22. fejezet - Örökre együtt

/TaeHyung/

Az elkövetkezendő pár napom egyszerre volt maga a mennyország és a pokol. Pokoli volt a családtagjaim szenvedését látni, amint anyám nehezen szembesül azzal, hogy a kezeit csavarok tartják egyben, sőt el kellett viselnie azt is, hogy a kisebbik fiát mély altatásban tartják a kegyetlen fájdalom miatt, és az egy szem lánya pedig kómában van, immár harmadik napja. Ugyan láttam rajta, hogy talpra fog állni, anyám nem éppen az a karakter, hogy ilyen egyszerűen feladja, de rosszul esett, hogy én teljesen kimaradtam a sérülésekből.

Amiatt viszont valóban a mennyekben éreztem magam, hogy amikor hazaértem a munkából, vagy épp a kórházi látogatásból, szívem hölgye tárt karokkal fogadott. Ugyan kissé nehézkesen szoktam a jelenlétét, ám HyeMinek még nehezebb lehetett, mivel a frissen szerzett emlékeit még mindig erősen zavarosnak tarthatta. Mindenesetre biztos voltam abban, hogy a kapcsolatunk talán olyan lesz, mint régen, főként most, hogy igen komoly feladat fog ránk hárulni, hiszen a szülői teendők mindkettőnk felelőssége lesz, nem fogom cserben hagyni főleg úgy, hogy az a baba nagyja részt az én hibám. Igyekszem minél jobb apa lenni, még ilyen fiatalon is, ha már így hozta a sors.

-
 

Csütörtökön éjjel szörnyű rémálmaim voltak, olyan volt, mintha magam is átélem volna azt, amit anyámék, és olyan hirtelen ültem fel, hogy kis híján a szívbajt hoztam a mellettem fekvő HyeMire, vagyis azt hittem. Szinte hideg izzadságban úsztam, de ennek ellenére vetettem egy pillantást a lányra, persze először feloltottam az éjjeli lámpát, hogy annak lágy fényében vizsgálhassam meg törékeny sziluettjét. Hiába volt méretéhez képest viszonylag nagy pocakja, akkor is kicsi volt, és hihetetlenül sebezhetőnek tűnt. Nem szólt semmit sem, csupán rám mosolygott, és annyira érdekelt volna, hogy csak én keltettem fel őt, vagy egészen eddig nem tudott még csak elaludni sem. De mielőtt bármit is mondtam volna neki, inkább a fürdőszoba felé vettem az irányt, és amint az éjszaka közepén vettem egy zuhanyt, sokkal jobban éreztem magam, szinte megkönnyebbültem. Várható volt, hogy ez lesz, és rémálmai lesznek, valamilyen szinten csak magamat okoltam a történtekért. Hihetetlen, hogy egyszerre ért ennyi katasztrófa és szereztem vissza azt a személyt, aki a lelki békét nyújtotta számomra.
Visszamásztam az ágyamba, és fél szemmel HyeMire pillantottam. Inkább a plafont bámultam, miközben könnyed mozdulatokkal a hasát simogatta, olyan volt, mintha tudat alatt próbált volna ezúton összeköttetésbe lépni a kicsivel. Annyira szerettem volna én is hozzáérni egy pillanatra, de valahogy nem mertem. Lassú mozdulatot tettem a lány irányába, de félúton megálltam.
–        Szabad? – tettem fel a talán feleslegesnek tűnő kérdést, de valahogy akkor sem volt minden olyan, mint régen.

HyeMi némán bólintott, így rátettem a gömbölyded pocakjára a kezem, de nem tapasztaltam semmi különöset. Csak egyetlen pillanatra találkozott a tekintetem a lányéval, és amint megcsóváltam a fejem, közöljem vele, nem érzek semmit, levette a kezem arról a helyről, ahol eddig volt, és sokkal feljebb tette, egészen közel a sajátjához. Visszafogott mocorgást észleltem, majd egy pillanatig egy kicsivel erősebbet, és legszívesebben táncra perdültem volna boldogságomban. Egy pár másodperc még éreztem azt a finom mozgást, majd alább maradt. Aggódó pillantást vettetem a lányra, aki azzal nyugtatott meg, hogy gyengéden végig simított az arcomon a másik kezével.
–        Neki is pihennie kell, akárcsak neked! – vigasztalt meg. – Csak különösen nyugtalannak tűnt, így gondoltam megnyugtatom, de neked hamarabb sikerült.
–        Azt mondod, hogy érzékeli? – elképedve néztem rá. Mondjuk logikus volt, hogy egyáltalán nincs teljesen elzárva a külvilágtól, és nagyon sok mindenre reagál már most is, de hogy éppen én nyugtattam le, egy kissé váratlanul ért.
–        Akkor nyugtalan, ha én is az vagyok, vagy ha valami hirtelen zaj és mozgást érzéke, vagyis én ezt figyeltem meg – magyarázta, de ettől sem éreztem magam jobban. – És mivel órák óta szenvedsz, aggódtam, így ő is... Minden rendben?
–        Csak rosszat álmodtam – vettem el a kezem az eddigi helyéről. – De jól vagyok, feleslegesen ne aggódj miattam – nyugtattam meg, majd nyomtam egy puszit a lány homlokára, s gondosan betakartam, nehogy véletlenül bármelyikőjüknek is baja essen.

