3. fejezet - Tízpercnyi mennyország

/TaeHyung/

Annyival rosszabb lett, amióta újra itt van. Alig pár napja, hogy visszatért, de nem tudom feldolgozni, ő már sosem lesz az életem része. Szerettem volna, ha ismét én tehetem őt boldoggá, minden szempontból, ám amíg abba a srácba van beleesve, nem tehetek semmit sem. Azon is gondolkodtam, mi lenne, ha először azt a bizonyos másik személyt tüntetném el, ha HyeMi teljesen rám tudna koncentrálni, akkor talán lenne esélyem visszaszerezni az emlékeit, főleg azokat, amik rám vonatkoznak. Unottan sétálgattam a folyópartján, és az egyik szimpatikus pontján, éppen azon a helyen, ahová már nem egyszer kiültem a lánnyal, romantikázni... kár, hogy ezt már nem tehetem meg. Talán, ha nem jön vissza, ha sosem látom viszont, könnyebben tudnék elválni tőle. Igaz, az a kilenc hónap is rengeteg idő, annyinak elégnek kellett volna lennie, de az, amit értem tett, olyan mély kötődést váltott ki belőlem, hogy egyszerűen úgy tekintettem rá, mint a levegőre, ami nélkül egyszerűen képtelen vagyok élni. A könnyeimmel küszködve nézegettem azt a gyönyörűséget, és én emlékeztem arra, hogy mennyire örült neki, még akkor is, ha azonnal ostobának tartott. Most meg fél tőlem, mert hülyévé teszem magam, ahelyett, hogy a hős lennék megint. Kissé dühösen csaptam össze az apró fekete dobozt, és már a mozdulat is megvolt, hogy messzire hajítsam, amikor egy ismerős kéz tekeredett a csuklómra. Döbbenten pillantottam a mellettem álló, magas és karcsú alakra, akiben anyámat fedeztem fel.
–        Azt hiszem, ezt mégsem kellene – jegyezte meg és egészen addig nem eresztette el a kezemet, amíg nem volt abban biztos, nem fogom a vízbe dobni azt az ékszert. Pedig még mindig azt vallottam, hogy annak ott lenne a legjobb helye. Messze tőlem...
–        Szerintem meg igen – vágtam vissza nemtörődöm stílusban, kissé megvonva a vállam. Már semmi sem tudott érdekelni.
–        JiYeon elmondta, hogy tudsz mindent – váltott témát, mire felvontam a szemöldököm.
–        Gyorsan terjednek a hírek – állapítottam meg közömbösen. – Érdekes, mert eddig jó viszonyban voltunk, szinte már barátok, amit kevesen mondhatnak el.
–        Igen, ez igaz – ismerte be anyám, majd lemondó sóhaj hagyta el az ajkait. – Tudom, hogy most haragszol rám, de...
–        Nem haragszom – szakítottam félbe. – Mindösszesen nem értem, miért kellett ennyit titkolózni.
–        Most HyeMire gondolsz, vagy az apádra?
–        Talán mindkettőre.
–        Először is nem akartam, hogy elítélj, ami miatt apádat választottam, főleg, hogy ennyire szánalmasan viselkedett – fogott bele a magyarázatba.
–        A szerelem néha ostobaságokra ösztökélik az embert, de talán ez a legszebb benne, hogy abban a pillanatban, hogy beleszeretsz valakibe, megszűnsz önmagad lenni, és a léted teljesen új szintre emelkedik – fejtettem ki a véleményemet. – Nem ítélek el senkit a döntései miatt. Azért jobban haragszom, amiért JiYeonnal karöltve elfelejtettetek beavatni abba, hogy HyeMi életben van.
–        Kénytelenek voltunk rá – mondta némi kétségbe eséssel a hangjában. – Ha megtudod, hogy él, de nem emlékszik rád, azonnal kiborultál volna.
–        Mert ez így jobb? – mutattam meg neki a karomat, mert az alkarom belső részét hosszú, keresztirányú hegek borították. – Most ezt nézd meg! Látnod kellene, hogy milyen szép gondolatokat írtam fel a falra a közös otthonunkban.
–        Nem, nem jobb – szomorodott el, és végig akarta húzni az ujjait az egyiken, de mielőtt ez sikerülhetett volna, inkább visszaigazítottam a pulóverem ujját az érintett területre. – Én sajnálom!
–        Sajnálhatod is, mert most, hogy visszajött, még vacakabbul érzem magam.
–        Tedd magad túl rajta! – tanácsolta, de hitetlenkedve néztem rá.
–        Miért hiszed, hogy ez ennyi? – háborodtam fel. – Hogy csak behunyom a szemem, és mire kinyitom már nincs itt, hogy már semmit sem fogok iránta érezni?
–        Tudom, hogy nehéz – sóhajtotta csüggedten. – De így kikészíted magad!
–        Nálatok jobban nem bírom kikészíteni magam – húztam gúnyos mosolyra a számat. – Nem hiszem el, hogy bele kellett szólni a két értelmes felnőtt dolgába, elengedni a múltat, és nem apám faszságaiból kiindulni, mert én határozottan nem vagyok olyan, mint ő – dühöngtem, és inkább a zsebembe tettem a dobozt, szerettem volna inkább máshol lenni, de főleg egyedül. Elmerülve a szívem legmélyebb fájdalmában...
–        Tudom, hogy nem vagy olyan, én csak aggódtam, hogy pont úgy végzed, mint NaRi esetében – próbálkozott tovább a hegyi beszéddel, de el sem jutott a tudatomig.
–        Csak szólok, ez sokkal rosszabb, mert ha annyira akartam volna NaRit visszaszerezhettem volna, de HyeMit már nem tudom, mert mással van, mert jelenleg más tölti be azt a szerepet az életében, amit nekem kellene.
–        Vagyis van barátja? – Anyám gyanakodva nézett rám, mire éreztem, hogy egyre jobban fojtogat a sírás. Mint tudjuk a pasik nem sírnak, hiszen nem szabad gyengének lennem, de ez annyira fájt, hogy teljes mértékben összezúzta minden egyes átkozott reményemet. Hiába bíztam abban, hogy majd visszahódítom, nem fogom tudni, mert csak zaklatásnak fog vélni mindent kivéve, ha nem adok vissza neki egy mély és intenzív emléket.
–        Van – vágtam rá azonnal, és éreztem, hogy a szívem görcsbe rándul a mellkasomban. Rosszabb vagyok, mint a romantikus drámák főhősei.
–        Akkor talán le is mondhatnál róla végre.
–        Talán – sóhajtottam fel lemondóan. – Csak épp, amíg minden gondolatomat, érzésemet, meg úgy általánosságban az egész lényemet kitölti az iránta érzett szerelmem, nem fogok tudni továbblépni, és nem tudok, nem rá gondolni.
–        Nem akarsz egy kis időt inkább a nagyszüleidnél tölteni? – ajánlotta fel rövid gondolkodás után. – Lehet, hogy jót tenne a levegőváltozás!
–        Köszi, de inkább kihagyom.
–        Meg sem próbálod?
–        Nem vágyom arra, hogy a vénember is azt hajtogassa, olyan vagyok, mint az apám...
–        Csak szeretne belőled embert faragni – nevetett fel anyám jó kedélyűen, de egyetlen goromba pillantásra tellett tőlem.
–        Belőlem nem kell! – mérgelődtem. – Azt hiszem, én vagyok a tökéletes férfi megtestesítője, én lennék minden lány álma.
–        Akkor, ha te vagy minden lány álma, miért nem keresel egyet, aki ezt bebizonyítja – érdeklődte egy röpke mosoly keretében. Én ezt egyáltalán nem tartottam ennyire mulatságosnak.
–        Mert nekem egyetlen lány kell, ha belehalok akkor is – erősködtem. – Az pedig éppen Lee HyeMi!
–        Hihetetlenül önfejű vagy! – figyelmeztetett anyám szigorúan, mire megvontam a vállam.
–        Megyek és sétálok egyet! – jelentettem be.
–        Ne csinálj semmi meggondolatlanságot! – szólt utánam aggodalmasan, de ismét egy üres vállvonásra futotta tőlem, nem érdekelt, hogy mit mond, hiszen éppen, annyira tehet arról, hogy ez a helyzet idáig fajult, mint JiYeon...

