19. fejezet - Értelmetlen halál

/TaeHyung/

Három napja nem tudtunk semmit sem HyeMiről. NamJoon éppen annyira megdöbbent, amikor alaposan beszámoltunk neki a történtekről, de az ő vezérletével csak bevontuk a rendőrséget az ügybe. Ők is nyomoztak a lány eltűnésének körülményei után, mi meg csak arra vártunk, hogy megtudjanak valamit, amiből mi is okulhatunk. NaRit sem láttam, amit felettébb gyanúsnak véltem, mintha a föld nyelte volna el, ám egyre valószínűbbé vált számomra, hogy éppen annyira köze van a dologhoz, ami miatt bujdosnia kelljen. Mindenki aggódott a lány miatt, hiszen ez az énje, feleannyira sem volt kemény, és túlélő, mint annak idején. Ha MinWoo éppen annyira bántalmazni fogja, mint akkoriban, akkor egyre kevesebb a lehetősége annak, hogy életben is marad. Nem szerettem volna elveszíteni őt, még akkor sem, ha tudtam, ez sem fog minket összehozni.

Aznap délután is a kávézóban ücsörögtünk, egy meglepően habos kávéval a kezemben, és Elképedve vettem észre a nagy hévvel berontó JiYeont. Jelenleg pihenős voltam, s ahogy láttam a nő is, mert hiába övé a kávézó, gyakrabban vesz ki pihenő napokat, mint eddig. Valahogy sejtettem, hogy mindez HoSeok miatt van, aki nem egyszer kifejezte nem tetszését JiYeon munkamániáját illetően. Habár kettesben voltam YoonGival, aki nem igazán óhajtott velem beszélgetni, többnyire HyeMi telefonját nyomkodta, mintha ettől várt volna bármiféle választ, másrészt nem is értettem egyáltalán miért van nála, mi köze van a lány üzeneteihez, vagy akármi. Bár abban volt némi ráció, hogy talán ezen keresztül is üzenhet az a szemét, mivel várhatóan HyeMi tudja a saját számát fejből, és talán valami alkuban is lehetett reménykedni. Nagyon nem tetszettek ezek a „talánok”... nem vittek minket közelebb a megoldáshoz...
–        Miért nem mondtátok, hogy HyeMi eltűnt? – trappolt hozzánk JiYeon, mire a szőke barátom hirtelen felkapta a fejét. – Ha nem kapcsolom be a tévét, akkor nem is tudok róla?
–        Úgy tűnt, hogy nem nagyon beszéltek – vonta meg a vállát YoonGi, és ezúttal a saját telefonjával kezdett el babrálni.
–        De attól még elmondhattátok volna – mérgelődött a nő, és szinte villámló pillantással nézett kettőnkre. – Remélem, nincs semmi baja, mit tudtok eddig a történtekről?
–        Csak annyit – fogtam bele egy lemondó sóhaj után. –, hogy MinWoo megszökött, és másnapra HyeMi eltűnt, a cuccait nem messze az akadémiától találtuk meg, így logikus, hogy nála van.
–        De miért? – hallatszott egy újabb kérdés.
–        Ezt szeretnénk mi is tudni, de ha nyom nélkül eltűnt, akkor egy jó darabig nem is lesz meg – közöltem vele a tényeket.

Aggódtam a lányért, de nem tehetünk addig semmit sem, ameddig nem derül ki, hogy pontosan merre is van, de valahogy osztottam YoonGi véleményét, a rendőrség kicsit sem megbízható, hiába van egy olyan kaliberű ügyvédünk, mint NamJoon.
–        És mi van, ha már nem is él? – sopánkodott JiYeon, mire holtsápadtan néztem vissza rá.
–        Azt nem hiszem – ráztam meg a fejem.
–        Ne fesd az ördögöt a falra! – rémüldözött mellettem YoonGi. – Biztos vagyok abban, hogy életben tartja, ameddig hasznát veszi.
–        Hasznát veszi? – emeltem ki az utolsó két szót. – Mégis mire?
–        Szerinted? – vontam fel a szemöldököm.
–        Ha egy ujjal is hozzá mer érni az unokahúgomhoz, magam fogom kicsinálni, nem érdekel, hogy hány évet fogok ülni miatta – fenyegetőzött JiYeon, mire kissé meghökkentem, rá egyáltalán nem vallott ez a fajta agresszió, bár ez a tehetetlenség mindig a legrosszabbat hozza ki az emberekből. – Megyek, és intézkedem!
–        Hová indulsz? – néztem utána, amint nagy elánnal megindult az ajtó felé.
–        Megyek és megszorongatom a zsarukat! – Konok pillantást mért rám, mintha én tehetnék minderről, de tőlem csupán egy sóhajra tellett. Mi van, ha tényleg minden az én hibám?
Pár percnyi szótlanság után, amit YoonGival töltöttem, hirtelen megrezdült HyeMi telefonja, jelezve, hogy üzenet érkezett, mire egy jelentőségteljes pillantást váltottam a fiúval. Abban reménykedtem, hogy valamilyen módon a lánytól jött üzenet, de a BaekHyun név íródott ki rá. A barátom egy másodperc alatt elolvasta az üzenetet, majd felpattant.
–        Te is lelépsz? – néztem rá nagy szemekkel. – Ugye, nem ahhoz a bájgúnárhoz indulsz?
–        Azt írja, hogy megérkezett, és ha HyeMi olvassa az üzenetet, menjen el hozzá – olvasta fel a fiú röviden összefoglalva az üzenetet. – De sosem fog megérkezni, és erről tudnia kell.
–        Engem valahogy nem érdekel – vontam meg a vállam.
–        De mi van, ha ő többet tud, mint mi? – vetette fel a barátom, de hitetlenkedve néztem rá.
–        Miért tudna?
–        A saját büszkeséged miatt, hagynád, hogy esetleges információk nélkül maradjunk?
–        De nincs arra bizonyíték, hogy ez így van – ellenkeztem. Nem akartam beismerni neki sem, de még önmagamnak sem, hogy nem akarom, hogy HyeMi valaha is visszataláljon hozzá. Ám most ennél sokkal fontosabb a lány életben maradása, a többi majd kiderül. – Én nem akarok odamenni!
–        Én viszont igen, majd hívj fel, ha megtudsz valamit! – mondta YoonGi zárásképpen, és a szememmel követtem, amint szó nélkül lelép.

/HyeMi/

Szinte lángolt a vágásnyom, amit alig egy órája szereztem, arról nem is beszélve, hogy az alsó ajkam bal része, szintén veszélyesen megsérült. Kis híján erőszak áldozata lettem, és mindezt a saját naivitásom miatt. Nem akartam meghalni, én szerettem volna vigyázni a picire, s a lehető legnagyobb szeretetben felnevelni, akár egyedül, akár családban, de ahhoz életben kell maradnom. Az ágyon feküdtem, magamhoz ölelve a térdeimet, s azon gondolkodtam, ha most már a legelején ennyire az életemre tört az a szemét, akkor ezek után, hogy miattam szerzett sérülést, mennyire fog bántalmazni. Vajon maradnak egyáltalán épp csontjaim vagy akármi? Rettegtem, de nem várhattam ölbe tett kézzel azt, hogy meghaljak, hogy visszajöjjön, és bántson. Másrészt szükségem volt egy orvosra, még csak, ha valaki egy gyors elsősegélyben részesít is megmentheti az életemet, de ha ez a hosszú, mély seb elfertőződik biztosan vérmérgezésben fogok meghalni.

Sebesen vettem a levegőt, és arra a döntésre jutottam, hogy megszökök. Egyelőre nem tudtam, hogy merre menjek, azok az utcák, melyeken találkoztam a rémálmommal, elég közel voltak mind az akadémiához, mind BaekHyunhoz. Ő biztosan tudna nekem segíteni, sőt talán valami rendes kajával is tudna szolgálni, hiszen a konyhai tudása lenyűgöző. Persze sejtettem, hogy azonnal a kórházig akar majd cipelni, feltéve, ha már otthon van, ha meg nincs, ott akkor is meg tudom húzni magam egy darabig. Hiszen ott talán MinWoo sem keresne... Vagyis nagyon reméltem...