További válasz nem érkezett, csak láttam, amint lehunyja a szemét, és vesz egy mély levegőt. Leoltottam a lámpát, és elterveztem, hogy ezután nem hagyom, hogy rossz álmaim legyenek, hiszen ott volt mellettem az a lány, aki még mindig az életem értelmét adja, tehát fel nem adhatom. Már majd nem sikerül elaludnom, amikor azt vettem észre, hogy HyeMi közelebb fészkelődik hozzám, az egyik kezével átöleli a derekamat, amennyire persze tudtam, és a forró lélegzetét is éreztem a nyakamon. Így sikerült végre nyugodt lélekkel átlépnem az álmok kapuját...

-

A további napjaink is így teltek... Rosszul aludtam minden éjjel, egyre gyakrabban léptem kapcsolatba a picivel, sőt elkezdtem neki történeteket mesélni, akár az éjszaka közepén is... Vicces, mert napközben sokkal nyugodtabb volt, estefelé, vagy éjjel tűnt aktívabbnak, csupán akkor kezdett nagyon élénk lenni, ha a város zajos helyein jártunk, de akkor kis híján bokszzsáknak nézte szerencsétlen lányt. Arra viszont gyorsan rájöttünk, hogy valamiért az én hangomat jobban kedveli, attól hamarabb megnyugszik, rám pedig alapvetően HyeMi közelsége volt ilyen hatással.

A napok rohamosan teltek, és nagyon bántam, hogy nem tudtam HyeMit elkísérni az orvoshoz, hiszen nagyon kíváncsi lettem volna arra babára, szerettem volna látni róla képet is, de be kellett érnem azzal, amit a lány majd hazahoz, végül is több, mint a semmi. Ehelyett a kórház egy teljesen másik részlegén dekkoltam, várva arra, hogy anyám végre megérkezzen. Kicsit sem lepődtem meg azon, hogy JiYeonnal múlatja az idejét, s amint az orvosok kivették a rögzítő csavarokat, kapásból terhelni kezdte volna a kezeit, de ezt odabent senki sem díjazta. Kinéztem anyámból, hogy megszegve minden utasítást, igen is bebizonyítja mindenkinek, hogy őt senki sem lesz képes elrettenteni a zongorázástól. Csak azért kellett bent lennem, mert az öcsémet, így majdnem tíz nappal a baleset után végre felébresztik az altatásból, és valakinek közölnie kellene vele a tényeket. Nos, ez nem én leszek... Én, mindösszesen azért kellek, hogy tudjam felismer-e, nem volt e más hatása is a tartós altatásban töltött napoknak. Sajnos a húgom állapota vajmi keveset változott, hiába reagál nagyon sok mindenre ugyanúgy kómában van, és ahogyan telik az idő, egyre kevesebb a valószínűsége annak, hogy megússza agykárosodás nélkül, s bármilyen erős is, bele sem merek abba gondolni, hogy mi lesz végül szerencsétlen kislánnyal.

Ugyan öcsém egészen jól viselte a tényeket, és hálát adott azért, hogy életben van, egyáltalán, és ő is inkább SooRáért aggódott, mintsem önmagáért. Tudtam, hogy talpra fog állni, és láttam rajta, hogy akarja is, hiszen kijelentette, amint tud, neki is lát a rehabilitációnak, és ő bizony vissza fog térni az atlétikához egy éven belül. Imádtam a családomat, ha kitartásról, túlélésről volt szó, mi mind elpusztíthatatlanok voltunk...

-
 

Egyik szombat délután, miután HyeMi fél napon át zsarolt, hogy lelép, és sosem jön vissza, unottan másztam ki a közeli parkba, ahol egy nagy fa árnyékában kerestem magunknak letelepedésre alkalmas helyet a pázsiton. Valahogy kimondottan meleg volt augusztus közepéhez képest, és hétfőtől végre teljes lehet a banda, megint mehetnénk Jin nyaralójába, de nem vagyok abban biztos, hogy ezúttal ez jó kaland lenne. Hiszen biztos voltam abban, HyeMit nem fogja megállítani még a baba sem abban, hogy ismét leugorjon abból a magasságból, kockára téve még egy életet. Na, nem... ezt nem kockáztatom meg magamnak, sem neki...

