, hátha akkor elveszti a lelkesedését, és békén hagy. Bár ezzel alá is írom a halálos ítéletemet, de inkább legyen gyors halálom, mint hosszadalmas, fájdalmakkal és kínzásokkal teli. Lassan ültem fel az ágyon, és döbbeneten vettem észre, hogy pár kameraszerű tárgy van a szobámba, gondoltam, azért, hogy véletlenül se tudjak megszökni, hiszen minden mozdulatomat látni fogja, ezek után már elbújni sem fogok tudni előle. Micsoda remeki kilátások...

Amíg ezen agyaltam, a fülemet egy magas kislányos hang csapta meg, és azonnal felismertem benne NaRit. Fojtott hangon vitatkozott a fiúval, Baek nevét is hallottam, ami miatt elég kellemetlenül éreztem magam. Nagyon reménykedtem abban, hogy nem lesz semmilyen komolyabb baja, főleg, hogy az egész rémség, ami vele történt, csupán miattam, és a naivitásom miatt van. Ha magamnak okoztam ezt a helyzetet, illene magamtól is kimászni belőle. Közelebb settenkedtem az ajtóhoz, és azon a kicsiny kulcslyukon lestem, mi is történik odakinn. Habár nem láttam sok mindent, elég erős volt a kíváncsiságom is, közben is a lehetséges menekülési terveken gondolkodtam, de aztán egy lövés hangja rázott fel a mélységből, majd nem messze az ajtómtól, NaRi egy vérző sebbel a homlokán esett össze, én pedig kis híján felsikoltottam a félelmemben. Nem kedveltem a lányt, ám hogy így végezze még nekem is sokk volt. Aztán hallottam a lépések hangját az irányomba, gyorsan lebuktam, a hátamat az ajtó hideg lapjához nyomtam, de a fiú a másik oldalon, egy hatalmas sóhaj keretében megragadta NaRi élettelen testét, és kifelé vonszolta egyenesen a házon kívülre.
Ismét visszaszenvedtem magam az ágyba, magamhoz vontam a párnámat, és reménykedtem abban, hogy ez a rémálom nem fog sokáig tartani. Hallottam, amint a kulcs zörög a zárban, a szívem pedig veszettül kezdett el dobogni, ennél erősebb félelmet manapság még nem igazán éreztem. Felkeltem az ágyból, felkészülve arra, hogy amint az ajtó nyílik, megpróbálok kitörni, nem maradhatok huzamosabb ideig egy légtérben ezzel az elmebeteggel.

–        Remélem, nem akarsz többet elfutni? – kérdezte MinWoo szinte dalolva, s nem is foglalkoztam vele.

Amint nyílt egy kis lehetőségem arra, hogy fussak, meglendültem, és az ajtó felé rohantam. Alig húsz centi adódott, hogy elmeneküljek, de ez nem volt elég. Fene egye meg a hajkoronámat, amit megint csak nem kötöttem fel, gond nélkül kapaszkodott belé, és rántott vissza, nem kis fájdalommal körítve. Úgy éreztem, a tincseim szinte kiszakadnak a helyükről, ám a fiú egy erős mozdulattal az ágyra lökött, mindezt még mindig a hajamnál fogva. Nem akartam sírni, mintha éreztem volna, hogy ezzel csak örömöt okozok neki. Olyan hévvel vetette magát rám, hogy menekülni sem tudtam. 

Kényelmesen helyezkedett el a lábaim között, hiszen sikerült neki kedvező módon megérkeznem az ágy felületén, majd az egyik kezével nyilvánvalóan az erősebbik kezével a nyakamat szorította, lassan kipréselve a levegőt, kis híján a fulladás veszélye kerülgetett, majd a másik kezével a nadrágommal babrált. A lábaimmal rugdosódni kezdtem, hátha ezzel megfékezem, de egyre erősebben szorította a nyakamat, így kénytelen voltam inkább a fulladást elkerülni, így arra koncentráltam, hogy lehámozzam a kezeit. Nem jártam sikerrel, sőt egyre szarabbul éreztem magam, enyhén szólva homályosodni kezdett körülöttem mindent, csupán, akkor tértem teljes mértékben észhez, amikor két ujját éppen a testemben éreztem, de olyan durván, hogy azt hittem, menten szétszakadok.