/HyeMi/

Csak néztem, amint elsétál, felkapja dobozt, és elmegy... A szívem a torkomban dobogott, éreztem, hogy lassan összeesem... Kissé sok volt nekem ebből a stresszből. Már annyira bánom, hogy hallgattam BaekHyunra, menjek s keressem meg őt. Tessék, megtaláltam, de több baj ért ebben a négy napban, mint előtte bármikor. Szerettem volna visszamenni Japánba, ott nem ismertem senkit sem, ott sokkal jobban éreztem magam. Egyszerűen kétségbe ejtett, hogy ennyire erőszakosan ragaszkodik hozzám, hiszen elhiszem, hogy szeretett, de hogy ennyire görcsösen maga mellett akarjon tudni, némiképp rögeszmére vallott. Biztos voltam abban, hogy vagy nagyon mély lehetett a viszonyunk, vagy valami olyat tehettem érte, ami miatt érzelmileg függő lett. Ki kellett volna derítenem, hogy mégis mi állhat a dolgok mögött, mert ez így nagyon hamar teljes kiboruláshoz fog vezetni, de nem csak az én oldalamról, hanem az övéjéről is.
–        Jól vagy? – jelent meg mellettem JiYeon aggodalmasan méregetve összezavarodott mivoltomat.
–        Azt hiszem – feleltem csendesen. Bár nem tudtam volna megmondani, miképpen érzem magam. Megint sokféle, és rettenetesen vegyes érzelmek keveredtek bennem. Arra a következtetésre jutottam, hogy ha szeretném tudni a múltamat, akkor TaeHyung az egyetlen, aki ezt a fajta emlékeimet vissza tudja adni, erre más nem lesz képes, de ha őrültként viselkedik, nem merek a közelébe sem kerülni.
–        Majd szólok neki, hogy állítsa le magát! – szitkozódott a nagynéném.
–        Ne! – sikoltottam fel idegességemben. – Erre semmi szükség. Miért nem mondtad el, hogy volt valakim a múltban?
–        Hogy megvédjelek ettől az őrült szerelemtől! – szólt rám keményen, szinte már kegyetlenül.
–        Te nem voltál soha szerelmes? – csodálkozva néztem rá.
–        De voltam, és jelenleg is az vagyok, de ez a fajta megszállott szerelem, ijesztő és félelmetes, és én nagyon nem akarom, hogy bántson téged.
–        Nem fog bántani! – ráztam meg a fejem. – Ebben biztos vagyok! Ő még mindig szeret engem, amivel nem tudok mit kezdeni.
–        Mennyire komoly ez a dolog azzal az új sráccal?
–        BaekHyunnal? – néztem rá értetlenkedve. – Elég komoly. Szeretem őt, vagyis azt hiszem.
–        Akkor maradj is mellette.
–        De mi van, ha én szeretném visszaszerezni az emlékeimet éppen Tae-vel kapcsolatban? – vetettem fel, de láttam rajta, hogy nem tetszik neki ez az ötlet. Mégis mit titkolhat?
–        Ezt felejtsd el! – ellenkezett határozottan. – Szeretném, ha nem is beszélnél vele soha többet!
–        A gyűrűt visszaadtam neki, de...
–        Nagyon helyes! – vágott a szavamba, amit egy kicsit sem díjaztam.
–        Éppen ezért borult ki – vetettem fel aggódva. – Mi történt velünk a balesetem előtt, és mi volt a balesetem pontosan.
–        Nem mondtam meg neki, hogy élsz, épp ezért ő és még pár ember alapból halottnak hittek, ezzel csak meg akartalak védeni. Tudtam, hogy rosszul reagált volna arra a tényre is, hogy amnéziás voltál – hangzott a magyarázat, és feltűnt, hogy kínosan ügyel arra, ne mondjon semmit sem pontosan arról, milyen balesetről is van szó, pedig nagyon szerettem volna tudni.
–        De ha tudnak róla, segíthettek volna, hogy hamarabb önmagamra találjak, néha még így is értem, hogy valami nem tiszta az önmagamról megalkotott képem, valami hiányzik... Én nem ilyen voltam...
–        Talán – ismerte el hosszas hallgatás után. – Csak a te érdekedben tettem.
–        Legközelebb, ha kérhetném, ne szólj bele az életembe – közöltem vele ridegen, majd fogtam a dolgaimat, és sebes léptekkel távoztam, otthagyva a kissé összetört nagynénémet, aki hivatalosan magának köszönhette ezt az egészet.

-

Az elkövetkező pár napban a szokásosnál is jobban ki voltam bukva. Nem bírtam még BaekHyun társaságát sem elviselni, de nem haladtam a vizsgaanyaggal sem, nem tudtam egyetlen értelmes kottát sem megírni. Hála az égnek nem kellett bemenni órára, most két hetem lett volna arra, hogy valami jót megalkossak, de annyira bántott mind JiYeon, mind TaeHyung ostoba lépése. A nagynénémet azért nem értettem, mert milyen jogon hozott ilyen döntést, azt hiszem, hogy ennek ellenére, megvolt az oka rá, de akkor miért nem mondja el... Másrészt a fiút azért nem tudtam hová tenni, mert nehezen tudtam egyáltalán felfogni ezt az őrült ragaszkodását. Tudnom kellett, hogy mi is történt az utolsó találkozásunk alkalmából, meg hátha ő tudja pontosan, miféle baleset is ért, ami miatt nem emlékszem. Tudtam, merre lakik, és miután elköszöntem BaekHyuntól, akinek semmi ellenvetése nem akadt az ellen, hogy elmenjek, talán már túlságosan is engedékeny volt, és néha abszolút közömbös... Benne meg éppen ezt nem értettem... Miért ennyire nehezen megérhetőek az emberek, meg a zavaros érzéseik?

Egyáltalán nem tűnt ismerősnek a környék, ahová JiYeon hosszadalmas nyafogás után elkalauzolt. Vagyis megadta a címet, hol találom meg épp azt a fiút, akitől annyira tiltott. Magam indultam el meglátogatni Tae-t, szerettem volna megtudni róla, és az emlékeimről minél többet, és nem azért döntöttem így, mert újra akartam volna vele kezdeni, egyszerűen szükségem volt némi támpontra. Egy takaros sárga ház előtt parkoltam le, amint egy hosszú és felettébb kihalt utcán végig mentem. Komolyan hogyan élhettem egy ilyen lepukkadt környéken, bár megjegyzem nagyon csendes volt, és még a madarak halk, de kellemes zaját is lehetett hallani. Talán ez vezetett engem erre a helyre. Bekopogtattam az ajtón, és egy pillanatig senki sem akart nekem ajtót nyitni. Újra szerettem volna próbálkozni, az öklöm majdnem ismét a kemény ajtó lapjához ütközött, amikor egy magas alak kitárta azt, és döbbenten vettem észre TaeHyung félmeztelen alakját, mert pólót nem viselt, sőt még zoknit sem, csupán egyetlen fekete farmerban flangált, amitől kissé zavarban voltam. Igyekeztem felidézni eme jelenlétéből, vagy épp azokról a vonzó, tökéletesen kidolgozott, finoman megmunkált szálkás izmokról, de semmi, agyamat illetve az emlékeimet teljes homály fedte. Vajon, ha megérintem, az segít? De végül lemondtam erről, mert zaklatottan a hajába túrt, és pedig erős kényszer éreztem arra, hogy én is végigvigyem azt a mozdulatsor, amit végrehajtott.
–        Mit akarsz? – förmedt rám végül, én pedig vettem egy mély levegőt. Nem hagyhatom, hogy elriasszon, mivel ő az egyetlen, aki nyers őszinteséggel válaszolni fog a kérdésimre.
–        Csak kérdezni néhány dolgot – válaszoltam erőltetett higgadtsággal, de amint gúnyos mosolyra húzta az ajkait, sejtettem, hogy túl átlátszó voltam.
–        Gyere be! – tárta ki az ajtót, így remegő lábakkal beléptem.