Elléptem az ajtóig, és természetesen zárva volt, az ablakon lévő deszkák pedig túlságosan rögzítve voltak, ennyire legyengült állapotban, egyszerűen képtelen lettem volna felfeszíteni őket. A kis asztalnál kutattam, és a sokadik doboz alján néhány hosszú, és vékony hajtűre bukkantam. Tökéletesek lettek volna arra, hogy feltörjem a zárat. Persze jól tudtam, hogy ez csak a filmekben válik be, gyakorlatom pedig nincs, de még mindig jobb megpróbálkozni ezzel, mintsem várni a halált. Szétdobáltam egy csomó mindent, néhány ruhát is, amit a másik szekrényben találtam, a sminkkészleteket, fésűket szintén, mintha betörés nyomai lennének, majd a zárnak feszültem.

Legalább negyedórás kínlódás után, a zár halkan megadta magát, és pedig hevesen dobogó szívvel nyitottam ki a szabadságomat jelentő ajtót. Az előtérben kémcsövek voltak, egy másik ágy, meg újságpapír halmok hevertek mindenfelé. Szekrényeket is véltem fel fedezni, ám itt is deszkák fedtek minden ablakot. Az egyik szemben lévő helyiség irányába siettem, nem tudhattam, MinWoo merre járhat, mikor tér vissza, mert ha szökés közben lát meg, akkor nekem végem. Pár lépés után a konyhában találtam magam, ahol örömmel észleltem, hogy van ablak, viszont kinyitni nem tudtam. Hiába fordítottam el rajta a kilincset, hiába rángattam, nem mozdult. Éreztem, hogy a sírás kerülget, így gyorsan végignéztem a konyhapulton. Ott volt az a kés is, ami sérülést okozott nekem, de a nyele elég vastag volt ahhoz, hogy akár az üveget is kitörhessem vele. Éppen olyan széles volt az ablak, hogy talán sérülésmentesen kibújhassak rajta. Fogtam a kést, és erősen megütöttem vele az üveget, mely hangos robajjal szilánkokra tört, és elegáns mozdulattal, esőként záporozott a padlóra. Ott ahol még maradt üvegszilánk megismételtem a műveletet, majd felmásztam a keskeny párkányra, és ügyelve az esedékes szilánkokra, kibújtam az ablakon.

Sietnem kellett, mert ha visszajön, én pedig az ablakban lógok, több lesz, mint halálos ítélet. Nem tartottam magasnak a pozíciómat, így villámgyorsan kipattantam, óvatosan földet érve. Körbenéztem, és az egyetlen dolog, amire rájöttem, hogy egy kicsiny faház rabja voltam eddig, éppen egy erdő közepén. Bármerre lehettem a fővárosban, ám az emlékeim között szerepelt az is, hogy van egy hatalmas erdő nem messze az egyik nemzeti parktól, amihez Baek közel lakik. Valahogy azt tartottam a legjobb bújóhelynek. Magammal vittem pár hajtűt, hátha ott is be kell valahogyan jutnom, de előtte teszek egy próbát, hátha visszajön a másik városból, mert mielőtt elraboltak, éppen erről volt szó. Legalábbis ezt írta nekem legutoljára. Abban sem voltam biztos, hogy a rendőrség keres, bár arra az életemet tettem volna fel, hogy a fiúk, különös tekintettel YoonGira és TaeHyungra, keresni fognak. Reméltem, hogy Tae nem bukkan a táskámban heverő könyvre, melyben az eddig vizsgálataim voltak, nem kellene éppen így megtudnia, hogy várandós vagyok, sőt éppen az életemért küzdök, pontosabban két életért is egyszerre. Nem is tudom, miért éppen Baekhez akarok eljutni, ha nekem TaeHyung mellett lenen a helyem, persze mindösszesen a baba miatt, de ez az egész helyzet lassan egy rémséges szappanoperára hasonlít. Nem agyalhattam tovább, megindultam az egyik ösvényen, és közben nagyon reménykedtem abban, hogy a jót választani.

Hosszadalmasan követtem az ösvényt, és hálát adtam az égnek, hogy nem esik vagy valami, mert egyáltalán nem hiányzott még az is. Még mindig ugyanabban a ruhában voltam, mint eddig, rám fért volna egy zuhany is, de nem mertem elmenni, hiszen a fürdőszoba ajtaját nem tudtam bezárni, csupán a mosdó ajtaja volt erre jó, oda pedig nem zárkózhattam be a szűk hely miatt. Talán húsz perc múlva egy főútra értem ki, a délután hazafelé igyekvő emberek hosszas kocsisorokban várakoztak. Tudtam, hogy arra nem mehetek, és az emlékezetem legmélyéről a kihalt útszakaszokon kellett végigvonulnom.

Amint kiértem a főútról, balra vettem az irányt, és pár utcával arrébb már határozottan ismerős volt a környék. Feltűnt a nemzeti park is, melytől körülbelül húsz percre lakhatott BaekHyun, meg egy darabig én is. Bár a kertvárosi úri népség ilyenkor már nem megy utcára, úgy kilenc óra felé, enyhe sötétségben kezdtem el verni az egykori otthonom ajtaját. Pár pillanattal később kulcs hangjára figyeltem fel, és a szívem megint csak a torkomban dobogott. Csak akkor szabadultam fel egy kicsit, amikor BaekHyun kimondottan helyes arcát fedeztem fel, de a fiú arcára az őszinte elcsodálkozás ült ki.
–        HyeMi? – úgy nézett rám, mintha szellemet látott volna, én viszont azonnal a nyakába borultam, és olyan sírásban borultam ki, mintha csak egy vulkán tört volna ki.
Úgy két percig zokogtam a vállán, és amikor lefejtett magáról, elment, hogy bezárhassa az ajtót.
–        Úgy rendesen bezártad? – néztem rá aggodalmasan, és a sírástól nem kicsit szipogva.
–        Senki sem jön be – nyugtatott meg, meg is rángatta az ajtót a kilincsnél, de az a helyén maradt. – Szörnyen nézel ki! Jól vagy?
–        Segíts ezt ellátni, és csinálj nekem valami kaját, kérlek! – kérlelő pillantással néztem rá, miközben a vágásra mutattam.
–        Ez borzalmas! Nem kellene orvoshoz fordulnod?
–        Arra most nincs időm, és bárki csenget, ne nyiss senkinek sem ajtót!
–        HyeMi! Állj le! Mondd el, hol voltál eddig!
–        Te nem is tudsz semmiről? – csodálkozva méregettem őt.
–        De, tudod, itt volt az egyik barátod, azt hiszem, YoonGinak hívták, és ő számolt be arról, hogy mi történt veled, de a rendőrségre is mehetünk, ha gondolod – magyarázta, majd óvatosan a konyha felé terelt. – Te menj, és zuhanyozz le, addig csinálok neked kaját, bár nem tudom, hogy ez miért fontos.
–        Mert három napja nem eszem rendesen, és rettenetesen éhes vagyok – vontam meg a vállam, és az emeletre siettem, annak reményében, hogy találok magamnak valami tiszta ruhát is.

A zuhany után, mintha egy egészen új ember lettem volna, ezúttal nem vettem egyrészes ruhát, inkább maradtam a farmernál, ami még éppen beért, és egy laza pólónál, bár tudtam, ha MinWoo rám talál, így is kívánatos leszek neki, előle akkor sem tudok elmenekülni.
–        Mit keresett nálad YoonGi? – léptem be a konyhába, és tettem le magam az asztalhoz, hogy a fiú el tudja látni a sebemet.
–        Küldtem egy üzenetet a telefonodra, hogy visszajöttem, és hiányzol, talán beszélhetnénk – fogott bele a mesébe, míg ügyesen dolgozott a fertőtlenítőszerrel, ami annyira égette a sebemet, hogy azt hittem megvakulok a fájdalomtól. – De erre csak az szőke fiú jött el, aztán elmesélte, hogy az exed, megszökött a börtönből, és rád vadászik, vagyis csak vadászott, mert valószínűleg nála vagy, de senki sem tudja hol.
–        NaRinak épp annyi köze van hozzá, mint annak a szemét MinWoo-nak – morogtam elsötétült képpel, és közben igyekeztem némi húst és zöldséget is magamba lapátolni, bár ezzel tudtam, hogy még nem pótoltam azt, amit elvesztettem az eddigiekben.
–        Hogyan sérültél meg? Ezzel tényleg jobb lenne orvoshoz menned – aggodalmaskodott továbbra is.
–        Majdnem megerőszakolt – Temettem a kezeimbe az arcomat, és ismét bőgni kezdtem. – De nem hagytam magam, egy nagy kést fogott a nyakamhoz, de kibillentettem az egyensúlyából, így megvágott, majd felpofozott, s félek, ha visszakerülök hozzá, akkor ennél rosszabbul fogok járni.
–        Nem lesz semmi baj! – vigasztalt a fiú magához vonva. – Majd én vigyázok rád!