–        Ha továbbra is küzdesz – morogta a fülembe hevesen. – Akkor bemelegítés nélkül fogom a farkamat beléd tuszkolni, az lehet, hogy nem lesz kellemes...
–        Szállj le rólam! – hörögtem a levegőmentes állapot miatt, és rettegtem attól, hogy valóban erőszak áldozata leszek. – Könyörgöm! – tettem hozzá, de erre ő csak gúnyosan felnevetett, majd lassú mozdulattal végignyalta az arcomat, aztán az ajkaimat, és olyan mélyen lenyomta a nyelvét a számba, hogy azt hittem megfulladok, nem mintha nem lett volna elég a nyakamba nyomódó ujjainál. 
–        Ez az! – mondta diadalittasan. – Könyörögj csak, az annyira izgató! Könyöröghetsz az életedért, de ezt úgy sem úszod meg! Az enyém leszel, vagy így, vagy úgy!
–        Soha! – vágtam vissza összeszedve a meg maradt erőmet, és az egész testemet bevetve kezdtem el mocorogni alatta.

Próbáltam annyi erőt belevinni, amennyit csak lehet, a szabadon lévő kezeimmel, amivel eddig a nyakamat próbáltam kiszabadítani, most ököllel a hátát csapkodtam, vagy az oldalát, miközben a lábaimmal igyekeztem olyan helyeken megbökni, aminek nem örült volna. A mozgásom kissé kizökkentette, éreztem a távozó ujjait, az enyhülő szorítást a nyakamon, így egyetlen pillanatot sem gondolkodtam, csak a kezeimet a vállára téve, egy utolsó, de annál erősebb mozdulattal ellöktem magamtól. Váratlanul érte, mert egyenesen az ágynak azon szélén kötött ki, ami elég messze volt tőlem, sőt annyira elvesztette az egyensúlyát, hogy végül leszédült az ágyról. Nem agyaltam azon sem, hogy mit tegyek. Felpattantam az ágyról, és kifelé siettem az előtértbe, ahol azok a bizonyos lombikok voltak. Igyekeztem kinyitni az ajtót, de az zárva volt, el akartam futni, hogy ezúttal olyan helyen húzhassam meg magam, ahol sosem talál rám, vagy éppen bemenni egy kórházba, remélve, hogy a picinek nem lesz semmi baja. Ám addigra a nyomomban volt...

–        Azt hiszed, hogy ezt élve megúszod? – sziszegte összeszorított fogakkal. – Eddig nem bántottalak úgy igazából, de lehet, hogy azt kellene, félholtra verni, hogy ne tudj megmozdulni.
–        Hagyj békén! – emeltem meg a hangomat, egy kissé kimerülve.
Egyszerűen belefáradtam abba, hogy meneküljek, sőt ez az állapot időnként alapvetően leszívja az összes erőmet, különösen azért mert nem figyeltem oda az étkezésekre sem, vagyis gyenge voltam, a szokásosnál is gyengébb. Óvatosan kerültem meg MinWoo-t, aki villámló pillantással méregetett, majd hátat fordítottam neki, hogy gyorsabb lépésekkel távolabb kerülhessek tőle, de a felém nyúlt, és a felkaromba kapaszkodva közelebb rántott magához. Nem messze volt tőlem egy hatalmas méretű szekrénysor, a maga régies, kopottas stílusával.

Pár pillanatig csak bámult rám, az egyik kezével megint a nadrágommal vacakol, egyre lejjebb húzkodva azt, és kicsit sem szerettem volna egy szál bugyiban rohangálni, onnantól már a halálos ítéletemet írom alá, ami az erőszakot illeti. Igyekeztem lerázni magamról, egyre messzebb húzódva tőle. Sőt a nadrágomat kínlódtam vissza, engem bizony nem fog levetkőztetni.
–        Úgy tűnik, nem tanulsz semmiből – közölte velem végül dühösen, s már csak erőteljes lökést éreztem, majd csodálatos ívben repültem a másik oldalamon lévő asztal irányába.

Úgy értem földet, hogy éppen sikerült a tarkómmal lekapnom az asztal egyik sarkát, erősen megütve a fejemet, olyannyira, hogy be is tört, hiszen fájdalmat, és folyékony melegséget éreztem, vagyis a véremet. Hasra fordultam szenvedésemben, de ez sem állított meg, fel akartam tápászkodni, ha elvesztem az eszméletemet, akkor gond nélkül megerőszakol, amit nem hagyhattam neki, csupán a baba miatt. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és a következő másodpercben úgy éreztem, mintha sokkolták volna az agyam, kegyetlen fejfájást éreztem, mintha satuba tették volna az egész fejemet, és szép lassan összeszorították volna. Biztos voltam abban, hogy agyrázkódásom lett az ütközéstől, én pedig szinte felordítottam attól az elviselhetetlen fájdalomtól, ami akkor abban a pillanatban ért. Felpillantottam a felém közeledő alakra, és döbbentem észleltem az ismerős arcot, legutóbb is bántott, majdnem megégetett, tönkre tette a zongorázási lehetőségeimet, és majdnem megölte a húgomat... Omona! Én emlékszem... Emlékszem mindenre...