Az első dolog, ami feltűnt, hogy hihetetlenül pedáns, talán már túlzottan is tökéletes a rend, ami tetszett, mert néha untam, hogy BaekHyun után állandóan rendet kell tennem. A falak kellemes színűek voltak, de ami kiverte nálam a biztosítékot az volt, hogy nagy betűkkel különböző gondolatok voltak felírva. Mélyvörös, inkább bordó, helyenként barna árnyalatú volt a betű színe, és amikor közelebbről megnéztem, enyhe fémes szaga volt, olyan mintha...
Ijedten néztem a közelemben ácsorgó, még mindig félmeztelen lébecoló fiúra, aki kicsit sem zavartatta magát. A karjára pillantottam, a hegekre, melyek átszelték mindkét karját, és azonnal levontam a következtetést, de abban a másodpercben szédülni is kezdtem.
–        Mondd, hogy ez nem az, amire gondolok! – szólaltam meg rekedten, a sokkhatástól, melyet a felismerés okozott a hangomat is magával vitte.
–        De az! – vágta rá gondolkodás nélkül. – Ez is mind a saját véremmel van írva, így legalább a fizikai fájdalomra koncentráltam, nem a lelkire, melyet az elvesztésed okozott.

Nem reagáltam rá, inkább elolvastam a falakon lévő írásokat, és midből áradt, hogy mennyire is maga alatt lehetett, a mikor azt hazudták neki, hogy nem is élek. Mennyivel könnyebb lett volna mindkettőnknek, ha már a legelső pillanattól kezdve mellettem lehetett volna. Most nem tudok vele mit kezdeni, mert szeretem a mostani fiúmat. Tetszettek a sorok a kedvencem például így szólt: „ A fájdalom teljesen behálózza már a szívem, s te vagy az egyetlen, aki kiszabadíthat innen.”
De ez is nagyon tetszett, bár ez már inkább egy egész vers volt:

”Magamba roskadva próbállak elfelejteni téged,
de az arcod emléke az elmémbe égett.
Oly nehéz, ha az illatod körbelengi a szobákat,
remélem, tudod, hogy még mindig visszavárlak.

Hiányzol, bár elmondhatnám, mennyire szeretlek,
hogy milyen fontos része voltál az életemnek.
Üresség, mindez, amit magad mögött hagytál,
amikor szó nélkül továbbálltál.

Bárcsak újra láthatnám szemtelen mosolyodat,
mely mindig felrázta az unalmas világomat.
De most csupán a sötétség temet el,
hogyan lett hirtelen minden ilyen reménytelen.

Azt hittem, idővel majd könnyebb lesz,
de egyre nehezebben viselem, hogy nem vagy mellettem.
A mai napig várom azt a csodát,
hogy egyszer még visszatalálsz hozzám.

Nem hiszem, hogy valaha elfelejtelek,
és azt sem hiszem, hogy nélküled rendben leszek.
Tudod, bármennyire fáj,
akkor is szükségem van rád,
de az életben nincs újrajátszás,
akkor sem, ha lassan megöl a magány...

Több teljes hosszúságú vers volt a falakon, olykor keresztbe írt egy-egy sor az üres helyekre. Azon csodálkoztam, hogy ehhez mennyi vérre volt szüksége, meg milyen ostoba dolog a saját vérünkkel a falra irkálni, még akkor is, ha lenyűgözően szép, amiket felírt. Kíváncsi lettem volna arra, hogy azelőtt is írt nekem verset vagy akármit, vagy ezt csak a szenvedés váltotta ki belőle. Ezt nem mertem megkérdezni.
–        Mit akarsz pontosan tőlem? – súgta a fülembe, különösen mély basszusán, mire összerezzentem, a szívem pedig kétszeres sebességre gyorsult. Olyan erős és vonzó kisugárzása volt, hogy akár mennyire ellent akartam neki állni, bevonzott. Olyan volt, mint egy mágnes, de ennek ellenére nem mertem volna kijelenteni, hogy ismét olyan fontos részt tölt be az életemben, mint akkoriban, amiről még mindig nem tudok semmit.
–        Hogy mesélj rólunk? – tippeltem. Magam sem tudtam, hogy pontosan mit akarok, mert annyi minden foglalkoztatott.
–        Nem fogok! – felelte meg vonva a vállát, majd egy pillanatra eltűnt.
Hát, ha ennyire ellenszenves lesz, nem fogok sok mindent megtudni kettőnkről, meg a balesetemről. Sejtettem, hogy az emeletre ment, és bár a nagynéném azt mondta ez volt a közös otthonunk a fiúval, bennem nem okozott otthon érzetet, inkább csak egy olyan lakás volt, ahová meghívtak éppen vendégségbe. Otthonos volt, igaz, de számomra idegen. Végül visszatért és a kezembe nyomott egy csomó fényképet, melyen ketten voltunk.
–        Majd ezek elmesélnek mindent! – közölte velem, majd megint magamra hagyott. – Kérsz valamit? Mondjuk inni valamit?
–        Nem, köszönöm – válaszoltam. Nem tudtam dűlőre lyukadni vele, összezavart ezzel a vegyes viselkedésével, közelebb húz egy kicsit, majd átmegy érzéketlen seggfejbe, és őrület, mert tetszett, hogy ennyire kiszámíthatatlan volt.
Sebesen lapozgattam át a képeket, megdöbbentett, hogy mennyire boldognak tűntem, és hogy ő is, volt kép a tengerparti nyaralásunkról, vagyis amikor megkérte a kezem, meg voltak képe arról is, hogy táncolunk, ezek szerint voltam bálon is, csak tudnám, miért. Az, amit nem tudtam elfelejteni az a saját mosolyom volt... Felszabadult voltam, könnyed, olyan, mint egy falevél, és a fiú sem tűnt ennyire mogorvának, inkább gondtalannak és életvidámnak. Ezek szerint építőjelleggel lehettünk egymásra, ami a jelenlegi kapcsolatomra nem mondható el, mert mi BaekHyunnal leginkább a zenében tudunk egymásra építőjelleggel hatni. A konyha felé indultam, de be sem tudtam lépni, mert az utamat állta, így jobbnak láttam visszafelé lépdelni, nem nagyon akartam kihúzni nála a gyufát.
–        Amúgy... – fogott bele ismét. – A fiúd elengedett?
–        Nem kértem engedélyt! – jegyeztem meg hűvösen. – Ezek nem segítenek – adtam neki vissza a fényképeket. – Mondd el, miért szerettél?
–        Már nem tudom, és ahhoz, hogy szeress valakit, nem kell indok. Szerettelek, mert szerettem, ahogy szeretsz, és szerettelek azért is, mert önmagammá tettél – vallotta be egészen közel hajolva a nyakamhoz, szinte éreztem a lélegzetét is, egyszerűen libabőrös lettem tőle. Nem tudtam mit kezdeni a szavaival, de annyira rózsaszín volt, nem hittem el, hogy valóban ilyen sokat jelentettem neki.
–        Nem akarsz magadra venni egy pólót? – siklott a szemem a meztelen felsőtestére.
–        Csak nem zavarban vagy? – kérdezett vissza mosollyal az arcán. Ahhoz képest, hogy négy nappal ezelőtt, amikor visszaadtam a gyűrűt, szinte meg akart ölni, most teljesen másképpen viselkedik velem, ez a kettőssége pedig egyszerűen megőrjített.
–        Nem, nem vagyok – hárítottam ezt a felettébb abszurd kérdést, pedig be kellett volna neki ismernem, hogy igen is abban vagyok, de nem adhattam meg neki ezt az örömet. – Csak meg fogsz fázni.
–        Te csak ne aggódj értem – feleselt velem, mint egy kisgyerek. – Aggódj inkább a pasidért.
–        Miért vagy féltékeny? – voltam fel a szemöldököm kérdőn.
–        Mert te hozzám tartozol, és bosszant, ha valaki hozzáér ahhoz, ami az enyém – közölte velem kíméletlenül, de olyan titokzatosan, hogy a szívem ismét csak a torkomban dobogott.
–        Nem vagyok senkinek sem a tulajdona – emeltem fel a hangomat. – Főleg nem a tiéd, akit kilenc hónapja nem láttam, és még most sem jelentesz nekem semmit sem. – Láttam, amint ökölbe szorítja a kezét, vagyis kicsit sem tetszett neki, amit mondtam. Talán finomabban kellett volna fogalmaznom.
–        Azért jöttél, hogy ilyeneket vágj a fejemhez? – nézett rám sértődötten, amiről nem tudtam volna megállapítani, hogy megjátssza vagy tényleg megsértődött. Mindkettőt kinézem belőle. Valóban nem lettem okosabb semmivel, csak azt tudtam meg, hogy nagyon sokat szenvedett, mert hazudtak neki, hogy meghaltam, meg azt, hogy eléggé boldogok voltunk együtt, kár, hogy ezt nem vagyok képes érezni.
–        Nem, hanem hogy faggatózzak egy kicsit.
–        Jól van, akkor térjünk lényegre! – utasított.
–        Nem értem, miért vagy ennyire erőszakos? Miért akarod ennyire, hogy emlékezzek?
–        Mert még a mai napig annyira beléd vagyok habarodva, mint mielőtt elveszítettelek. – Az arcvonásai kissé ellágyultak, olyan volt, mintha a harag, ami eddig birtokolta őt, szinte semmivé vált volna.
–        Jelenleg, csak ahhoz tudok ragaszkodni, amit megismertem, amit most tudok – magyaráztam el neki, hogy miért nem vagyok most képes arra, hogy szeressem őt. – A másik meg... akár szarul esik akár nem, jelenleg szeretem azt a srácot, akivel együtt vagyunk. Csak azt tudom tanácsolni, hogy légy egy kicsit türelmesebb.
–        Ne kérj tőlem olyat, amit úgy sem tudok betartani – figyelmeztetett, miközben felém nyújtotta a kezét, egyenesen az arcomat megcélozva, majd nagyon gyengéden megsimogatta az arcom. Rettegtem attól, hogy bántani fog, de az érintésétől azonnal lángra kapott a bőröm. – És miért szereted?
–        Nem tudom – vontam meg a vállam. – Azért mert ő az egyetlen biztos pont az életemben, őt már ismerem, és ez sokat számít, főleg, ha az ember még saját magával sincs igazán tisztában.
–        De lehettél volna, ha JiYeon elmondja az igazat.
–        Meglehet – ismertem el. – Miért nem tudsz te túllépni rajtam? Mit tettem érted, ami miatt ennyire rögeszméssé váltál az irányomba?
–        Nem tettél semmit, csak épp megmentetted az életemet – mondta könnyed hangon, mintha misem lenne természetesebb, de éreztem, amint az erő elhagyja a lábaimat.
Összeestem volna, ha nem kap el, és nem von közelebb magához. A bőrének illata, sőt alapvetően az egész közelsége, a szívdobogása, és az, ahogyan bánt velem abban a pillanatban rettenetesen ismerős volt számomra. Alig tíz centi választott el tőle, de én alig kaptam levegőt.
–        Hogy érted, hogy megmentetem az életedet? – tudakoltam kitartóan. Válaszokat akartam... most... – Mitől?
–        A biztos haláltól – hangzott a válasz, mire én ki akartam mászni a karjaiból. – Miért, ezt nem mondta el neked senki?
–        Nem! – vágtam rá. Nem hittem a fülemnek, ezért van ennyire betegesen rám kattanva, mert úgy érzi, tartozik nekem, és ennek elég nagy a súlya. De ha mégis ezt tettem, akkor őrülten szerethettem, ha magamat tettem kockára, hogy őt életben tudjam. Vagyis semmivel sem különbözhetett az iránta érzett szerelmem... – Nekem azt mondta JiYeon, hogy baleset ért, én egy autóbalesetnek, vagy valami hasonlónak véltem.
–        Ezt sem merte megmondani? – nevetett fel Tae kissé gúnyosan. – Tudni akarod az igazságot, hogy mi is történt veled akkor?
–        Naná! – vágtam rá határozottan. Ez volt jelenleg az egyik legfontosabb dolog, ami érdekelt.
–        Éppen azon voltunk, hogy összeköltözzünk, röhej, mert anyám és a testvéreim szemben laknak, de nem járok át hozzájuk, én itt élek, ez volt a mi kis szigetünk – kezdett bele a történetben, de egyáltalán nem voltam felkészülve arra, amit mondott...