Nem mondtam semmit sem, fájtak a lábaim a rengeteg gyaloglástól, meg áldottam az eszem, hogy feltűnés nélkül elértem a célomat. Reméltem, hogy nem talál rám MinWoo, és biztonságban leszek.
–        Talán jobb lenne, ha lepihennél – ajánlotta fel BaekHyun, de folyamatosan aggodalmasan nézett rám. – Küldök egy üzenetet YoonGinak, hogy itt vagy, és holnap reggel, elviszlek a rendőrségre, hogy vallomást tegyél, hogy elmond hol voltál eddig, és mi történt veled.
–        De ha nem hisznek nekem? – szomorodtam el. – Hiszen segítettek neki megszökni is, miért hinnének nekem?
–        Fognak, hidd el! – vigasztalt meg továbbra is. Annyira szerettem volna neki hinni, de már abban sem voltam biztos, hogy a holnapi napot túlélem. – Gyere! – nyújtotta felém a kezét, amit készségesen megfogtam, mivel a lábaim se igazán akartak már engedelmeskedni.

Még csak a nappaliba jutottunk el, a kezét fogtam, és valami földöntúli megnyugvást éreztem, hogy talán holnaptól minden rendben lesz, és az okos szökési kísérletemmel megúszom ezt a kalandot ennyi sérüléssel, amikor csak csengettek. Baekre pillantottam, aki rám pillantott, és a tekintete azt árulta el számomra, hogy bizony nem fog ajtót nyitni. Még háromszor csengettek, de az ott lévő illető nem adta fel, idegesen toporgott az ajtó túloldalán, rajtam pedig hideg borzongás futott végig.
–        Hívjam a rendőrséget? – suttogta a fiú a fülembe, de én megráztam a fejem.
–        Nem bízom bennük! Akár ki ez, tudja, hogy itthon vagy – közöltem vele. Természetesen nem egy helyiségben égett a lámpa, tudta mindenki, hogy nem üres a hely.
–        Menj az emeletre, és bújj el, zárd magadra az ajtót! – utasított BaekHyun, mire megrémülve néztem rá.
–        És, ha éppen MinWoo az? –kérdeztem remegő hangon.
–        Honnan tudná, hogy én hol lakom? – mosolyodott el a fiú, és biztatóan megsimogatta az arcomat, majd nyomott egy gyors puszit a homlokomra. – Menj, én majd elintézem.  

Felmentem ugyan az emeletre, de azért fél szemmel figyeltem, hogy mégis ki az. Az ajtó nyílt, nekem pedig a legnagyobb félelmem vált valóra, amikor MinWoo libbent be az ajtón, dühösen és egy pisztollyal a kezében, melyet egyenesen BaekHyunra szegezett, pont a homlokára célozva.
–        Ha nem akarsz meghalni, akkor nem bújtatod tovább azt a ribancot! – fenyegetőzött az a szemét, de Baek halálos nyugodtsággal nézett az elmebetegre.
–        Nincs itt! Én ma jöttem haza, és nem volt itt senki úgy, hogy távozhatsz, ha nem akarod, hogy rád hívjam a zsarukat! – hangzott a fiú higgadt válasza, és az sem érdekelte, hogy egyre közelebb van a homlokához annak a bizonyos fegyvernek a csöve.
–        Mivel nem kellenek szemtanúk! – vonta meg a vállát MinWoo, majd kibiztosította a fegyvert lövésre készen. – Búcsúzz el az életedtől!
Abban a pillanatban robogtam le az emeletről, és jelentem meg közvetlen Baek mellett.

–        Ne merd őt is bántani! – határozottan szólaltam fel, pedig biztos voltam abban, hogy nekem végem, egyrészt a szökésem miatt, másrészt, amiért igyekeztem megvédeni BaekHyunt.
–        Na, lám csak lám! – vigyorodott el gúnyosan MinWoo. – A szökött kurva!
–        Ne merészeld őt így hívni! – kelt a védelmemre a „párom”. – Tűnj el, mielőtt jó kedvemben találsz! – Úgy tűnt, hogy Baek-nél kezd elszakadni a cérna, hiszem kicsivel erőteljesebb hangszínre váltott.
–        Úgy tűnik, ideje lesz bekeményíteni! – szólalt meg a fegyveres. – De köthetünk egyezséget! – itt felém fordult, én pedig egyre idegesebb lettem. – Velem jössz, és életben hagyom a szépfiút!
–        Nem megy ő sehová! – ragadta meg a kezemet BaekHyun, és egyenesen elém állt, nehogy bántódásom essen.
–        Játszhatunk így is! – Egyre biztosabb voltam abban, hogy valaki meg fog halni, ha nem cselekszem, ám egy biztos, nem én szerettem volna az lenni, és azt sem szerettem volna, ha BaekHyunnak baja esik a saját hülyeségem miatt, így kénytelen voltam áldozatot hozni a fiú miatt, nem kell, hogy hullaként emlékezzek rá, hiszen bármi is lesz, én akkor is MinWoo foglya leszek...
–        Várj! – szóltam közbe. – Veled megyek, ha őt elengeded! – léptem ki Baek mögül egyenesen a rémálmom irányába.
–        Szó sincs róla! – ellenkezett Baek, és megragadott.
–        Jól leszek! – nyugtattam, bár feleennyire sem voltam ebben bizonyos. – Szólj a srácoknak, hogy jól vagyok.

Tettem MinWoo felé egy óvatos lépést, Baek pedig igencsak tehetetlennek érezte magát.
–        Röhejesen ostoba vagy, édesem! – morogta a szörnyűség a fülembe, majd BaekHyunra célzott azzal a pisztollyal, és meghúzta a ravaszt, egyenesen lábon lőve a fiút.
–        Arról volt szó, hogy nem bántod! – kiabáltam a szemétládával, aki csak gúnyosan felnevetett, majd erősen megragadta a hajamat, és kifelé vonszolt az ajtón túlra.
–        Ez csak egy kis biztosíték arra, hogy ne jöjjön utánunk, illetve, mire megtalálja valaki, addigra elvérzik, de hát én nem öltem meg! – gúnyolódott tovább MinWoo, én pedig a könnyeimmel küszködve reménykedtem abban, hogy a fiúnak nem lesz semmilyen komolyabb baja...


/TaeHyung/

Másnap este is a kávézóban voltunk, de immár NamJoon és HoSeok is kiegészítette a kettősünket YoonGival. Ugyan az ügyvédünk hamar kereket oldott, munkára hivatkozva, és JiYeon megjelenése után a másik barátunk se tűnt túl beszámíthatónak. Tehát megint kettesben maradtam a szőkével, valahogy elválaszthatatlanok lettünk. Többnyire neki köszönhettem az enyhülést, ami az öngyilkos hajlamaimat illeti, meg azért is hálás voltam neki, amit HyeMiért tett. Újra a lány telefonjával babrált, ami ismét egy üzenetet jelzet, ami megint csak attól a szerencsétlentől jött. Egyetlen szó volt az üzenet, pontosabba egy rendes szó a többi csak összevisszaság, egy rakat értelmetlen betűsor. Döbbeneten néztem YoonGira, aki mint egy bolond pattant fel a helyéről, és sietett kifelé.
–        Most komolyan azt hiszed, hogy bajban van? – loholtam a szőke fiú után. – Attól, hogy azt küldte „Segítség!”, még nem jelent semmit.
–        Az utána lévő értelmetlenség, és a sok egyforma betű jelentheti azt, hogy elvesztette az eszméletét – hadarta el a fiú, miközben bepattant a kocsiba.
Nem volt más választásom követtem a barátomat, még akkor is, ha úgy éreztem, hogy feleslegesen hősködik...