Amint lepakoltam mindent, a piknikkosarat is magam cipeltem, és azon kívül minden mást, nem hagyhattam, hogy a lány bármilyen veszélyes körülménynek kitegye magát, az abszolút nem tenne jót egyiküknek sem, főleg azok után, amin keresztül kellett mennie MinWoo miatt. Szerencsére csak egyszeri alkalommal volt szükséges, hogy HyeMi megjelenjen a tárgyaláson, ezúttal élete végéig a sitten fog megrohadni az a szemétláda, bár én személy szerint kapásból megölném. Ugyan így sem fog gondot okozni, hiszen most jó magaviselet esetén sem szabadulhat csak ötven év múlva. Addigra viszont elég idősek leszünk, talán nem próbálkozik újra... Bár ki tudja, minden esetre elég dilis a srác, annyi szent... Elképedve néztem, amint HyeMi kényelmesen hanyatt vágódik a tekintélyes méretű pléden, és egyből a felhőket kezdte kémlelni.
–        Elárulod, hogy miért jöttünk ide? – faggattam némi szemrehányással a hangomban, majd felsóhajtva feküdtem le mellé.
–        Ha nem tetszik, el lehet menni – jegyeztem meg gőgösen, és inkább az égen suhanó felhőkre összpontosított.
–        Nem megyek én sehova – háborodtam fel, és inkább csendben maradtam, úgy pillantgattam le rá.
–        Szükségem van a nyugalomra – vonta meg a vállát.
–        És a zene?
–        Igaz – sóhajtott fel végül. – Ideje lenne beszélnem a főnökömmel, hogy lassan betegszabadságra megyek. Ha ő – mutatott a hasára –, ilyen mértékben növekszik, el sem fogok férni a zongora előtt.
–        Anyám elég sokáig zongorázott, még akkor is, amikor velem várandós volt, mondjuk, ő igyekezett még akkor is titokban tartani – magyarázkodtam.
–        Én nem fogom... Már elegem van abból, hogy rejtegetnem kell, én abszolút nem bánom, hogy így alakult – háborodott fel egy fél pillanat alatt, majd ülőhelyzetbe tornázta magát. – Tudom, hogy jó anya leszek és azt is nagyon jól tudom, hogy te jó apa leszel, még akkor is, ha mindenki azzal fog jönni, hogy fiatalok vagyunk. YoonGinak is megmondtam, hogy nem fogok lemondani róla, anyám megtette, én viszont nem fogok.
–        És nem félsz attól, hogy JiYeon mit fog hozzá szólni? – érdeklődtem csendesen.
–        De rettegek – hangzott a válasz. – Viszont éppen annyi köze van hozzá, mint bárki másnak. Ez a kettőnk ügye...
–        Mondtam már, hogy mennyire szeretlek... – mosolyodtam el, majd finoman megcsókoltam. Már annak is rettenetesen örültem, ha viszonozza, de az, hogy még hevesebben is reagált rá, kimondottan nagy örömmel töltött el.

Végül órákon át figyeltük a suhanó felhőket, szótlanul, de nem is baj, hiszen egyáltalán nem volt zavaró ez a csend. Az agyam azon járt, hogy vajon anyám milyen képet vágna hozzá, ha kiderülne igen fiatalon lesz nagymama, de abban igazat kell adnom HyeMinek, ha ez így alakult, igyekeznünk kell minél felnőttebb módon megoldani. A tekintettem a körülöttünk elterülő piciny fehér virágokra siklott, véleményem szerint százszorszép lehetett... Szívem hölgyére pillantottam, akit annyira elvarázsoltak a felhők, hogy nem is foglalkozott velem, így sebesen körül néztem, akad-e bárki is a környékünkön, ám amint úgy véltem tiszta a terep, letéptem három szebbnek tűnő rózsaszínes fehér virágot, majd némi kézügyességgel pici fonattá kapcsoltam össze őket. Végül az egyik végét a másikhoz rögzítettem, és egészen csinos kis gyűrű lett belőle. Ugyan nem szerettem bántani a természetet, de annyira szerettem volna, ha jelképesen is, de mi ketten, vagyis immár hárman összetartozunk, és éppen onnan folytatjuk a kapcsolatunkat, ahol abba hagytuk.
–        Mivel ügyködsz ennyire? – fordult felém a lány kérdő pillantással, amint meglátta, hogy rejtegetek valamit.
–        Gyere hozzám? – tettem fel azt a kérdést teljesen egyszerűen, mellébeszélés nélkül, és amint kimondtam ezt a két szót, valamiféle megkönnyebbülést éreztem odabent mélyen a lelkemben.
–        Nem! – vágta rá gondolkodás nélkül, de azért alaposan szemügyre vette azt az apróságot, amit előbb nagy nehézségek árán összehoztam. – Nem lehet, gondolj bele, hogy legutóbb is mekkora katasztrófával járt.
–        Figyelj, HyeMi! – fogtam bele a meggyőző szövegbe. – Tulajdonképpen ehhez is éppen annyi köze van bárkinek, mint a babakérdésben, csak a kettőnk ügye.
–        Az egyetlen dolog miatt mondanék csak igen – adta be végül a derekát. – Azt szeretném, ha a te nevedet örökölné, mármint a családnevet illetően, és nem hiányzik, hogy abban a szenvedéssel teli pillanatban, a jogi szabályokkal kelljen foglalkoznom.
–        Tehát akkor igent mondasz? – sürgettem egy kicsit, majd feléje nyújtottam a virággyűrűt, amin nagyon jót nevetett.
–        Nem hittem volna, hogy képes vagy helyszínileg szerkeszteni egy gyűrűt – közölte velem jó kedélyűen. – De, igen... Hozzád megyek, még pedig minél hamarabb annál jobb.
–        Hirtelen, miért lett ez ennyire sürgős? – kérdeztem megdöbbenten. – Előbb még játszottad az agyad?
–        Cseréljünk, jó? – vetette fel némi gúnyos éllel. – Te cipeled az egyre növekvő súlyt, és igyekszel tökéletesen gyönyörű lenni, egy meseszép, de felettébb szoros hófehér álomban – célzott a menyasszonyi ruhára, ha már ennyire felmerült ez a kérdés.
–        Megnyugtatlak – húztam közelebb magamhoz az arcánál fogva, egészen közel voltam hozzá, éreztem a lélegzetét az arcomon, és finom bizsergés futott végig rajtam. Aish, hogy mennyire imádom ezt a lányt! – Te mindenben meseszép vagy...
–        Ha így folytatod, még a végén hinni is fogok neked – mosolyodott el egy pillanatra, és váratlanul az ajkaimra nyomta az övéit.