/TaeHyung/

Ismét őrült közel volt hozzám, és az, hogy zavarba hoztam a félmeztelen mivoltommal, kimondottan szórakoztatott. Kérdés hátán kérdés, és fájdalmas beszólások, ezek jellemezték az ittlétét, de az, hogy elmondhattam neki mindent, valahogy kárpótolt. Nem tudom, mit vártam tőle, hogy újra szeressen, mert ezért bármire képes lennék, de tudtam, hogy addig, amíg nem érez irántam semmit sem, addig azzal a másig pasival marad. Valahogy nem tudtam elfogadni ezt a tényt.
–        Tulajdonképpen – folytattam a történetet. – a dolgaimat szándékoztuk áthozni, amikor apámra megint rájött a dili óra, és éppen egy pisztollyal támadta anyámra. Mivel tudtam, hogy apám mindenre képes, és már sokszor bántotta anyámat, nem volt kérdéses, hogy megmentem-e. Nos, mivel csak eldörrent egy lövés, meghaltam volna, ha nem vetődsz be elém. Ott voltál a karjaimban – idéztem fel ezt a rémes emléket. – Szinte félig holtan, a véred mindent beborított, és egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy megmentetted az életem, akár a sajátod árán is.
–        De nem haltam meg – suttogta némi kétségbe eséssel a hangjában. – Csak nem emlékszem semmire, nincsenek emberek, érzések, és helyszínek az életemben, nem tudtam, ki vagyok. Csak a lexikális tudásom, és a zongoratudásom maradt meg, épp ezért küldött ki JiYeon Japánba tanulni, ott futottam össze azzal a fiúval, akivel most együtt vagyok, ő is zenész. Én nagyon sajnálom...
–        Könnyebben emlékezhettél volna, ha elárulják, hogy élsz, akkor nem készültem volna ki.
–        De most már mindegy! – állapította meg a lány, de határozottan nem tetszett, hogy így áll hozzá. – Nem tartozol nekem semmivel azért, amiért megmentettelek akkor.
–        De tartozom, az életemmel – erősködtem. – Bármit hajlandó megtenni azért, hogy újra elnyerjem a szívedet.
–        Mondtam, türelem! – felelte egyszerűen, ám ez éppen az volt, amire jelen pillanatban képtelen voltam.
–        Nincs, türelmem, HyeMi! Már nincs! – léptem közelebb hozzá, mire megint csak összerezzent, és hátrálni kezdett egészen a falig, egy olyan részen, ahol éppen nem díszítette azt semmi. Onnan már amúgy sem tudott volna menekülni, főleg, ha nem akar keresztülesni a kanapén. – Kilenc hónapja várom, hogy valami csoda folytán visszatérj az életemben, hogy újra te lehessél a létem egyetlen értelme, és most, hogy itt vagy, minden pillanatot meg fogok ragadni, hogy veled lehessek.
–        De már új életet kezdtem – igyekezett hatni rám, de annyira elvette az eszemet, az iránta érzett vad szerelem, hogy nem láttam, nem hallottam, csak őt akartam, minden szempontból, pillanatnyilag éppen a ruhái nélkül és közvetlenül alattam. – Mennyire szereted az új fiút?
–        Nem tudom pontosan – jegyezte meg félősen, és láttam, hogy szinte eggyé válik a fallal, vagyis csak nagyon szeretne.
Közel hajoltam hozzá, a bőrének kellemes illata egyszerűen elvette az eszemet, és annyira megkívántam őt, ennyi időn át vártam rá, és az, hogy itt voltunk összezárva, teljesen kiiktatta a megmaradt önuralmamat is. A nyakára leheltem egy aprócska csókot, de ettől is összerezzent, a kezeivel igyekezett magától ellökni, de valahogy abban a másodpercben már nem voltam önmagam, csak egy ösztönlény, akit az eddig elfojtott, vad vágyai vezéreltek, csak birtokolni akartam őt, birtokba venni törékeny testét, és újra megadni neki azt, amire akkoriban vágyott, hátha visszahoz valamennyit az emlékeiből. Az ajkait vettem célba, és ezúttal kicsit sem finomkodtam azzal a csókkal. Ez olyan féktelen szenvedéllyel faltam az ajkait, nem voltam képes betelni vele. Éreztem, amit erősen megüt, egyenesen a gyomorszájon akart, de nem sikerült neki, olyan sebességgel kaptam el kezeit, és ejtettem csapdába az egyik kezemmel, hogy moccanni sem bírt.
–        Mondd csak! – suttogtam a fülébe a lehető legkéjesebben. – A mostani fiút csókol ilyen jól?
–        Könyörgöm, hagyd ezt abba! – fogta a hangját könyörgőre, de ez engem még inkább beindított. – Én ezt nem akarom, ne merj hozzám érni!
–        Nem fogok engedélyt kérni! – korholtam le két csók között.
–        Ugye, nem fogsz velem erőszakoskodni? – vetette fel, de teljesen kétségbe volt esve.
–        Semmi olyat nem fogok tenni, amit nem élveznél – közöltem vele, majd szakszerűen lehámoztam róla a ruháit.
Nem mozdult, de láttam, hogy fél. Még mindig ugyan olyan tökéletes volt, mint előtte, gyönyörű ívei voltak a törékeny testének, és annyira szexinek találtam, az aprócska sérüléseivel, hegekkel együtt is. Valahogy mintha nem is lettem volna önmagam, annak idején, inkább úriember voltam, aki sosem használta ki az efféle helyzeteket, de most mintha ez lett volna, az egyetlen esélyem arra, hogy minél mélyebb emlékeket ébresszek fel benne. Reméltem a legjobbakat...