/TaeHyung/
 

Láttam mindent... S ezúttal is őrülten tehetetlennek éreztem magam... Ugyan küzdött, de látszott, nem elég erős ahhoz, hogy egy ilyen őrülttel megküzdjön. Egészen addig láthattam csak ezt a küzdelmet, amíg abban a helyiségben voltak, HyeMi a legapróbb lehetőséget is megragadta, hogy megszökhessen. Ám csak egészen addig láthattam a küzdelmét, és őszintén szólva, hihetetlenül felbosszantott, hogy ennyire szerencsétlen helyzetben vagyok, és nem tudok semmit sem tenni ellene... De amint sikerült a lánynak kijutnia abból a bizonyos szobából, már nem láttam semmit sem, és tudtam, ha nem találok ki valamit, akkor már csak a holttestét menthetem meg, ami kicsit sem töltött el kellemes érzésekkel. Gyors gondolkodás után arra jöttem rá, hogy először ki kell valahogyan szabadítanom kezeimet, csak utána leszek képes teljesen megszabadulni a testemen lévő további eszközöket. Ahogyan felfelé húztam a kezemet, a ragasztószalag lassan nyúlni kezdett, de elég erősen belevésődött a bőrömbe, nem egy helyez mély, vérző sebeket hagyva maga után, s amint eléggé sikerült megnyújtanom a műanyagot, kihúztam alóla a kezeimet. Nem volt egyszerű menet, és nem mondom, hogy nem fájt, de a cél minden esetben szentesíti az eszköz. Aztán letekertem a köteleket, még egy adag szalagot, majd a lábaimat is szabaddá tettem. Az adrenalin dolgozott bennem, észre sem vettem igazán, hogy mennyire komolyak a sérüléseim.

Már csak a kiutat kellett megkeresnem, de zárt ajtóval találtam magam szemben. Ezúttal erősen rugdosni kezdtem az ajtót, mely a harmadik, ám egyben legerősebb mozdulat során, halk reccsenéssel távozott a helyéről, és semmi sem állhatott az utamba. Pár lépcső után érkeztem meg arra a helyre, ahol HyeMit találtam. Messziről is látszott, hogy megint nem úszta meg sérülések nélkül, kissé térdelő helyzetben, lehajtott fejjel tűrte az a megaláztatást, amit az a féreg okozott neki. A harag elködösítette az elmémet, és amint megláttam, hogy egy fegyvert fog a lányra, tudtam, be kell lendülnöm, nem nézhetem ölbe tett kézzel, amint végez a szívem hölgyével.
–        Hé! – Mindösszesen ennyit bírtam kinyögni, de akkor már eléggé közel voltam hozzájuk.
–        Elég ügyes vagy! – jegyezte meg MinWoo, de ez inkább sértő volt az ő szájából. – De nem eléggé. – Hallottam, ahogyan kibiztosítja a pisztolyt, hogy lelőhesse a lányt, aki csak egyetlen pillanatra konok tekintettel meredt a bántalmazójára. Volt valami ijesztő a szemében, úgy tűnt, mintha teljesen tisztában lenne a fogva tartójának kiléte tekintetében.
–        Most komolyan képes lennél megölni egy lányt? – vetettem fel lenéző hangnemben. – Ennyire nyomorult lennél?
–        Egy gyorsabb megoldás, és nincs is a hasznomra – hangzott a válasz.
–        De mégis egy lány... Arra már nincs elég merszed, hogy veled hasonló súlyban lévő ellenféllel kezdj ki – sértegettem gúnyosan.