-

Amikor leparkoltunk a ház elé, egy spéci kertvárosi részen, elképedve figyeltem fel a nyitott ajtóra. Igyekeztem úgy belépni, hogy ne érjek semmihez, nehogy azt higgyék, én törtem be, és megvártam, hogy YoonGi is utolérjen. Csend volt bent, a lámpák nagy része égett, és alaposan körbe sem tudtam nézni, mert igen menőnek tartottam az egész légkört, bár csodálkoztam, hogy HyeMi szökni akart egy ilyen jó házból. Talán a magányt, nem enyhítette volna ez a kellemes légkör. A nappaliban futtattam végig a tekintettem, és majdnem középen egy kisebb vértócsára figyeltem fel. Megböktem a mellettem ámultan ácsorgó fiút, és a vérre mutattam.
–        Bármi történt is, valaki megsérült! – jegyezte meg a fiú, majd követte a nyomokat, pontosabban a vércseppek hosszú útját.
A fekete bőrkanapétól nem messze egy ájult fiúra figyeltem fel, majd láttam, hogy a barátom közelebb rohan a testhez, majd amint a hátára fordította az eszméletlen testet, elkerekedett szemmel észleltem, hogy ez...
–        BaekHyun! – hallottam YoonGi felkiáltását, és igyekezett kitapintani a pulzusát. – Hívj egy mentőt azonnal!
–        Hogy mit csináljak? – ocsúdtam fel a gondolataimból. – Nem hagyhatnánk meghalni inkább?
–        TaeHyung, a szentségit! – mordult fel a szőke fiú. – Lőtt seb van a bal combját, és látszólag sok vért veszített, mellesleg a legnagyobb ellenségünknek sem kívánjuk a halálát soha! Ha nem akarsz mentőt hívni – mérgelődött tovább, de közben ámulva néztem, amint megszabadul a pulcsijától, szaggatja le az egyik ujját, és tekeri a fiú combjára. – Legalább gyere ide és segíts! Szorítsd, ahogyan csak bírod, hogy ne veszítsem még több vért!

Kénytelen voltam segíteni, hiszen ha nem teszek eleget az állampolgári kötelezettségeimnek, még az is lehet, hogy ha meghal, én leszek az oka. Viszont, ha ő meghal, HyeMi maga alatt lesz, újra foglalkozna velem, vagy még jobban maga alatt lenne, és utálna, amiatt, hogy hagytam meghalni a pasiját. Aish! Micsoda egy ördögi kör... Pár pillanat múlva YoonGi visszatért mellénk, és igyekezett észhez téríteni a fiút, aki olyannyira fehér volt, és sápadt, mintha már eleve halott lenne, de mégis volt pulzusa.
–        Itt volt – hallatszott BaekHyun halk szava, mire felkaptam a fejem.
–        Hogy mi? – kapott az alkalmon YoonGi is, bár ő inkább elhallgattatta őt. – Ne beszélj! Hamarosan itt vannak a mentősök!
–        HyeMi... – folytatta a fiú levegőért kapkodva. – Itt volt...
–        MinWoo tette ezt veled? – faggattam, bár sejtettem a választ. HyeMinek sikerült megszöknie, de NaRi elmondta annak a szemétnek, hogy a lány merre bujkálhat először. Ha egyszer elkapom azt a ribancot, én megverem, az biztos.
–        Igen, de elvitte őt is – folytatta a sérült, kíváncsi voltam meddig bírja a kiképzést. – Keressétek meg, kérlek! Megsérült, és...
–        HyeMi megsérült? – döbbentem meg azonnal. – Mondd, hogy nem komoly!
–        Nem tudom... – suttogta a fiú egyre kevesebb erővel. Valahogy nem akartam, hogy meghalljon, hiszen igazat kellett adnom YoonGinak, senkinek sem kívánjuk a halálát. – Az a szemét, már elvett tőlem egy számomra fontos személy, nem akarom, hogy másikat is elvegyen... – Itt elvesztette az eszméletét, és nem is tartottam értelmesnek azt, amit mondott, nem hittem, hogy HyeMi fontos lenne neki, hiszen szünetre hivatkozva lelépett,m hacsak nem gondolta végig alaposan a kapcsolatukat, és jutott erre a döntésre.
–        Szerinted miről beszélhet? – fordult hozzám YoonGi, amíg folyamatosan ellenőrizte a fiú pulzusát. 
–        Amikor legutóbb körözték MinWoo-t, akkor is nemi erőszak miatta akarták lecsukni, és állítólag a lány, akit elkapott, nem sokkal később öngyilkos lett – emlékeztem vissza arra, hogy miket olvastam az újságban még tavaly. – Mi van, ha az a lány... Ha az a lány volt az akkori barátnője... – néztem a haldokló BaekHyunra, és immár kicsit sem tekintettem őt ellenfélnek.
–        Akkor őt is éppen annyira veri a sors, mint téged! – állapította meg YoonGi, és nagy sóhajjal nyugtázta a piros-kék fényeket, és a mentősök megérkezését.

-

Az elkövetkezendő pár perc maga volt a villámgyors pokol. Valahogy nem vágytam a rendőrökre, de azok is megjelentek, és amint elmondtam, mit is tudok, intettem YoonGinak, hogy le akarok lépni, szükségem volt egy kis egyedüllétre. Sok volt nekem ez az egész... Rettegtem, hogy HyeMinek, és az esetleges babának lesz valami baja, mert ha az a féreg megtudja a dolgokat, mindent elvesztettem, még mielőtt az enyém lehetne... Hosszasan jártam az utakat, már majdnem a környékben lévő parknál jártam, amikor egy nagyon ideges NaRi rohant el előttem, egyenesen az erdő irányába tartva. Óvatosan indultam el utána, követve őt, de igyekeztem nem lebukni. Egyenesen egy erdő felé, be a fák közé, szinte éreztem, amint jó nyomra bukkanok...

Végül egy kis házra... egy faházra bukkantam... Reméltem, hogy itt van HyeMi és nincs semmi baja, mert ha innen szökött meg, akkor megvan az esély arra is, hogy elvitte egy másik helyre, vagy annyira bántalmazta szerencsétlen lányt, menekülni se legyen képes, de abban biztos voltam, ha valami baja esik, a saját két kezemmel fogom megölni azt a rohadékot, kerül, amibe kerül. NaRi hangját hallottam, amint vad veszekedésbe fog az unokatestvérével, és le se tagadhatnák, hogy ők rokonok. Közelebb léptem az egyik ablakhoz, amin hiányzott az üveg, és egyenesen a konyha ablakból láthattam mindent. A hely semmiben sem különbözött MinWoo előző rejtekhelyétől, itt is a lombikok uralkodtak, vagyis megint valamilyen új cuccon agyal, reméltem, hogy ezúttal bele is hal.
–        Arról nem volt szó, hogy BaekHyunt is bántod! – mérgelődött a szőke lány. – Arról volt szó, hogy tiéd ez a liba, én pedig megvigasztalom őt, erre te majdnem megölted!
–        Útban volt, és az utolsó elejéig védelmezte az a lányt, ő pedig az enyém és senki másé – vágott vissza MinWoo, de ezzel a megállapításával vitatkoztam volna. HyeMi valójában senkié, még az enyém sem, de ez így van rendjén. – És vigyázz, mert ha elmersz árulni, halott vagy!
–        Nem akarok a te utasításaid szerint cselekedni, megszegted az ígéreted, és már nem bízom benned! – dühöngött tovább NaRi.
–        Mondtam, kuzin, csak óvatosan a szavakkal, mert lehet, hogy te is arra a sorsra jutsz, mint az a szépfiú! – fenyegetőzött a fiú, de közben hallottam, amint élesre, lövésre kész állapotba helyezi a pisztolyt, amivel valószínűleg BaekHyunt is megsebesítette.
–        Tudod, én befejeztem, talán, ha most megyek és elmondok mindent a rendőröknek, akkor megúszom pár évvel, de te a sitten fogsz megrohadni, hihetetlen, hogy bedőltem neked – határozta el magát a szőke lány, ám ezek voltak az utolsó szavai, mert egyetlen lövést hallottam, és az élettelen teste elegáns mozdulattal zuhant a kopott padlóra.