/HyeMi/

Oké, ennél kiszolgáltatottabb még nem voltam. A testemet, alig fedte valami, és az a pillantás, amivel méregetett, még jobban kétségbe ejtett. Az agyam tiltakozott a tettei ellen, vagyis csak annak egy része, valahol a legmélyén, furcsán ismerős érzések kerítettek hatalmában, amiről megállapítottam, hogy voltunk már ilyen helyzetben, talán nem is egyszer. Mindösszesen azért nem szerettem volna mindazt, amire készült, mert eszem ágában sem volt hűtlennek lenni, ez a világon leggonoszabb dolog, de láttam rajta, hogy rettenetesen be van indulva, és akármennyire könyörögtem neki, hogy hagyjon békén, újra és újra megcsókolt, egyre tüzesebben, a testem pedig kis híján árulóvá vált, mert éppen annyira akarta őt, ahogyan ő engem. Akár mi is volt köztünk, az már a múlté nagy részt, de ezt ő nagyon nem tudta elfogadni. A gondolataimból az ébresztett fel, amikor még a nadrágjától is megszabadult, és a szabad kezével a combomon kalandozott felfelé. Ott, ahol megérintett szinte lángoltam, ám hiába. Nem akartam, az övé lenni, és rettegtem attól, hogy bántani fog...
–        Nehogy megpróbáld! – figyelmeztettem őt remegő hangon, de csak gúnyosan elmosolyodott, és azonnal aktív ujjmunkába kezdett a testem egyik legintimebb részén.
Hazudtam volna, ha azt mondom, nem esik jól, mert ezt a fajta hevességet eddig még nem tapasztaltam soha, vagy lehet, hogy tapasztaltam, sőt, amilyen jól csinálta, kezdtem feladni ellene a küzdelmet. Pár pillanattal később, már csak azt vettem észre, hogy a megmaradt ruháktól is megfoszt, én pedig szerettem volna elbújni. Legszívesebben sírtam volna, annyira megbántam, hogy átjöttem, mert ezt egyáltalán nem akartam. Egyenesen a csípőmbe kapaszkodott kétoldalt, megemelt, közben a hátam végig a falnak döntöttem, hogy támaszkodjak. Ám ficánkolni nem mertem, valahogy teljesen kifordult önmagából, bármennyire könyörögtem neki, hidegen hagyta, és amikor valóban birtokba vette a testemet, nem bírtam ki, azonnal utat törtek a könnyeim, és végem volt. Még inkább úgy voltam vele, hogy soha többet nem akarom látni...

Varázslatos gyönyör ide, vagy oda...

2. fejezet - Felbontott eljegyzés

/HyeMi/

Azt mondják, ha megcsókolsz valakit, azt sosem felejted el, főleg ha egy olyan személy csókja, akinek már mosolya is képes bearanyozni a napodat. Abban a pillanatban tudtam, hogy ő az, akit keresek, amikor puha és csodás ajkait az enyémekre nyomta. Az átrohanó érzések, illetve emlékek miatt éreztem, hogy majdnem megfulladok a saját könnyeimtől, ám ennek ellenére hiába tudtam kicsoda valójában, hogy milyen fontos része volt az életemnek, nem tudtam szeretni, nem éreztem iránta ugyanazt, amit egykor, csak a személyét tudtam beazonosítani, a lényét, de mélyebb érzéseket, nem igazán. Éreztem, hogy mennyire szeret, még most is a hangja, és a gesztusai alapvetően, nagyon sok mindet előhoztam, például tisztában voltam azzal is, hogy éppen a tengerparton, hatalmas magasságban kérhette meg a kezem, ezt is fel tudtam idézni, de hogy mennyire szeretem, vagy szerettem, a legkevésbé sem ment. Összezavarodtam, nehezen tudtam még lélegezni is, és amint csökkentek a könnyeim, a szemébe néztem és ennyit mondtam:
–        Oppa?
–        Nem egészen – nevetett fel lágyan, majd megint meg akart csókolni, de elrántottam a felem, nem akartam ennél is jobban összezavarodni. Ezernyi vegyesebbnél vegyesebb érzelem keveredett bennem, némi csalódottság, öröm, fájdalom és veszteség érzése, és egy kis harag is talán, a többit meg sem tudtam nevezni. Láttam rajta, hogy mélységesen lehangolt lett amiatt, hogy nem hagytam azt a csókot. – Te vagy az idősebb! – közölte velem, és alábbhagyott a boldogsága is. Nos, mondjuk erre nem nagyon számítottam. – Nem sokkal, csak három hónappal, de az is számít.
–        Ó, értem. – Ennyit bírtam kinyögni, legszívesebben elszaladtam volna, hogy kisírhassam magam.

Nem voltam erre a mérhetetlen zavaros érzéskörre felkészülve. Igényeltem volna valami biztosat az életemben, olyat, ami nem zavar ennyire össze, valami olyat, amit már ismerek. Szerettem volna visszamenni, és egyenesen BaekHyun karjaiban elbújni az egész világ elől.
–        Mire emlékszel? – zavarta meg a gondolataimat a fiú, és úgy tűnt, hogy fogságban akarja tartani az arcomat a kezeivel, hátha bármikor is alkalma nyílna megint megcsókolnia... de egyáltalán nem vágytam erre. Éreztem a múlt vad árnyékát, hogy igenis baromira szenvedélyes viszonyunk lehetett, ám ebből én jelenleg semmi különlegeset nem érzékeltem. Talán több volt, mint amiben most vagyok, de azt is sejtettem, a vele meglévő kapcsolatom már a múlté, sosem lesz olyan, mint akkor volt, és lehet, hogy jobb lenne, ha elengedne, és továbblépnénk mindketten.
–        Csak halványan egy-két dologra – válaszoltam végül hosszas gondolkodás után.
–        És velem kapcsolatban? – erősködött tovább.
–        Szinte semmire – ellenkeztem, és kezdett zavarni, hogy ennyire közel van hozzám. – Nem akarsz végre elengedni? – kérdeztem tőle kissé gorombán, mire a fiú megilletődve eleresztette az arcomat. Fellélegeztem. Annyira megfojtva éreztem magam, hogy az hihetetlen.
–        És most sem sikerült visszahoznom semmit? – nézett rám összetörve, némi sajnálatot éreztem iránta, de nem tudtam mit csinálni, egyszerűen képtelen voltam ugyanazt érezni iránta, amit ő irántam.
Talán, ha adna időt, és türelmesen várna, amíg észhez térek, akkor lenne esély rá, ám így csak fojtogatva érzem magam, és ez a fajta nyomás határozottan nincs jó hatással az emlékezőképességemre.