/HyeMi/

A meglepően gyerekes leánykérés és a felettébb szórakoztató eszmecsere után, elterveztem, hogy bevonom JiYeont a buliba. Először is közölnöm kellett vele, hogy immár huszonkét hetes kismama vagyok, és két héten belül szeretnék férjhez menni, éppen ahhoz a fiúhoz, akit annyira tiltott tőlem egy darabig. Vagyis fogalmam sincs hiszen, sokáig feléje terelt JungKook helyett... Ijesztő, hogy immár rá is emlékszem...
Tehát a legutolsó ultrahangos felvétellel a kezemben léptem be a kávézó ajtaján, éppen egy olyan időszakban, amikor is viszonylag kevesen voltak. Ennek persze nagyon örültem, valahogy fel voltam arra készülve, hogy a nagynéném még a hajamat is leordítja a fejemről, ám ez kicsit sem fog meghatni. Vele vagy nélküle, de két hét múlva feleség státuszba kell lépnem, mintha ez bármit is változtatna a kapcsolatomon TaeHyunggal. Ő akkor is szeretni fog, ha a felesége leszek, én pedig szintén szeretni fogom őt, ha már a férjem lesz, hiszen ezek csak kifejezések, az, hogy mit érzünk a másik iránt sokkalta fontosabb.
Idegesen léptem a pulthoz, de amint JiYeon megpillantott, hatalmas mosollyal az arcán üdvözölt.
–        Már azt hittem, hogy elnyelt a föld – jegyezte meg vidáman.
–        Inkább a romantika – javítottam ki azonnal.
–        Igen... Mondjuk ez is igaz, hiszen TaeHyung is fél méterrel a föld felett lebeg – bólogatott nagyban. – Egy kávét? – ajánlotta fel.
–        Koffeinmenteset, és kevés cukorral – adtam le a rendelésemet, de a nő hirtelen megdöbbenéssel nézett rám.
–        Te mióta iszol ilyet? – csodálkozott el. – Hiszen még az amnéziád alatt is aktív koffeinfogyasztó voltál.
–        Amióta nem vagyok egyedül – jelentettem be, majd átnyújtottam neki azt a bizonyos leleplező képet. – Vigyáznom kell rá, hiszen annyi mindenen keresztül kellett mennünk.
–        Ezt meg hogyan? – hebegte el szavanként eme falatnyi kérdését. – Ez tényleg a tiéd?
–        A név egyezik, tehát nagyon valószínű – vontam meg a vállam.
–        És egyáltalán kié a baba? – faggatózott tovább színtelen hanggal.
–        Most úgy nézel rám, mintha valami rossz ribanc lennék – vágtam vissza egyre növekvő indulattal.
–        De nem tervezett, ez biztos – adta vissza a képe, amit azonnal eltettem a táskám legmélyére.
–        Talán nem az, de nem voltam hajlandó lemondani róla, hiszen anyám is lemondott rólam – heveskedtem változatlanul. Sejtettem, hogy falakba fogok ütközni, de valahogy nem érdekelt, akartam azt az esküvőt, csak rajta áll, hogy aktívan részt fog-e benne venni vagy sem. – Sőt, hogy fokozzam a döbbeneted, a segítségedre van szükségem.
–        Titokban akarod tartani továbbra is? – tudakolta hűvösen, majd kilesett a pult mögül, hogy lássa mennyire előrehaladott az állapotom.
–        Én nem titkolom tovább – vetettem ellen. – Az, akinek tudnia kell, tudja, a többiek, meg ma este megtudják.
–        Köztük az apjának...
–        TaeHyung tud róla, és örül neki, főleg most, hogy mi minden történt vele, hogy visszakaphatott, ennyi szenvedés után, miattad, meg a saját anyja miatt. S tudjuk, hogy nehéz lesz, de mindketten kíváncsian várjuk a fejleményeket – magyarázkodtam, hátha sikerül meghatnom.
–        És mit szeretnél tőlem? – adta fel végül.
–        Hogy szervezd meg az esküvőmet!
–        A mit? – nevetett fel gúnyosan.
–        Két hét múlva szeretnék hozzámenni Tae-hez, elsősorban csak a baba miatt.
–        Nem tudod, mire vállalkozol, de ha ezt szeretnéd, én nem bánom. Mégis miként tervezet ezt az egészet?
–        Két hét múlva szombaton, a naplementében, valami zöld övezetben, maximum harminc fő, nem több... Nem kell a felhajtás...
–        Jól van, meglátom, hogy mit tehetek – mosolyodott el, és úgy véltem, hogy a mosolya elég őszinte. – Szeretném, ha végre boldog lennél, ez a legfontosabb számomra.
–        Köszönöm – viszonoztam a mosolyát. – Hidd el, az leszek.
–        Remélem is! – nevetett fel ismét, de ezúttal sokkal vidámabbnak tűnt. – Akkor jöhet az a koffeinmentes kávé?
–        Naná! – vágtam rá gondolkodás nélkül.