Háttal terült el, láttam amint a golyó a homlokába fúródott, a szívem pedig kihagyott egy ütemet. Nem hagyhattam, hogy HyeMi is így végezze, hiszen, amint nem lesz hasznára, akkor megöli. El akartam menni, ide hívni a rendőröket, de szinte megbénultam, mindösszesen pár lépésre voltam képes, aztán erős ütést éreztem a tartómon, majd ájultam estem össze egyenesen a porban landolva...

18. fejezet - Sérülések

/TaeHyung/
 

Annak ellenére, hogy azt terveztem, távol maradok tőle, ez a terv a legkevésbé sem jött össze. Jól esett vele lenni, hogy összezavarhattam még ennél is jobban, még kellemesebb érzésekkel töltött el. Tudom, hogy egyszer úgy is visszatalál hozzám, idővel megint együtt leszünk, biztos voltam benne. Úgy hat óra körül léphettem le, sebesen távoztam az akadémia épületéből, nem hiányzott, hogy összefussak anyámmal, aki még ilyen későn is órákat szokott tartani. Ám ez segített neki abban, hogy apám hülyesége után helyre jöjjön, csak az a baj, hogy az én lelki szenvedésemet éppen neki meg JiYeonnak köszönhettem. Bár ez egyiküket sem igazán hatotta meg. Ez egy olyan komoly dolog, amit nem hiszem, hogy valaha is képes leszek megbocsájtani nekik. Én elhiszem, jót akartak nekünk, de beleszólni két felnőtt életébe, mégis csak merész húzás. Vettem egy mély levegőt, melyet nagyon lassan engedtem ki, ettől remélve némi megnyugvást.

Végül is semmi dolgom nem akadt, hazafelé menet beugrottam magamnak valami kajáért, mert arra lusta voltam, hogy főzzek magamnak, úgy hogy egy gyors étteremben szereztem meg a vacsorámat. Szerettem volna evés után lezuhanyozni, és olyan hamar ágyba bújni, amennyire csak lehet.
Úgy tíz óra körül jutottam el a zuhanyig, addig az internetes híreket böngésztem, hátha van valami információ MinWoo-ról, de teljes hírzárlatot rendeltek el, aminek egy kicsit sem örültem. Örültem volna, ha tudom, merre is lehet az a szemét, mielőtt HyeMi veszélybe kerül miatta. Még felöltözni sem volt időm, egy szál törülközővel a derekamon indultam el ajtót nyitni, mert valaki olyan erővel nyomkodta azt a fránya csengőt. Gyakran elgondolkodom azon, hogy talán jobb lenne inkább leszerelni a fenébe, és akkor senki sem zaklatna ilyen későn. Amint kinyitottam az ajtót, YoonGi kissé kétségbeesett sziluettjével találtam magam szemben, és nem is értettem, mi lehet ennyire halaszthatatlan.
–        Elárulod, hogy mi ilyen rettenetesen fontos? – kérdeztem némi gúnyos éllel, de azért beengedtem a fiút, hiszen rá egyáltalán nem vallott ez a viselkedés.
–        Ne haragudj, hogy így beállítottam, csak... – fogott bele, majd amint végignézett a szerény öltözetemen, rosszallóan csóválta a fejét. – Nem akarsz felöltözni?
–        Most jöttem a zuhany alól, mert te szinte leverted azt az átkozott csengőt! – figyelmeztettem dühösen, majd tüntetően megindultam az emeletre, hogy rendbe szedjem magam.
–        Ugye, nem pizsamába akarsz bújni? – hallatszott YoonGi hangja a lépcső felől.
–        Mert zavar? – csodálkozva néztem rá. – Egyáltalán mit akarsz ilyen későn?
–        Lassan tizenegy óra, és HyeMi még nem ért haza.
–        Ó, hogy ha már nálad van, az egyből haza? – vetettem fel flegmán.
–        A nagyanyám kereste, mert megígérte, hogy segít neki, arról volt szó, hogy nyolcra visszajön, de még mindig nincs sehol – magyarázta a barátom, és egy pillanatig még el is hittem a meséjét, de ennek ellenére sem haragudtam rá. Talán azt sem bánnám, ha HyeMi az ő oldalán kötne ki, legalább biztonságban lenne. – Legalább százszor hívtam, de fel sem veszi, és aggódom érte.
–        Kétlem, hogy MinWoo ilyen hamar akcióba lendülne – szúrtam közbe, miközben belebújtam egy farmerbe, majd egy pólóba, és egy pulcsiba is. Magamra vettem még egy zoknit is, tudtam, mi várható azzal, hogy beállít. A lány keresésére fog indulni...
–        Ezt nem tudhatod – legyintett YoonGi ingerülten. – De te láttad ma?
–        Igen – bólintottam, miközben lefelé loholtam a lépcsőn, megkerülve a barátom megszeppent alakját, aki végül egy kis fáziskéséssel megindult utánam. Keresnem kellett két jó fajta zseblámpát, ha már elindulunk éjnek évadján egy tűt keresni a szalmakazalban, vagy másképpen mondva egy alig százhatvan centi magas törékeny szépséget egy hatalmas városban. – Egy darabig kettesben voltunk a próbateremben, de aztán olyan hat óra felé leléptem. Én nem kerestem, mert nekem nincs meg a száma, sajnálatos módon – adtam elő egy fájdalmas grimaszt a szavaim végén. – Lehet, hogy még mindig gyakorol.
–        Az nem lehet – ellenkezett YoonGi azonnal. – Az akadémia főkapuját tíz órakor bezárják, már meg kellett volna érkeznie.
–        Lehet, hogy csak kerülő úton ment el hozzád – tippeltem.
–        Akkor arról tudnék, mondtam a mamámnak, hogy hívjon fel, ha megérkezik, de még semmi hír róla. Te egy cseppet sem aggódsz érte?
–        Természetesen aggódom – felelten nagyon diplomatikusan. – De ha túlzásba visszük az aggódást, lehet, hogy többet ártunk vele.
–        Csak nézzünk szét az akadémia a környékén – ajánlotta fel a fiú, majd a zseblámpája társaságában kilépett az ajtón túlra.
 

-
 

Néma csendben jártuk az utcákat, de azt megbeszéltük, hogy az akadémiára megyünk legelőször. Hátha az ott lévő portás, vagy biztonsági őr, mindegy minek nevezzük, meg tudja mondani, HyeMi mikor is hagyta el az épületet.
–        És te fogod tőle megkérdezni? – suttogta YoonGi, mire kiakadva néztem rá.
–        Te, ennyire nem pánikolhatsz – nevettem fel némiképp gúnyosan.
–        Van okom pánikolni – jelentette ki határozottan. – Van okom aggódni HyeMiért, ha majd te is tudsz olyan dolgokról, amikről én, akkor te is hasonlóan fogsz reagálni.
–        Mindketten tudjuk, hogy legutóbb mit művelt vele az a szemétláda, de csak én láttam élőben, mennyire is bántalmazta azt a csöppnyi lányt – fejtettem ki a véleményem, mert kezdett az agyamra menni ezzel a fránya pánikhangulatával.
–        Ez így is van – értett velem egyet, majd mély hallgatásba burkolózott, amiről tudtam, hogy titkol valamit, valami felettébb fontosat HyeMivel kapcsolatban.