–        Nem igazán. Sajnálom, de nem megy – mondtam lemondóan, annyira kellemetlen volt ez a helyzet mindkettőnknek.
–        De ha tudod, ki vagyok, akkor miért nem tudsz visszaemlékezni semmire? – emelte fel a hangját dühösen, szinte már csak azt vártam, hogy egész véletlenül kapok egy megirányzott pofont, hogy észhez kapjak. Nem mintha az segítene.... Egy cseppet összerezdültem, és a lábam úgy remegett, mint valami kocsonya.
–        Az, hogy felismertelek, a személyedet, nem jelenti azt, hogy érzek is irántad bármit – figyelmeztettem remegő hangon.

Azon agyaltam, hogy vajon, amikor vele voltam akkor is így bánt velem, mert ha igen, nem értem, miért voltam vele egyáltalán, a másik, ami meg szöget ütött a fejembe, hogy egykor is így reagáltam volna az engem ért sérelmekre, vagy éppen elküldtem volna őt a fenébe... Sajnos nem tudtam, miként reagáltam volna akkor, de most, hogy kilenc hónap elteltével sem ismerem eléggé önmagam, talán nem véletlen, hogy inkább azokhoz a dolgokhoz ragaszkodom jobban, amiket már alaposan megismertem.
–        Vagyis nem szeretsz? – tette fel a nyilvánvaló kérdést, ám amikor szomorú szemekkel néztem rá azonnal összetett a képet. – Sejthettem volna, hogy nem... – Láttam rajta, hogy közel áll a teljes idegösszeomláshoz, és ezt nagyon nem akartam, de hogy újra összejöjjek vele, egy majdnem idegennel, teljesen kizárt. – És ha visszahozom az emlékeidet, akkor fogsz?
–        Nem vagyok benne biztos – vallottam be feszengve, pedig ez volt a teljes igazság. – Az emlék, és az érzés nem ugyanaz. Hiába tudom, hogy ki vagy, ha nem tudok a múltamból semmilyen érzést sem felidézni, ha nem tudok a jelenben hozzád kapcsolni semmilyen érzést, akkor minden hiába való.
–        És hogy került ez hozzád? – kapta fel az asztalról a dobozt, de én inkább kivettem a kezéből, és a táskámba rejtettem. –  Hol voltál eddig? És kikkel voltál? – Egy csomókérdést tett fel, és még jobban összezavart. Láttam rajta, hogy ki van bukva, hogy annyira szeretne visszakapni, hogy arra szavak igazándiból nincsenek.

Észleltem, hogy az alkarján hosszú, fehéres hegek éktelenkednek, több helyen össze is volt varrva, vagyis nem kis öngyilkos hajlammal van megáldva, vagy éppen ennyire belebetegedett a hiányomba. Ez nem kis függőségre vall, mégis mit adhattam neki, hogy ennyire kifordult önmagából, mit tehettem meg érte, hogy ennyire belém legyen bolondulva, még kilenc hónappal az elvesztésem után.
–        Valaki velem küldte Japánba, és nem rég bukkantam rá, egy üzenettel megtoldva, amit azt mondta, hogy ez a legfontosabb része a múltamnak – magyaráztam hevesen, kezdett az agyamra menni,  győzköd folyamatosan ahelyett, egyetlen másodpercre belátná a helyzetem komolyságát.
–        Valaki azt akarta, hogy emlékezz rám? – csodálkozott el.
–        Nem tudom – vontam meg a vállam. – Egyetlen emberrel tartottam a kapcsolatot, az pedig a nagynéném, ő pedig lehet, hogy tudott róla.
–        Igen, tudott, és nem díjazta az egészet, és úgy tűnik, hogy anyám sem – vallotta be, majd kényelmesen megtámaszkodott az asztal szélén.
–        És te képes voltál szembeszállni mindenkivel? – kérdeztem elkerekedett szemmel.
–        Érted, nagyon sok mindenre képes lettem volna, de akár most is képes lennék bármire, csakhogy visszakaphassalak.
–        Bocsáss meg, de ez nekem most nem megy – szóltam vissza gonoszan, pedig tényleg így éreztem. – Odakint voltam egy idegen országban, egyedül, csupán a nagyszüleimre számítva... – Úgy döntöttem nem említem meg neki, hogy kapcsolatban vagyok egy fiúval, még a végén teljesen meghibban. – És zenéltem...
–        Zongora? – vonta fel a szemöldökét hitetlenkedve.
–        Igen, miért?
–        Mert eleinte csak miattam kezdtél eljátszani, csak nekem, és az én unszolásomra – fejtette ki a tényeket, mire megfagyott a vér az ereimben. Tehát ezért voltak ismerősek a dallamok, és az, hogy játszottam valakinek, aki kimondottan imádta ezt a fajta zenét. Láttam rajta, hogy megváltozott a stílusa miközben hozzám beszélt, inkább lekezelő volt, és nemtörődöm, nem éppen a hős szerelmes. Megijesztett ez a hirtelen váltás. – És eleinte úgy volt, hogy nem mész el, mert nem akarsz itt hagyni...
–        De én erre nem emlékszem – tiltakoztam erőteljes hangnemben. Az agyamra ment, hogy olyan dolgokat hoz fel, amire nem is vagyok képes még visszaemlékezni. Miért ilyen nehéz belátni, hogy a rengeteg agyalástól, csupán a fejem fájdul meg, emlékezni nem fogok. – Amikor felébredtem a kómából, egyedül voltam, azt sem tudtam ki vagyok, és hol vagyok, és amint kezdtem nagyjából megismerni önmagam, érdekelt, hogy miért nem látogat meg senki, tényleg nincs senkim ezen a világon...
–        Tudd meg, hogy rengeteg barátod volt! – tájékoztatott, de én kételkedve néztem rá.
–        Igen? – kérdeztem vissza gúnyosan. – És miért nem látogatott meg, soha senki? – Ezt szinte már ordítottam. Elegem volt... Belefáradtam ebbe a mókuskerék-harcba, hogy csak a saját igazát állítja, hogy velem mi is van, az nem érdekes... Erre nekem egyáltalán nincs szükségem.
–        Mert halottnak hittünk – válaszolta, és meglepődtem, mert nagyon őszintének látszott. Láttam a szemeiben, hogy tényleg igazat mond. – Mert JiYeon mindannyiunk elől eltitkolta az igazságot, hogy valójában élsz.
–        De miért tett volna ilyet? – értetlenkedve méregettem a fiút.
–        Hogy megvédjelek – szállt be a beszélgetésbe éppen az említett.
–        És mitől? – fordultam a nagynéném irányába.
–        Tőle – mutatott a fiúra, aki rettenetesen felháborodottnak tűnt.
–        Tőlem? – fakadt ki dühösen, majd lepattant az asztalról. – Fogadjunk, hogy te küldted el vele azt a gyűrűt!
–        Igen, én voltam.
–        Akkor mégis azt akartad, hogy valahogyan visszataláljon hozzám – vélekedett Tae, én meg csendben hallgattam a szócsatájukat.
–        Talán – sóhajtott lemondóan a nagynéném, bár én abszolúte nem értettem már semmit. – Sajnálok mindent, de már nem tudok ezen változtatni, talán még sem volt ez olyan jó ötlet, de akkor is jobb lenne, TaeHyung, ha továbblépnél.
–        De nem fogok – ellenkezett, és nagyon nem értettem, miért ragaszkodik hozzám ennyire, ez már nem szerelem, ez már rajongás. – Ő – mutatott kicsiny mivoltomra – akkor is hozzám tartozik, bárki bármit mond.
–        Nem, nem, nem – vetettem ellen. – Én nem tartozom senkihez, jelenleg csak magamhoz.
–        De... – fogott bele a fiú, de leintettem. JiYeonra rá sem pillantottam, vele külön fogok elszámolni, de nem csak Tae miatt, hanem azért is, mert azt merte mondani, hogy nem éltem túl a balesetemet, amiről még a mai napig nem tudom, hogy mi is volt valójában, hogy nem engedte meg, hogy a barátaim látogassanak. Hiszen minél több oldalról kapok emlékeket, annál pontosabban tudhattam volna, ki vagyok valójában, és mi is történt velem, ehelyett elzárt a külvilágtól, és halottnak hihetett a világnak.. Mégis miért?
–        Nincs semmi de! – közöltem szigorúan. – Én leléptem!
–        Most hová mész? – nézett rám aggodalmasan JiYeon.
–        Semmi közöd hozzá – kiabáltam rá, mire megszeppenve méregetett, pont mint a fiú.