-

Még aznap este, amikor már kiürült a kávézó, JiYeon pedig a takarítást csinálta éppen, a srácok lassan befutottak. Mindösszesen két fő volt a bandában, aki még nem tudta, hogy valójában élek és virulok, illetve a húgom, Rim. A pultnál ücsörögtem, a fiúk pedig a kedvenc asztaluknál, éppen ment a nagy történetmesélés, hogy ki, kivel, mikor és mit csinált, amikor egy kissé feldúlt Jin viharzott be az ajtón, és sietett oda a többiekhez. Messziről is hallottam, hogy miért ennyire dühös.
–        Oké, az elég jó vicc, hogy haza rendeltek, mert hiányzom, de azzal az indokkal, hogy HyeMi életben van, már annyira nem mulatságos – mérgelődött a fiú, mire jót kacagtam magamban. Hiszen én küldtem félreérthető üzenetet, egyenesen TaeHyung telefonjáról. – Ezt éppen neked nem szabadna mulatságosnak venned, Tae, hiszen tudjuk, hogy mennyire megviselt a dolog, most meg...
–        Mielőtt nagyon kiakadnál – szúrta közbe YoonGi. – Csak pillants a pult felé, és megvilágosodsz.
–        Nem hívtunk volna ide ok nélkül – intette nyugalomra NamJoon.
–        Akkor meg mi a fene folyik itt? – érdeklődte Jin, de JiMin inkább felpattant, és a vállainál fogva az irányomba fordította a megszeppent fiút.
–        Szerinted az ott kire hasonlít? – kérdezte végül.
–        HyeMi? – hebegte elkerekedett szemmel, majd megindult felém.

Szó nélkül megölelt, és a tekintete megállapodott a pocakomon.
–        Ugye, ez nem az, aminek látszik? – faggatott kiakadva. – Meg egyáltalán, hogy hogy életben vagy?
–        Te sem nézel tévét, úgy vélem – állapítottam meg. – És igen az,a minek látszik, de ha belém mersz kötni, én képen töröllek, az biztos.
–        Én ugyan nem – vonta meg a vállát. – Csak nem tudom, hogy Tae – súgta a fülembe, hogy senki már ne hallja, mit is mond, de egyből kuncogni kezdtem.
–        Tud róla, hiszen ő az pici apja – közöltem a tényeket, és ezúttal még dühösebbnek tűnt az arca. – De ne aggódj, én akartam... én tartottam meg, tehát az én felelősségem is.
–        De úgy volt, hogy te meghaltál...
–        Attól, hogy ezt hitették el veletek, még nem biztos, hogy így is volt. Amnéziás voltam legalább kilenc hónapot, nem ismertem senkit sem a múltamból, és ez mindannyiunkat megviselt. De most már emlékszem, és jól vagyok, sőt soha sem éreztem magam ennyire boldognak – magyarázkodtam, hátha sikerül őt meggyőznöm. – Tudom, hogy fiatal vagyok meg minden, de valahogy várom már.
–        Csak vigyázz magadra! – törődött bele a helyzetbe, majd egyszerre kaptuk fel a fejünket az éppen megérkező Kookra illetve Rimre.
–        Végigloholtunk a fél városon – fújta ki magát a fiú. – Azzal az indokkal, hogy ezt látnunk kell...
–        Valami nagy dolognak kell lennie, mert emiatt le kellett mondanom egy megbeszélést – fűzte tovább a lány, aki ezúttal is kimondottan visszafogottan volt felöltözve. Kevés smink, csinos haj, és határozottan jól nézett ki így is. Ám a fiúk ahelyett, hogy mondtak volna bármit is, inkább a Jinnel való kettősünkre mutatott, JungKook illetve Rim pedig majdnem padlót fogott, amint meglátott.
–        Meglepetés – kezdtem el integetni nekik, mire a lány azonnal felém rohant.
–        Unni! – borult a nyakamba, majd szinte azonnal sírva fakadt ott a vállamon. A hátát simogattam, hogy megnyugodjon, de ez elég sokáig tartott.
–        Te meg, hogy a francban vagy életben? – kérdezte a legifjabb kissé flegmán.
–        Én is örülök neked – vontam fel a szemöldököm.
–        Mondjuk úgy, hogy mindenki azt akarta, hogy halottnak higgyetek, de ez csak eddig tartott, meg amnéziás voltam, így elég összetett és bonyolult a helyzet.
–        Omo, annyira örülök, hogy látlak! – lépett távolabb tőlem. – De ugye jól vagy? Ugye, nem vagy... – állapodott meg a tekintete a pocakomon.
–        De igen, és nem akarok most belemenni a részletekbe – állítottam le, mielőtt belelendül a kérdezősködésbe.
–        Hé, Törpe! – kiáltott az irányunkba YoonGi kicsit sem kellemes jelzőt használva a magasságomra.
–        Ez én lennék? – kérdeztem vissza gúnyos hangnemben. – Van nevem is, ha nem tudnád!
–        Hagyjuk a rizsát! – intett le a szőke fiú. – Tudod már, hogy milyen nemű a miniatűr?
–        Nem, és nem is érdekel, majd akkor kiderül, ha megszületik – közöltem vele haláli nyugalommal, mire a srácok kapásból elképedve néztek rám, letekintve Tae-t, hiszen ő mindenről tudott, és talán így a jó. – Miért számít ez egyáltalán?
–        Mert tudni szeretném, hogy keresztlányom, vagy keresztfiam lesz – vonta meg a vállát, mire elmosolyodtam. Sejthettem volna, hogy ez lesz a kívánsága főleg azután, hogy vele osztottam meg legelőször a problémámat, és mindig mellettem állt. Nála jobb keresztapát nem is tudtam volna elképzelni a leendő gyermekem számára, és ez egy olyan dolog lesz, amibe bizony TaeHyung nem szólhat bele.
–        Majd meg tudod, ha ott leszünk – legyintettem némiképp ingerülten. – De előtte még vár rám egy esküvő...
–        Várj, hogy mit mondtál? – bökött meg Rim. – És hol a gyűrűd?
–        Elhullajtotta a szirmait – mosolyodtam el. – Két hét múlva szombaton, este... nyolc körül, és mindent JiYeonra bíztam. Egyikőtök se várjon hatalmas bulit, meg több száz vendéget, itt csak az lesz jelen, aki számít nekünk.
–        Hova rohantok? – vettette fel HoSeok elképedve. – Ha JiYeont lefoglalja a szervezkedés, mikor fog velem lenni. – A fiú elszomorodott, de csak tökéletesen játszotta a szenvedő alanyt.
–        Akkor segíthetsz is – jelent meg az említett. – Nem akartok haza menni? Teljesen ki vagyok merülve, és egyeseknek ideje lenne pihenni is – mutatott rám, így miután mindenkit megöleltem, kénytelen voltam megindulni.