Szó nélkül közelebb mentem a portáshoz, és bekopogtam a kis üvegablakon. Az ott lévő középkorú férfi a lábát az asztalra téve, bámulta a tévét, nagy kényesen rávette magát arra, hogy foglalkozzon velem. Kinyitotta az ablakot, hogy hallja mit mondok neki, de így is elég ellenszenvesnek tartottam.
–        Mit akarsz? – mordult rám, én pedig kivettem a belső zsebemből a lányról marad egyetlen képemet. Az egyetlen emlékem róla, éppen az a lenyűgöző mosolyt örökítette meg, amibe egykor beleszerettem. Magam sem tudom, hogy miért hordom mindig magammal.
–        Jó estét! – köszöntöttem, mivel engem anyukám azért megtanított köszönni, és illedelmesnek lenni minden helyzetben, úgy tűnt, hogy az unott frátert erre nem tanították meg. – Csak érdeklődni szeretnék, hogy látta ezt a lányt? – mutattam meg neki HyeMi csodás képét. – Egy darabig itt volt, ez biztos. Meg tudná mondani, hogy körülbelül mikor hagyta el az épületet?
–        Ha jól emlékszem, úgy nyolc óra felé – gondolkodott el egy pillanatra. – De vele volt egy másik lány is, egy szőke, és nála jóval magasabb. De miért fontos ez?
–        Csak kíváncsiság! – Felvettem a legelragadóbb mosolyomat, hogy elhessegethessem a gyanú legapróbb kis árnyát is az elméjében. – Köszönöm a segítségét! – Biccentettem, majd amint lehetett visszasiettem a lépcső legalján várakozó YoonGihoz.
–        Na, meg tudtál valamit? – faggatott azonnal.
–        Hogy lehet, hogy mégis neked van igazad – mondtam jelentőségteljesen, majd lemondóan felsóhajtottam. – NaRival ment el.
–        Az a hárpia meg összejátszik MinWoo-val – állapította meg a szőke fiú kissé elsápadva. – Vajon merre mehettek?
–        A főutca végétől a további kis utcák eléggé kihaltak, bármerre elcsalhatta szerencsétlen lányt.
–        Akkor nézzük szét arra felé, hátha találunk valami nyomot.
–        Most nyomozni akarsz? Miért nem jelentsük a rendőrségen HyeMi eltűnését, és bízzuk rájuk, hogy megkeressék? – vontam fel a szemöldököm kérdőn.
–        Azért mert nem bízom bennük – mérgelődött a barátom, mire meghökkenve néztem rá. – MinWoo megszökése belső akció volt, csupa beépített emberrel, meg NaRival, én jobban bízom abban, hogy majd mi megtaláljuk, mint a zsaruk, akik lehet, hogy szándékosan tévútra visznek mindent.
–        Eléggé kielemezted a helyzetet? – csodálkozó pillantással illettem őt.
–        Ehhez értek, nem csak embereket tudok kielemezni, ebben is jó vagyok – mosolyodott el egy másodpercre, majd megindult előre, egyenesen a fő utca sötétjébe.

-

El nem tudom képzelni mennyi lehetett az idő, de ahogyan haladtunk a város úrias, kertvárosi részben, pontosabban azon is túl, az utcák egyre sötétebbek, lepukkadtabbak letten, sőt egy –egy utca inkább sikátorra hasonlított. Még a madár sem járt erre felé, az éjszakai kellemes nyári időben sem. A messziben egy hatalmas erdő sziluettje jelent meg, úgy fél kilométerre lehetett tőlünk, de a fő utca egyenesen az erdős részre vezetett. Ám előtte még volt pár utca, melyet végig kellett volna néznünk, de egyre kevesebb reménnyel fordultam be jobbra, míg YoonGi a balra lévő kicsivel hosszabb utcát nézte végig. Szerény személyem egy olyan utcára bukkant, ami valójában zsákutca volt. Magas fal állta az utamat, vagyis állta volna, mert nem mentem közelebb. A földön futtattam végig a lámpám fényét, amikor igen érdekes dolgokat találtam. Emlékeztem arra, hogy HyeMinél milyen táska volt, egy világoskék hosszú pántos darab, mely kimondottan jól illett a hosszú sötétkék nyári ruhájához, úgy tündökölt benne akár egy hercegnő.

Éppen ez a táska hevert a földön, kinyílva, a telefonja nem messze tőle, csodával határos módon egyben, így arra gondoltam, hogy akkor csúszhatott ki a helyéről, amikor a táska földet ért. Ott volt még az a kék gyöngysor is, mely a lány nyakában lógott, alig pár órával ezelőtt, de a láncot alkotó gyöngyök szanaszét szóródtak a poros betonon. Leguggoltam, hogy szemügyre vehessem az ott heverő dolgokat, amikor egy kis könyvszerű papírhalmon akadt meg a pillantásom. Az egyetlen szó, amit legelőször le tudtam olvasni a „Baba” szó volt, de lehet, hogy csak képzelődtem. Ki szerettem volna venni, de mielőtt megtehettem volna, lépések hangjára figyeltem fel. Az agyamban eközben lejátszódott az a beszélgetés, amit odakint Busan-ban ejtettünk meg HyeMivel, amikor kiderült mindent. Nem is feltételeztem róla, hogy elmondja, baj van... De ha mégis várandós, nekem mellette és a pici mellett van a helyem, akár tetszik neki, akár nem, és ha valóban az, mindenképpen meg kell őt találnunk, mielőtt annak a szemétnek is világossá válik, hogy nincs egyedül. Ugyan ezt az észrevételemet inkább megtartom magamnak, hiszen YoonGi hallgatni fog, mint a sír, bár múltkor elszólta magát, hogy a lányra duplán vigyáznia kell, talán éppen azért, mert az én barátom olyat is tud, amit én nem. Vagyis egyre biztosabbá vált számomra a gyanú, hogy apa leszek, ami nem gáz, hiszen szeretem a gyerekeket, csak éppen a leendő gyermekem anyja utál engem... Na, ha eddig nem volt szar a helyzet, akkor ebben a pillanatban vált igazán azzá.

–        Na, találtál valamit? – lépett a hátam mögé YoonGi, így sebesen letettem arról, hogy szemügyre veszem az a kiskönyvet. Bár ha alaposan végiggondolom, sejtem, mi is lehet az, hiszen amikor anyám a húgommal volt várandós, elég idős voltam, hogy felfogjam a dolgokat, neki is volt kiskönyve, amiben mindig beleírták, hogy mikor milyen eredmények születtek a vizsgálatokon. Ha ez egy olyan kiskönyv, amire minden lehetőség megvan, akkor ki kellett derítenem, hogy mennyi idős is lehet a pici. Ha jól emlékszem, március elején történt az a bizonyos „baleset”, és gyors fejszámolás után arra a következtetésre jutottam, hogy már négy hónapos is lehet... Aish, hogy nem jöttem rá hamarabb...
–        Sajnos! – feleltem végül, majd a fiú kezébe adtam a táskát, illetve a telefont. – HyeMi itt járt, és valószínűleg el is vitték!
–        Omo! – Yoongi mindösszesen ennyit mondott, majd a telefonnal kezdett el babrálni. – Mondom én, hogy rengetegszer hívtam. Vajon mikor vihette el az a szemét, de legfőképpen hová?
–        Nem tudom, de akkor is be kellene jelenteni a rendőrségen, hogy eltűnt – ajánlottam fel, de a szőke fiú csak bevágott egy grimaszt. – Tudom, hogy nem bízol bennük. Viszont van egy ötletem! – 