Szó nélkül vágódtam ki az ajtón, és vissza sem néztem. Egyszerűen felfoghatatlan volt számomra, hogy egyrészt itt van egy fiú, aki halálosan belém van esve, én pedig hiába tudom, kicsoda ő, névre legalábbis, arra a vad és szenvedélyes érzelemre nem vagyok képes, amit elvárna tőlem. Képes lennék, ha tudok róla, ha a nagynéném nem tartja titokban az életben maradásom, ha nem tilt el a külvilágtól. Talán már olyan lehetnék, mint régen, és talán kevésbé lennék most összezavarodva. Lassú léptekkel meneteltem az utcákon, és gyakran kerített hatalmába ismerős érzés, biztos azért, mert bizonyos helyeken már járhattam. Az egyik zebrán szerettem volna átmenni, amikor szemben egy nagyon ismerős srác ácsorgott. Aish! Annyira egyedi mosolya volt, talán arról tűnt ismerősnek, de amikor elment mellettem, amint zöld jelzést kaptak a gyalogosok, kétségtelen volt számomra, hogy csupán összetévesztem valakivel. Amint átértem, vissza is néztem, a magas kócos fekete hajú srác is visszapillantott. Mi van, ha mégis egy ismerős, talán az egyik olyan barát, akiről TaeHyung beszélt... Továbbindultam, persze reméltem azt, egyszer mégis csak összefutok vele a jövőben, annyira tudni szerettem volna, hogy mégis kik voltak a múltamban, kikkel lóghattam suli után, meg ilyenek...

Az egyik csendesebb külvárosi ház felé igyekeztem, ahol jelenleg laktam, egyenesen BaekHyunnál. Ezt tartottam a legjobb megoldásnak, sőt, most, hogy a nagynénémről kiderült, hogy valójában mennyire is álszent, az ő társaságára sem vágytam. Magam szerettem volna megtudni mindent, magam megtapasztalni, akkor is, ha fáj vagy kellemetlen az a bizonyos emlék.
–        Megjöttem! – kiabáltam be, amikor beléptem.
–        Üdv itthon! – lépett közelebb hozzám a fekete hajú srác, és se szó, se beszéd zokogva a karjaiba omlottam.
Nem reagált, csupán a hátamat simogatva igyekezett megnyugtatni, már amennyire ez lehetséges volt.
–        Hát ezek szerint nem lehetett örömteli a találkozás – jegyezte meg a fiú vigasztalóan. Könnyes szemmel néztem rá, de határozottan nem volt igaza.
–        Dühítő volt – javítottam ki, majd megszabadultam a cipőmtől, és ledobtam magam a kanapéra.
–        Miért is? – vonta fel a szemöldökét, és leült mellém. – Mit tudok tenni érted, hogy jobban érezd magad?
–        Nem tudom – temettem az arcomat a kezeimben, legszívesebben ordítottam volna a feszültségem miatt...
–        Megtaláltad azt a srácot? – kérdezte azonnal. Sejtettem, hogy érdekelni fogja, mert ez fogja meghatározni a jelenlegi kapcsolatunkat.
–        Meg – vágtam rá határozottan.
–        És?
–        És semmi... Azon kívül, hogy legszívesebben megfojtottam volna...
–        Nem is emlékszel rá? – faggatózott tovább.
–        A személyére igen, hála annak, hogy megcsókolt – itt kissé megszeppenve nézett rám –, de ha fejbe vágnak, akkor sem vagyok képes iránta semmi sem érezni.
–        Még! – szúrta közbe a fiú higgadtan.
–        Meglehet, de én akkor sem akarlak itt hagyni – figyelmeztettem, majd közelebb ültem hozzá. – Azt hiszem, hogy téged szeretlek jelenleg, és hiába rajong értem az a fiú, nem tudok ezzel mit kezdeni.
–        Ezt örömmel hallom, de minél több időt fogsz vele tölteni, annál biztosabb leszel az iránta érzett, jelenleg talán nagyon zavaros érzéseiddel – vélekedett. Nem tudtam ezzel a megállapítással vitatkozni.
–        Nem vagyok abban biztos, hogy egyáltalán akarok – gondolkodtam el egy pillanatra. – Egyébként meg a nagynéném küldte el velem azt a gyűrűt, csak éppen akkor találtam meg, sőt volt képe eltitkolni mindenki elől, hogy élek, állítólag rengeteg barátom van, de nem tudok róluk, mert mindenki halottnak hisz. Nem hiszem el azt sem, hogy éppen JiYeon az egyetlen rokonom. Hol van az anyám, az apám, esetlegesen a testvéreim, vagy bármim, hol vannak a barátnőim, akikkel a csajos problémáimat meg tudtam vitatni – dühöngtem. Immár nem voltam képes egyetlen pillanatra sem nyugton maradni. Idegesen járkáltam fel s le a nappaliban.
–        De miért tett ilyet? – nézett rám értetlenül BaekHyun. – Ha több embertől hallasz magadról, hamarabb lehettél volna önmagad.
–        Meg akart védeni TaeHyungtól.
–        Ő lenne akkor a vőlegényed?
–        Igen, de nem hiszem, hogy hasznos lenne megtartani a gyűrűt.
–        És akkor visszaadod neki? – Láttam a szemében, ahogyan megnyugszik. Ez lehetett számára a legnehezebb pillanat, mert ezen állt az egész kapcsolatunk, de jelen pillanatban annyira dühös voltam mindenkire a múltamból, talán még azokra is, akiket nem is ismertem, hogy nem akartam oda visszamenni soha többet. Új életet szerettem volna kezdeni, éppen BaekHyunnal, hiszen ezen a ponton lett elegem az egész múltam kereséséből.
–        Igen, ezt tervezem – bólintottam, majd lemondóan sóhajtottam. – De annyira nehéz lesz neki.
–        Sajnálod őt?
–        Talán egy kicsit. – Lehuppantam a kanapéra közvetlen a fiú mellé. – Tudod, még mindig abban reménykedik, hogy visszamegyek hozzá.
–        Visszamehetsz, ha szeretnél, ez a döntés rajtad áll – közölte velem, mosollyal az arcán, majd nyomott egy puszit a homlokomra.
–        Nem szeretnék, azt hiszem – feleltem, de valahogy nagyon nem voltam biztos a dolgomban. – Bár az, hogy így ajánlgatod, hogy menjek a fenébe, némi gyanakvással tölt el.
–        Én nem küldelek el a fenébe – nevetett fel, majdhogy megerősítsen abban, tényleg szeret, támadást indított az ajkaim ellen. Visszafogottan csókolt, és jól esett, lehet, hogy mégis csak erre van szükségem, hiába tudom, Tae-vel milyen lehetett a viszonyom, ez mégsem volt elég ahhoz, hogy elszakítson a jelenlegi biztos ponttól az életemben. – Tényleg szeretlek, HyeMi, de azt hiszem, hogy az a srác nem fog egy könnyen beletörődni abba, hogy engem választottál, és nem őt.
–        Ez az én döntésem, ha mégis másképp alakulna, akkor majd meglátjuk, hogy mi lesz, most mégis tartom magam ahhoz a tényhez, hogy visszaszolgáltatom a gyűrűt, és felbontom hivatalosan is az eljegyzésünket, ha már az amnéziám és a tetszhalott állapotom nem lett volna elég...
 