Elterveztem, hogy leépítem az önbizalmát, sértegetem egy kicsit, hátha békén hagyja a lányt, és inkább velem kekeckedik, és amint sikerült kimagyaráznom a pisztolyt a kezéből, nem fogok megkegyelmezni neki, visszaadok mindent, amit eddig tett, akár kamatostul is.
–        Téged is megölhetlek, ha az úgy jobb – vágott vissza némiképpen hevesen, de láttam rajta, hogy nagyon nem tetszenek a szavak, amivel illettem őket.
–        Másrészt csak fegyverrel a kezedben vagy bátor, anélkül gyáva féreg vagy, semmi több – folytattam a gonoszkodó műveletet.
–        Ez nem igaz! – emelte fel a hangját, majd egy erőteljes mozdulattal, egyenesen mellkason rúgta a lányt, hogy ne legyen az útjában, én pedig legszívesebben odasiettem volna hozzá, hogy megvigasztaljam.

HyeMi magzatpózba kuporodott az egyik sarokba, annak reményében, hogy ott talán nem éri baj, ám ennek ellenére is hallottam, ahogyan zokog. Fél szemmel MinWoo-ra pillantottam, aki letette a fegyvert, egészen közel a lányhoz, gondolom, hogy ezzel is sakkban tarthassa őt. Annyira elbambultam, hogy észre sem vettem a felém iramodó alakot, csupán akkor eszméltem fel, amikor egy igencsak erőteljes ütést éreztem az állkapcsomon, és azon rimánkodtam, hogy ne törjön el. Ugyan halkan megreccsent, de az enyhe fájdalmon kívül nem éreztem semmit sem, ám ez tökéletesen elegendő volt arra, hogy a feladatra koncentráljak. Ökölbe szorítottam a kezem, és támadásba lendültem, először jobbról, majd balról megsorozva a fejét, főként az állára és az orrára célozva. Ugyan én is kaptam pár ütést, lassan nem egy sebből véreztem, de valahogy semmit sem éreztem belőle. Inkább megsoroztam azt a szemetet gyomortájékon is, ettől kissé meggörnyedt, így könnyedén megtérdelhettem azt a nyomorult képét, törlesztve ezzel azért a sok szenvedésért, amit eddig sokaknak okozott. Ettől egy kicsit elvesztette az egyensúlyát, de sajnos nem dőlt ki. A pisztolyért nyúlt, de az addigra, már az eddig igencsak visszahúzódó HyeMinél volt, és a legnagyobb rémálmára szegezte.

–        Úgy sem mersz lelőni! – nevetett fel gúnyosan, én pedig ámultan néztem, amint a lány egyenesen a MinWoo-ra lő, pontosan úgy, ahogyan az a szemétláda tette BaekHyun esetében.
Na, ettől már elterült a földön, szinte felordítva a fájdalmában. Jobbnak láttam inkább kivenni a lány kezéből a fegyvert, mert kis híján az egész testében remegett. A lehető legmesszebb hajítottam azt a bizonyos pisztolyt, hogy MinWoo még csak csúszva se érhesse el, én pedig magamhoz öleltem az egyre jobban zokogó HyeMit, aki éppen a karjaimban vesztette el az eszméletét.


/HyeMi/

Emlékek ezre suhantak át az agyamon, és mind TaeHyunghoz volt köthető. A tökéletes arcvonásai, a csókjai, és azok az ölelések, melyek minden gondból kimentettek, amik oltalmat nyújtottak, és az a szerelem, amivel egymáshoz kötődtünk, sőt a régi énem halovány szilánkjai is ott lebegtek bennem, és tudtam, ha kinyitom a szemem, képes leszek a régi önmagam lenni. Röhejes, mert hálásnak kellene lennem MinWoo-nak, ha nem bántalmaz, nem ütöm meg a fejem, lehet, hogy soha sem lettem volna képes emlékezni. Amint kinyitottam a szemem, és gépek halk sípolására figyeltem fel, vagyis sebesen megállapítottam, hogy egy kórhátban vagyok. A kezemben ott lógott az infúzió is, melynek megint csak hálás voltam, hiszen nagyon sok elvesztett vitamint, és egyéb fontos dolgot kell pótolnom, mind a kicsi, mind a saját magam érdekében. Nem éreztem különösebb fájdalmat, talán a fejemen, illetve egy-két helyen, de fele annyira sem volt vészes, mint amikor legutóbb kerültem össze az exemmel. Őrület, hogy emlékszem... Emlékek...