-

Egy héttel később már majdnem kész volt a szervezkedés egy része. A kezemben volta a meghívók, és miután összeírtam, hogy kiket szeretnénk ott látni, körülbelül harminc fő jött össze, de többre nem is volt szükségem. Nevetséges, mert a ruhám is megvolt már, csak bizakodni tudtam abban, hogy nem fogom kinőni addigra. Hiszen az esküvő napján már a hatodik hónapba lépek be, egészen kikerekszem, de nagyon büszkén viselnem eme nemes terhet.  A kezemben voltak a meghívók is, és szerettem volna, ha a főnököm, vagyis a tanárom is ott lesz, hiszen neki is köszönhetem, hogy visszataláltam Tae-hez, illetve közölnöm kellett vele, hogy egy darabig nem fogok dolgozni. Tehát a nyakamba vettem a várost, és annyira boldog voltam, hogy a pici ezúttal legnagyobb valószínűséggel inkább az alvást választotta, legalább nem bökdösött bizonyos helyeken, és nem volt velem TaeHyung, hogy megnyugtassa. Kicsit sem csodálkoztam azon, hogy az ő hangját sokkal jobban kedveli, mint az enyémet, hiszen az a kellemes, mély basszusa rám is nyugtatóan hatott. Elterveztem, hogy beszélek Mr. Hannal, tudnia kell a terveimről, és azoknak okáról. Szerencsére nem volt senki sem az akadémián, gondoltam, hogy nélkülem annyira aktívan mégsem próbálhatnak, vagy járhatnak koncertezni, ha a főzongoristájuk nincs meg. Persze gondoltam, hogy van helyettesítőm is, de jelenleg csak a tanárom ült a zongoránál és valami egyedit játszott. Óvatosan közelítettem meg, majd amint lenyomta az utolsó billentyűt, megköszörültem a torkomat, hogy észlelje a jelenlétemet.
–        Üdvözlöm, Mr. Han! – hajoltam meg, mire a férfi csupán biccentett.
–        Azt hittem, sosem látlak viszont – mosolyodott el, és feltápászkodott a zongora mellől.  Mikor tudsz kezdeni?
–        Nem jöhetek vissza egy jó darabig – közöltem vele tényeket, de elég csalódottnak tűnt.
–        Miért nem? – faggatózott, majd végignézett rajtam, és hirtelen megvilágosodott.
–        Vigyáznom kellene a babára, ha már annyi életveszélyes helyzeten keresztül mentünk. Sajnálom, de azon is gondolkodtam, hogy felmondok – magyarázkodtam felettébb idegesen.
–        Ne mondhatsz fel! – vetette azonnal. – Inkább vegyél ki betegszabadságot, ameddig szükséges, de a szerződésedet nem bontjuk fel. Egyébként meg gratulálok – tette hozzá mosollyal az arcán. – Miért jöttél végül is?
–        Mert maga szerint nem ezért jöttem, hogy ezt közöljem.
–        Nem, mert valami ezüstös papírdarabot szorongatsz – mutatott a kezemben heverő meghívóra.
–        Ezt önnek hoztam – nyújtottam át neki. – Szeretném, ha jövő hét szombaton jelen lenne az esküvőmön.
–        Kitalálom... A baba miatt?
–        Igen – bólintottam. – De tényleg nagyon sokat jelentene nekem, ha ott lenne.
–        Örömmel részt veszek benne – biztatott még egy hatalmas mosollyal. – Legalább a jó fiúhoz mész hozzá? – kérdezte pár pillanatnyi hallgatás után.
–        A lehető legjobbhoz! – feleltem viszonozva azt a ragályos mosolyát. – Akkor szombaton találkozunk.
–        Vigyázz magadra! – búcsúzott, majd letette magát a zongora elé, és egy igencsak melankolikus dallamot kezdett el játszani, mintha engem búcsúztatott volna.