Abban a pillanatban előkaptam a telefonomat, és nem érdekelt, hogy külföldre telefonálok, elő kellett keresnem a csapatunk ügyvédtanoncát, vagyis már hivatalosan ügyvédét, Kim NamJoont. – Hosszas csörgetés után vette csak fel, majd félkómásan beleszólt.
–        Remélem, fontos! – Ennyit mondott, sejtettem, hogy éppen most ébresztettem fel. – Még lett volna két órám aludni!
–        Milyen hamar tudsz Szöulba érni? – tértem azonnal a lényegre.
–        Majd megyek augusztusban – tért ki a rendes válasz elől NamJoon. – Miért?
–        Minél hamarabb, akár a holnapi nap folyamán? – sürgettem tovább, miközben azt észleltem, hogy YoonGi nyugtalanul toporog mellettem, és suttogva ara kér, hogy hangosítsam ki a telefont. Amint eleget tettem a kérésének, átvette az irányítást a beszélgetés felett.
–        A szentségit, Nam! – szitkozódott, amint meg kapta a szót. – Te nem nézel tévét?
–        Nem, YoonGi, nem szoktam – hangzott a felettébb higgadt válasz. – Minek menjek én ilyen hamar Szöulba?
–        Mert MinWoo megszökött, és a segítségedre lenne szükségünk – közöltem a fiúval a tényeket.
–        Hogyan szökhetett meg? – NamJoon hitetlenkedve nevetett fel a vonal másik végén, és kicsit sem tűnt álmosnak a hangja. – És melyikőtök barátnőjét szemelte ki magának?
Itt egy jelentőségteljes pillantást váltottam a mellettem ácsorgó YoonGival, hiszen HyeMi valójában mindkettőnknek fontos volt, még ha nem is ugyanolyan formában, de mindketten éreztünk valamit iránta. Érdekes, mert nem tudott olyan szinten bosszantani, vagy féltékennyé tenni, mintha mondjuk, arról a bájgúnárról lenne szó, talán csak azért is, mert tudtam, hogy a lány semmi komolyabbat nem érez a barátom iránt... Vagyis nagyon reménykedem ebben...
–        HyeMit vitte magával, megint. – A válasz YoonGitól érkezett, én még csak arra sem voltam képes, hogy rendesen kimondjam a nevet.
–        De HyeMi meghalt... – Nam hangja még kételkedőbbé vált, ő nem tudta azt, amit mi.
–        Nem, Hyung, nem halt meg – ráztam meg a fejem, és közben éreztem, hogy egyfajta hisztérikus nevetés kerülget, melyet egy nagy levegővétellel igyekeztem visszafogni. – Csupán JiYeon karöltve az anyámmal ezt hitették el velünk, de él és virul.
–        Csak épp nem emlékszik ránk – közölte a legfontosabb tényezőt a szőke fiú.
–        Voltatok a rendőrségen? Bejelentettétek, hogy eltűnt a lány? – váltott NamJoon azonnal át az ügyvédre.
–        Nem, mert YoonGi szerint belső akció volt annak a szemétnek a szökése – folytattam. – Inkább megvárunk téged, hogy kiderítsd, kiben bízhatunk és kiben nem.
–        Jól van! Elkapom az első Szöulba tartó gépet – határozta el magát a fiú a telefon másik végén. – Majd hívlak, ha megérkeztem a reptérre. – Ezzel szakította meg a vonalat, és én nagyon reménykedtem abban, hogy a lehető leghamarabb megérkezik.

 

/HyeMi/

Erős fejfájásra ébredtem fel, és rettenetesen melegem volt. Az az édes illat még mindig kavargott a fejemben, egy gyors gondolkodás után a kloroform jutott az eszembe róla. Reméltem, a babának nem lesz semmi baja sem ettől a kalandtól, sem attól a felettébb mérgező vegyszertől, ami miatt elvesztettem az eszméletemet.  Azt vettem észre, hogy egy kicsiny szobában vagyok, jobbra tőlem egy ajtó nyílt ahonnan némi fenyőillatot éreztem, olyan tisztítószer félében, és nagyon bántotta az érzékeny orromat. Vagyis az ajtó mögött egy fürdőszoba lehetett. Egy viszonylag magas ágyon feküdtem, de lassan csak feltápászkodtam, körül kellett néznem alaposan, és közben a szökési tervemen agyalni. Nem fogok itt meghalni, egy olyan ijesztő ember társaságában, mint MinWoo. Egyáltalán mi célja van velem? Nem tarthat itt örökké...

A szobán igen szerényen volt berendezve, kopott bútorok, és egyetlen kis asztal, egy nagy tükörrel, és egy rakat szépészeti cikkel, vagyis a jó külső alapfeltételnek kell lennie ezen a helyen. Mintha rendelkeznék olyannal... De igazából semmi különöset nem találtam bent, csupán az bosszantott, hogy egy árva villanykörte lógott lefelé a plafonról, búra nélkül, magányosan, és az egyetlen ablak, pedig vastag fadeszkákkal zárták le, a napfény sem volt képes áthatolni rajta. Sebesen megállapítottam, hogy ebből a szobából csak egyetlen ajtó vezet ki, az, ahonnan jelenleg vitatkozás hangját véltem felfedezni. Egy női hang vitatkozott egy mély férfihanggal, vagyis NaRi veszekedhetett MinWoo-val. Óvatosan közelebb lépdeltem az ajtóhoz, és hallgatózni kezdtem. Tudom, hogy nem szép dolog, de tudnom kellett, miről van szó, hátha közelebb visz engem a meneküléshez.
–        Nem hiszem el, hogy képes voltál megölni négy embert! – mondta a lány fojtott hangon. – Tudod, nem erről volt szó, amikor kiterveltük az egészet.
–        Nem volt szükségem szemtanúkra – hangzott a fiú könnyed válasza, melytől megborzongtam. Megölt négy embert, és ennyire könnyen viseli... Van ennek egyáltalán lelke?
–        Miért kell neked ez az ostoba liba? Segítettem neked búvóhelyet szerezni.
–        Igazán hálás vagyok, hiszen szereztél nekem két lefizethető zsarut, akik elengedtek, és játszi könnyedséggel végezhettem velük, és a két sofőrrel is. Majd hálás leszek az apámnak is, de most már nincs szükségem rád!
–        Csak így kidobsz? – botránkozott meg NaRi. Én csak azon voltam megdöbbenve, hogy ilyen aljas módon elterveztek mindent, és ártatlan emberek haltak meg miattuk.
–        Vigyázz, kuzin! – fogott bele MinWoo indulatosan. – Téged sem foglak sajnálni, ha eljár a szád, vagy fenyegetőzni merészelsz – itt hallottam, amint kibiztosít egy pisztolyt, és el tudtam képzelni, hogy a megszeppent lány megnyikkanni sem mer. – Még te is kaphatsz egy golyót a csinos kis fejedbe!
–        Te nyomorult! – Mindösszesen ennyit mondott NaRi, de eléggé remegett a hangja, vagyis valóban rettegett attól, hogy az életét vesztheti ebben a félelmetes akcióban. Hallottam, amint hangosan bevágja maga után az ajtót, és halk lépések zaja is megütötte a fülemet, de ezek egyenesen az irányomba történtek.

Gyorsan elléptem az ajtó mellől, leültem az ágy szélére, onnan vártam, hogy legyen valami. Egy biztos, nem akartam meghalni... Hallottam a kulcs zörejét, vagyis anélkül sosem fogok még a helyiségből sem kijutni, nemhogy megszökni... Akkor pattantam fel, hevesen dobogó szívvel a mellkasomban, amikor az a szemét nagy vigyorral az arcán belépett. Örömmel tudatosult benne, hogy a pisztolyt, amivel előbb még a szőke lányt fenyegette, már nem volt nála, de még így is milliónyi módon véget tudna vetni az életemnek, ha akarna.
–        Örülök, hogy jól vagy – lépett még közelebb hozzám, én pedig szerettem volna minél messzebb kerülni tőle.
–        Ne merj a közelembe jönni! – emeltem meg a hangon, de csupán a képembe röhögött. – Miért hoztál ide?
–        Mert az enyém vagy, és nem hagyhatom, hogy olyanok érjenek hozzád, akiknek nincs ehhez joguk – hangzott a válasza, és amint felém nyúlt, pontosabban az arcom irányába, idegesen elrántottam a fejem.
–        Nem vagyok a tulajdonod! – ellenkeztem azonnal. – Én senkinek sem vagyok a tulajdona. És most rögtön enged el! – Erősködtem, de a gúnyos vigyor csak nem akart eltűnni az arcáról.
–        Nem foglak – vágta rá gondolkodás nélkül.
–        Miért tartasz itt? Mi értelme van ennek?
–        Terveim vannak veled.
–        Tervek? Mégis miféle tervek?
–        Majdnem egy évig el voltam zárva a külvilágtól, és tudod te képzelni, hogy mennyire vágyom egy ilyen kimondottan csinos lány társaságára, mint te – felelte, majd kéjesen végignyalta az ajkait, melytől kivert még a víz is.
–        Ha hozzám mersz érni egy ujjal is... – fogtam bele határozottan, de azzal, hogy megragadta a csuklómat, és közelebb vont magához, kapásból kizökkentett ebből a hirtelen jött határozottságból.
–        Hozzád is fogok... Itt az lesz, amit én mondok – suttogta a fülembe, az egyik kezével fogságba ejtve az államat, erősen szorítva azt. Rettenetesen féltem tőle, tudtam, hogy ha ellenkezem, akkor előbb, vagy utóbb bántani is fog.
–        És ha nemet mondok, akkor bántani fogsz? – kérdeztem tőle nagyot nyelve.
–        Nem kellene, hogy ebben a csodás testben valamiféle bántódás esne – közölte velem, majd erőteljesen belemarkolt a fenekembe, és az ajkait az enyémekre tapasztotta. Kis híján megfulladtam a kutakodó nyelve miatta, utáltam magam, amiért ilyen őrült helyzetbe sodortam önmagam, a felettébb naiv viselkedésemmel. Amint lemászott rólam, az ágyra lökött, és úgy borultam el, mintha krumpliszsák lettem volna.
–        Mit akarsz, mit tegyek? – faggatóztam könnyes szemmel.
–        Állj a rendelkezésemre, amikor megkívánlak! – Úgy beszélt rólam, mintha valami tárgy lettem volna, ami azért kellek neki, hogy az alantas, perverz vágyit kielégítse.
–        Nem leszek a házi ribancod! – Szinte feladva önmagam ordítottam vele, majd a párnába temettem az arcomat.
–        Tévedsz! – nevetett fel. – Már az vagy, és mint jó kurvának, az a dolgod, hogy hagyod, akkor dugjalak meg, amikor csak kedvem tartja. De amíg nem önmagadtól jössz, és kínálod fel magad, egy kicsit megkínozlak. Majd jövök, addig legyél jó!