Aztán a nagy emlékrohamom közepette alig vettem észre, hogy az ajtó nyílik, és egy ismerős női arc bukkant fel. Orvosi köpenyben volt, vagyis ő lehetett az orvosom... Megint...
–        Most sokkal jobban nézel ki, mint legutóbb – állapította meg mosolyogva.
–        Legutóbb is maga volt az orvosom? – tippeltem. – Azt mondta, hogy nem hisz bennem, mert nem fogom tudni betartani az utasításait...
–        Pontosan – nevetett fel jó kedélyűen. – De most szerencsére pár napot kell bent töltened.
–        Pár nap? – kérdeztem vissza elkeseredetten. Nem akartam kimenni innen, itt legalább egy darabig békén hagynak a rendőrök, meg nem nagyon akartam látni Tae-t... Úgyis gyanakodni fog, hogyan nyerhettem vissza az emlékeimet ilyen gyorsan. – Maga tud az amnéziámról?
–        Benne van a kórlapodban, mint az a tizennyolc hetes baba is – lapozta át a papírjaimat. – Most volt egy igen komoly agyrázkódásod, ami segíthetett abban, hogy visszanyerd az emlékeidet. Hiszen megismertél.
–        Miért veszíthettem el egyáltalán az emlékeimet?
–        A papírok szerint öt napig kómában voltál, és oxigénhiány miatt kerültél abba az állapotba, a kóma okozhatott emlékvesztést, és most, hogy agyrázkódásod volt, helyre jöttek a dolgok. Legalábbis ezt mondják a szakértők is. – Egy biztató mosolyt villantott rám. – Jó lenne, ha a baba miatt is maradnál, amihez szívből gratulálok.
–        Én... – fogtam bele. – Csak a véletlennek köszönheti, hogy van, és a szerencsének, hogy él egyáltalán. Muszáj, hogy infúztiót kapjak? – pillantottam a tűre, mely igencsak feszítette a helyét.
–        Fontos, hogy a baba összeszedje magát...
–        Mert van valami baj vele? – szakítottam félbe az orvost illetlenül.
–        Nem, jól van, nincs semmi komoly baja, csak a súlya és a mérete miatt több vitaminra lesz most szüksége, legalább négy napig intenzív kezelést kell kapnia – hallatszott a válasz, de valahogy ettől nem éreztem magam jobban.
–        Nincs valami étrend erre? – vetettem fel elgondolkodva.
–        Akadna, csak akkor sokkal több időt kellene itt lenned, és kiindulva abból, hogy mennyire nyughatatlan vagy, a rövid időt tartottam szem előtt.
–        Jelenleg a pici érdekeit tartom szem előtt, ha egy hónapot leszek itt, akkor annyit, a lényeg az, hogy mindketten jól legyünk, és nem akarom ezt a vackot magamban tudni – határoztam el magam, mire az nő megszólalni sem tudott.

Talán nem ezt várta el tőlem, de lassan félidősek leszünk, és valahogy az anyai ösztöneim elég erősnek bizonyultak már most is, még akkor is, ha hamarosan csupán huszonkét éves leszek. Július vége felé jártunk, és az előzetes felmérések szerint én éppen harmincegyedikén töltöm be az ötödik hónapot. Őrület, hogy mennyire rohan az idő...
–        Beszélek egy kollégával, és figyelünk az étkezésre, hogy mindig a megfelelő mennyiségben jusson a pici a szükséges dolgokhoz – közölte velem végül, majd egy rövid előkészület után, csak kivette a kezemből a kanült, melynek gondolatától is kivert a víz. – Nem sokára visszajövök.
–        Rendben! – bólintottam, majd eszembe jutott egy fontos tényező. – Doktornő! – kiáltottam utána, mielőtt elment volna. – Meg tudná mondani, hogy Byun Baekhyunt melyik szobában találom, lőtt sebbel hozhatták be nem olyan rég.
–        Emlékszem rá – gondolkodott el a doktornő. – Talán ő a szerencsés...
–        Nem igazán – intettem le, mielőtt kényes témára lépünk. – Csak szeretnék vele beszélni.
–        Egy szinttel lejjebb a négyszázhuszonötös szobában lesz – mondta végül, nagy szerencsére nem firtatva a kérdést.
–        Köszönöm, ugye nem baj, ha meglátogatom? – érdeklődtem.
–        Nem – hangzott a válasza. – Szerintem örülni fog neked! – Ezen szavakkal távozott az orvos, és amint elég távol járt, feltápászkodtam.

Beszélnem kellett azzal a fiúval, tudnom kellett, hogy hogyan is van, meg közölnöm kell vele a tényeket, hogy végeztem vele, és amint lehetőségem van rá, meg keresem Tae-t, és elmondom neki a baba létezését, meg az emlékeimet, hogy újra definiálja nekem, mi is a szerelem...