-

Mivel JiYeon rám uszította a húgomat, hogy segítsen nekem ruhát keresni... a baj csak az volt, hogy éppen egy olyan ruhába szerettem bele, amit nem engedhettem meg magamnak. A pánt nélküli, könnyű muszlin ruha, milliónyi kis kövecskével kirakva, mell alatt szabott volt, egy vastag szatén szalag ölelt körbe, hátul csinos kis masnival. „A” vonalú volt, lágy esésű, elől egészen térdig ért, szépen simulva a vonalaimra, még a kerek vonalamra is, és hátul egészen hosszan leért a földre. Végül Rim megvette nekem... Utána még hosszasan hálálkodtam neki, de ő csupán azt mondta, hogy megérdemlem, hogy a nagy napon én legyek a legszebb... Hát már alig vártam azt a nagy napot....

-

Az az egy hét egy versenyló sebességével rohant el. Annyira ideges voltam, hogy egész péntek éjjel le sem hunytam a szemem. A másik meg alig bírtam Tae-t kirúgni otthonról, hogy bizony menjen el arra a legénybúcsúra, amit a fiúk szerveztek neki. Persze hajthatatlan volt, hogy velem akar lenni, én meg gonosz módon közöltem vele, hogy elég időt fogunk együtt tölteni, még a végén meg fogjuk unni egymást, ha folyton együtt vagyunk...

Aznap délután hat óra felé abban a szobában ücsörögtem, ahol a sminkem és a hajam elkészült, pontosabban csukott szemmel tűrtem, hogy Rim szakértő kezei, illetve ecsetei igazi hercegnőt varázsoljanak belőlem. Már ha meglenne hozzá a megfelelő alap... A kicsi nyugtalan volt, időnként nem csak a visszafogott mocorgást éreztem, hanem egyszer-kétszer megtalált piciny sarkával, vagy könyökével. Igazán kellemetlen volt ezt is átélni, meglepő mértékű gyomoridegemmel párosítva. Szerettem volna, ha minél hamarabb vége ennek az egésznek, és lepihenhetek, magamhoz ölelhetem Tae-t, és elmondhatom neki, mennyire is szeretem.
–        Mondtam, hogy pihend ki magad! – dorgált meg az aktuálisan belépő JiYeon. – Most szerencsétlen Rim, megküzdhet a táskáiddal.
–        Lesz ez ennél is durvább – figyelmeztettem. – Szerinted mennyit fogok aludni, ha ez a csöppség megszületik. Szinte semmit, de állok a kihívások elé.
–        Tudod – gondolkodott el egy pillanatra a nagynéném, miközben éreztem, hogy a húgom a szemceruzával ügyködött. – Amikor közölted, hogy kismama vagy, igazából irigykedtem... Nekem nem adatott meg ez az öröm, hogy gyermekem lehessen.
–        Annyit foglalkozhatsz vele, amennyit csak szeretnél – nyugtattam meg.
–        Őrület, hogy milyen fiatalon leszek nagynéni – ámuldozott Rim, majd a szempillafesték után, némi pirosítást tette fel az arcomra.
Éppen válaszolni akartam, hogy az sem probléma, amikor halk kopogás hallatszott az ajtón.
–        Egy pillanat! – kiabált ki JiYeon azonnal.
–        Kész vagy! – jelentette be Rim, majd amint kinyitottam a szemem, azt hittem, hogy elájulok. – Elképesztően nézel ki!