A könnyeimmel küszködtem, amikor hallottam, hogy bezárja az ajtót. Nem akartam tudni, hogy miféle aljas kínzási módszerekkel óhajt bántalmazni, de azt sejtettem, hogy verni nem fog, hiszen, ha kárt tesz bennem, akkor már feleannyira sem kellek neki. Azon kezdtem el agyalni, hogy ha vajon én magam teszek kárt a testemben, akkor vajon hogyan állna majd a helyzet, de aztán egyre biztosabbá vált számomra az a tény, hogy meg fogok halni. Hiszen ha nem kellek neki, akkor halott leszek, hogy ne tudjak róla beszélni. Ha meg sokáig ellenállok neki, akkor erőszak áldozata leszek. Vajon az milyen hatással bírna a picire? Nem akartam elveszíteni őt, de ha sokáig itt leszek, valaki meg fog sérülni, s tudtam, hogy életveszélyben vagyok.

-
 

A napjaimat éhezéssel töltöttem. Elképzelni sem tudtam, hogy mi lesz így a babával, hiszen, ha mindennemű tápanyagtól megfosztom, akkor nem tud úgy fejlődni, ahogyan az kell, és ha valami baja lesz emiatt, azt sosem bocsájtom meg magamnak. S sajnálatos módon, mivel vízen és kenyéren voltam kénytelen élni, abból is csak minimális mennyiségben, abban nem sok minden található, csupán arra volt jó, hogy az eszméletemet ne veszítsem el. Már bántam, hogy a három nappal ezelőtt ebben a nyári ruhában indultam el, tökéletesen és gyorsan képes lett volna megerőszakolni az a rohadék, és nem is értetem, hogy voltam képes egy ilyen alakot szeretni.
Az egyik sarokban üldögéltem, a kezemet a minimálisan kikerekedett pocakomra tettem, mintha ettől vártam volna valamilyen megnyugvást. Lassan vissza kellett volna mennem az orvoshoz is, hiszen már a tizenhetedik hetet is betöltöttem, lassan beléptünk a tizennyolcadikba, és sokáig nem bírom eltitkolni sem, hogy nem vagyok egyedül. A pici igencsak nyugtalan volt, időnkét úgy éreztem, mintha mozogna is, vagyis inkább csak úszkálna, gondolom, ő éppen annyira éhes volt, mint én, de neki sokkal jobban kelettettek volna azok a fontos tápanyagok.
–        Ha élve kijutok innen – suttogtam egyenesen a babának címezve, miközben lágyan megsimogattam azt a rész, ahol őt véltem. – El fogom mondani TaeHyungnak, hogy létezel...

Hirtelen a kulcscsomó zajára figyeltem fel, a szívem a torkomban dobogott, hiszen harmadik napja, hogy nem láttam MinWoo-t, csak annyira, hogy bejött, letette az ételnek nem minősülő vackot, majd lelépett. Tudtam, hogy ki akar éheztetni, hogy minél jobban függjek tőle, hogy könyörögjek neki, de nem fogom. Nem tudom, hogy a régi énem, hogyan reagált volna egy ilyen helyzetre, ám most egyszerűen nem adhattam meg neki azt az örömöt, hogy szenvedni lásson.
–        Nem is tudtam, hogy kezdesz megőrülni, hogy magadban beszélsz – lépett be az magas fiú, és legszívesebben orrba vágtam volna, még akkor is, ha ezzel aláírtam volna a halálos ítéletemet.
–        Takarodj innen, és csak akkor gyere vissza, ha hoztál nekem valami rendes kaját is! – tápászkodtam fel, és néztem rá konok pillantással.
–        Ha majd megdolgoztál érte! – hangzott a válasz.
–        És mit kellene tennem? – érdeklődtem, de sejtettem, hogy mit is kellene tennem. Nem igazán volt erőm, még küzdeni sem egyszerűen, le voltam gyengülve.
–        Használd a szád, amire való, és térdelj! – adta ki az utasítást, mire undorodva néztem rá
–        Szó sincs róla! – határoztam el, de abban a pillanatban megragadta a derekamat, és úgy hajított le az ágyra, hogy szinte az egész testével rám tehénkedett, kis híján levegőt sem kaptam tőle.
Az egyik kezemet a fejem fölött tartotta fogva a másikkal küzdeni kezdtem, mielőtt belelendülhettem volna, egy nagy kést halászott elő valahonnan a nadrágjából, és nyomta a nyakamhoz. Éreztem a hideg pengét, amint a bőrömnek nyomódik, s tudtam, ha meg merek moccanni, kapásból az ütőér bánja, én pedig elvérzek.

–        Csak, hogy tudd, itt én parancsolok! – morogta a fülembe, és lassan végigcsókolgatta a nyakam szabad részét, amit elért, de egyetlen pillanatra sem lazított a másik kezén, amiben a kés volt. – Ha meg mersz nyikkanni, halott vagy! Tudod, én próbáltam veled rendes lenni, de te azt választottad, hogy nem működsz együtt. Tehetjük nehezebbé is a helyzetedet, tudod semeddig nem tartana most megerőszakolni téged, de ha hagyod magad abban nincs semmi élvezet. – Beleharapott a fülembe, legszívesebben kitörtem volna a könnyeimben, de hősként tartottam magam.

Nem mozdultam, szaporán vettem a levegőt, és igyekeztem lehunyt szemmel tűrni a ténykedését, ám ezt csak addig bírtam, amíg meg nem éreztem a szabad kezét felfelé kalandozni a combomon, egészen ahhoz a ponthoz igyekezve, amit egyáltalán nem akartam, hogy birtokba vegyen. Összeszedtem az összes megmaradt erőmet, és egész testtel küzdeni kezdtem, melynek az lett a következménye, hogy a kés a kezében megcsúszott, és csak úgy bírta megállítani, hogy a kulcscsontomtól lefelé egészen a bal mellem külső részéig, átvágva a ruhám vékony szövetét, egészen mélyen megvágott. Éles fájdalom hasított felém, éreztem, amint a seb vérezni kezd, de annak örültem, hogy a nyomorult féreg is megsérült, mert neki meg a kezét vágta meg az a veszélyes kés. De még nem volt vége az akciónak, nem húzódott el tőlem messzire, sőt nem is igazán figyeltem a mozdulatait. Az alkaromon támaszkodtam, nem is mertem a szemébe nézni, inkább a vágást bámultam, úgy tizenöt centi hosszú lehetett, és elég mély ahhoz, hogy össze kelljen varrni. Tudtam, hogy nem fog kiengedni még orvoshoz sem, és a gondolataimból az a hatalmas pofon vert fel, amit egy fél perc alatt kaphattam, sikeresen megsérülve az ajkaimon is. A vérem fémes ízét éreztem a számban, de ez a sérülés kevésbé fájt, mint a ruhámat is tönkretevő vágásnyom.

–        Ezért még számolunk, ribanc! – sziszegte összeszorított fogakkal, majd sebes léptekkel távozott, én pedig magzatpózban összekuporogtam az ágyon, magamhoz szorítva az egyik párnát, adtam át magam a könnyeimnek.