A visszafogott sminkem halványlilás árnyalatú volt, finoman kiemelve az előnyös arcvonásaimat, és valóban úgy néztem ki, mint egy hercegnő. Felálltam, hogy teljes egészében végig nézhessek magamon, de kis híján sírásban törtem ki, amikor tudatosult bennem, hogy alig fél óra és feleség leszek, egy olyan férfi... igen azt hiszem, TaeHyung a nagy Ő számomra, tehát megilleti, hogy valódi férfiként tekintsek rá, azon felül pedig a  lelki társamként. A nagynéném ajtót nyitott, és egy férfialak lépett be. Na ha eddig nem akartam síni, most határozottan fojtogattak a könnyeim.
–        Meglepetés! – osont közelebb hozzám az apám, és ezúttal az arca is hasonlított a régi mivoltára.
–        Apa! – ugrottam a nyakába, és olyan erősen szorított magához amennyire tudott. – Hogy keresel itt? – hámoztam ki magam a karjaiból pár pillanattal később.
–        Ne feledd, negyed óra múlva kezdünk – figyelmeztetett JiYeon, majd Rim társaságában távozott a szobából.
–        Nem akartam kihagyni az egyetlen lányom legfontosabb napját – mondta el, miféle szándékból is jelent meg. – Bár tudom, hogy az elején mennyire elleneztem, hogy éppen ezzel a fiúval találkozgatsz, úgy tűnik igen mély, és maradandó nyomot hagyott benned.
–        Ez félreérthető – tájékoztattam kiakadva. – Szeretem, és kész, ha nem lenne egy csöppség, akkor is itt állnák, és hozzámennék, csak akkor nem kellett volna ennyire sietnem. Tudod, hogy ez is megbotránkoztat, hogy miért nem vetettem el, meg ilyenek...
–        Kincsem... Én is fiatal voltam, amikor te megszülettél, és te sem voltál a tervben, de büszke vagyok arra, hogy ennyire ilyen különleges, és szeretni való lányom van – vont magához közelebb megint. – És amúgy is, ki fog kísérni téged, ha nem én?
–        Egyedül is bevonulok, ha kell – vontam meg a vállam.
–        Szó sincs róla – nevetett fel erélyesen az apám, én pedig csupán kuncogni tudtam ezen, majd újra megöleltem őt.
–        Idő van! – kiabált be az ajtón a nagynéném, én pedig magamhoz vettem a fehér rózsacsokromat, és az éppen csak magas sarkú cipőmben, kissé bukdácsolva, illetve rettenetesen remegő lábakkal indultam meg kifelé az ajtón, követve a vörös szőnyeget.

-

Amikor megszólalt az a zene, amit én legszívesebben mellőztem volna, apámmal az oldalamon, aki bár nem volt tökéletes, sikeresnek tekinthetőek a műtétek az arcán csupán halovány hegek emlékeztettek arra, hogy milyen is volt, a járása is biztosabb volt, nem szorult bot segítségére, és örültem annak, hogy éppen ő kísér be engem. A tekintetemmel a díszítést is megfigyeltem, és a narancsszínű díszek, a naplementét hangsúlyozták, a fehér pedig a tisztaságot, s hiába volt erős a kontraszt, mégis kiegészítették egymást. A társaságban felfedeztem a srácokat, akik nagyon kicsípték magukat, és Mr. Han is ott volt, az én nagyszüleim, illetve TaeHyung nagyszülei is, és azok a rokonaink is, akik számítottak, ám nem lépték át a meghitt, családiasnak számító tömeget sem. Ahogy közelítettem a fiúhoz a remegésem is kezdett alább hagyni. Végül megfogtam a kezét, és ezzel a mozdulattal már ott álltam én magam is a tiszteletes előtt,a ki arra volt hivatott, hogy összeadjon minket.

Szinte gondolkodás nélkül ismételtem a szavakat, melyeket ki kellett mondanom, a hivatalos esküm alatt, és akkora igennel feleltem a legfontosabb kérdésre, hogy kis híján a padozat is beszakadt alattam. Aztán Tae is végig mondta az esküjét, majd az igenje, olyan határozott volt, hogy a szívem bukfencezett a mellkasomban, a földöntúli örömtől. Aztán a gyűrűink is felkerültek, ugyan annyira remegett a kezem, hogy majdnem a földön kötött ki, de mély levegőkkel próbáltam magam nyugtatni.
–        S ezennel – zárta a pap a mondandóját a jellegzetes mondattal. –, férjnek és feleségnek nyilvánítalak benneteket...

Tudtam, ha elhagyom magam, kapásból sírva fakadok, és már csak egyetlen dolog volt hátra, még pedig az első hitvesi csók. Éreztem, ahogyan Tae összefonja az ujjait az enyémekkel, és egészen közel hajoltam hozzá.
–        Soha többet nem akarok úgy élni, hogy ne emlékezzek rád – szólaltam meg a könnyeimmel küszködve. – Mindig emlékezni akarok rád, és arra, hogy mennyire szeretlek.
–        Én pedig életem végéig szeretni foglak! – határozta el magát, majd finoman megcsókolt.
Abban a pillanatban hatalmas tapsvihar, és örömujjongás tört ki, hirtelen olyan volt, mintha kétszázas tömeg lett volna ott. Ám ez sem engem, sem őt nem foglalkoztatta különösebben, abban a másodpercben nem volt senki más, csak mi ketten, vagyis akarom mondani, hárman... Meg az a csók, mellyel hitelesítettük az eskünket...

-
 

Azt mondják, vannak olyan szerelmek, melyek az égben köttetek, amelyek akkor is kitartanak, akkor is lángolnak, amikor már minden úgy tűnik, hogy darabokra hullik. Olyanok, melyek eleve meg vannak írva, hogy a felek akkor is összetartoznak, ha már minden veszni látszik, hiszen ők összetartoznak, míg világ a világ...

És a mi szerelmünk éppen ilyen volt...