/TaeHyung/

Csak néztem, ahogy kifelé siet... Nem hittem el, hogy tényleg nem emlékszik rám, annyira reménykedtem benne, hogy visszakaphatom, de semmi... Felháborítónak találom, hogy JiYeon nem beszélt sem rólam, sem a többiekről, akkor biztos, hogy tudna rólunk, főleg rólam, most megint a karjaimba zárhatnám, újra lenne az életemnek értelme. DE most minden éppolyan zavaros és kínkeserves, mint eddig volt... Sőt talán rosszabb is, mert egy elérhetetlen álom... Éppen olyan, mint amikor szerettem volna meghódítani, de ellenállt, és tiltakozott, most újra kellene hódítanom, és megint együtt lehetnénk. Igen, ezt fogom tenni... Nem mondok le róla, soha... újból előveszem a higgadt úriember mivoltomat, és egy hős leszek, meg fogom menteni attól, hogy elveszítsen... Hiszen nekünk akkor is egymás mellett van a helyünk, akárki akármit mond...
–        Ugye tudod, hogy ezek után jobb lesz, ha lemondasz róla?  – fordult hozzám JiYeon némi bizakodással a hangjában.
–        Nem fogok, ne is álmodj róla! – húztam gúnyos mosolyra az ajkaimat. – Csak azt nem értem, hogy erre miért volt szükség? Miért éppen tőlem akarod távol tartani, amikor én voltam az egyetlen, aki akkor is mellette állt, amikor már mindenki más, hagyta volna meghalni – hadartam egyre jobban növekvő indulattal. – Hiszen annyira mellettem álltál, miért lett más a véleményed? Tényleg egy eljegyzés miatt utálsz engem?
–        Nem, ennek köze sincs ahhoz – ellenkezett mérhetetlen utálattal. – Nem attól van, hogy megkérted a kezét, hiszen az csak egy gyűrű, semmi több, mindenki azt képzel bele, amit csak akar, az nem számít.
–        Akkor, miért?
–        Mert nem akarom, hogy pont úgy végezd, mint apád – közölte vele keményen, jeges hangnemben, én pedig nem értettem az összefüggést.
–        Tessék? – csattantam fel dühösen. – Ezt fejtsd ki, kérlek!
–        Túl jól ismerem apádat... Figyelmeztettem, JiSook-ot, hogy ne nagyon higgyen neki, de nem hallgatott rám.
–        Honnan ismered apámat, ennyire? – csodálkoztam el, de nagyon rosszat sejtettem.
–        Onnan, hogy ő volt az első férjem. – Ettől a kijelentéstől a vér is megfagyott az ereimben, és azt hittem, hogy elájulok. – Mindösszesen egy évet bírtam ki mellette, mert ez az őrül viselkedés miatt, amit most te éppen végre hajtasz, egyszerűen kikészített. Nem bírtam ki, hogy megfojt a szerelmével, így eldöntöttem, hogy lelépek, elválok, és új életet kezdek.
–        Erről miért nem mesélt anyám soha? – értetlenkedtem.
–        Gondolom, mert nem büszke rá. Egy évig szobatársak voltunk anyáddal a kollégiumban, én táncművészetire jártam, JiSook meg a zeneművészetire. Ott ismertem meg apádat, és pont ez a szerelem első látásra dolog, majd két hónap múlva eljegyzés, és egy éven belül, már házasok is voltunk – magyarázta elgondolkodva, mintha az élete könyvében lapozgatna. – De aztán lassan bele őrültem, azt hiszem másodéves voltam, amikor elváltunk, JiSook éppen végzős volt. Emlékszem, mielőtt megkapta a diplomáját, éppen felbukkant apáddal az oldalán, hogy milyen nagy a szerelem, de figyelmeztettem, hogy ő nem olyan, mint aminek mutatja magát, de mintha a falnak beszéltem volna.
–        Egy valamit nem értek – kezdtem el számolgatni magamban. – Én huszonegy múltam, vagyis csak tizennyolc évvel vagyok fiatalabb nálad, pont annyival, mint amennyi idősen hozzá mentél apámhoz, először, vagyis ha jól számolok, akkor az apám nem nagyon lehet az én apám, vagy akkor neked kellene az anyámnak lenned, ami felérne egy atomkatasztrófával – fejtettem ki végül a gondolataimat.
–         Majdnem helyén való az állításod – hangzott a válasz, és kezdtem kissé kínosan érezni magam, mert ha kiderül, hogy JIYeon az anyám, mert apámra túlságosan is hasonlítok külsőre, akkor HyeMi hivatalosan sem lehet az enyém. De ennek semmi értelme...
–        Akkor most mi van? – tudakoltam, kezdtem teljesen összezavarodva érezni magam.
–        Túl fiatal voltam, túl ostoba, és nagyon szerelmes. És még házasok sem voltunk, amikor megcsalt, én meg nem hittem el, hogy ez igaz, akkor is hozzá mentem, anyád pedig kiköltözött a szobánkból, azóta sem mondta meg, hová ment akkor – folytatta JiYeon, de számomra már most kezdett összeállni a kép.

JiYeon nagyon fiatalon elkövette azt a hibát, hogy hozzáment egy olyan emberhez, akihez nem kellett volna, több szempontból sem, mert csalta őt, röhej, mert pont anyámmal, aminek ott lett a következménye... ÉN... Ezért költözött el JiYeontól, mert gondolom nagyon szeretett volna engem, és döbbenet, mert akkor, amikor megszülettem nagyon valószínű, hogy apám még mindig JiYeonnal lehetett házasságban, akihez még ezek után is ragaszkodott. Pedig gyártott egy gyereket egy másik lánynak, mert akkor anyám is csak huszonhárom éves volt, úgy szerezte meg a diplomáját, hogy közben velem foglalkozott, és ábrándozott arról, milyen jó lesz neki majd a jövőben... Na, ha eddig nem hasonlított az életem egy nyomorék drámához, akkor most már egyre valószínűbb, hogy az, bár egy felettébb rossz dráma... Hogy a fenében tudta ez apám kivitelezni, egyáltalán hogyan lehetett ennyire kétszínű... hogyan volt képes egyszerre két nőt is megszédíteni. Addig nem is volt igazándiból baj apámmal, letekintve, hogy már azelőtt összehoztak, mielőtt konkrétan összeházasodtak volna. Viszont utána anyámat nagyon szerette... Talán túlságosan is, és épp ez az őrült féltékenysége vezetett a katasztrófához. Aminek én látom a kárát... Valóban olyan lennék, mint az apám? És ilyen alapvető dolgokat, minthogy csak a szerencsén múlott, hogy nem JiYeon lett az anyám... Ez őrület...
–        Azt hiszem, le kell, hogy üljek! – jelentettem ki, mert éreztem, hogy szédülök ettől a nagyon, de nagyon sokkoló információtól. A szavaim szerint cselekedtem, és leültem az egyik asztalra, talán onnan nem szédülök le. – Hogyan tudtátok ezt az egészet egyáltalán elviselni, miért nem utálod anyámat, amiért vele csalt meg apám, sőt összehoztak engem?
–        Én nem anyádra haragudtam, amikor kiderült, mert ő is csak egy szerelmes kislány volt, semmi több, épp ezért váltam el apádtól, mert hiába állította, hogy szeret, csak az őrült rajongásra tellett neki, majd később, amikor én nem voltam elég neki, keresett mást.
–        Akkor engem utálsz apám miatt? – esett le végül.
–        Nem utállak. Miután megszakítottam a kapcsolatot, mind apáddal, mind anyáddal, én leléptem, és elköltöztem Busanba, ott táncoltam sokáig, ott ismertem meg a második férjemet, aki tényleg szeretett is úgy, ahogy az kellett, együtt nyitottuk ezt a helyet, és zongorista volt, csak épp éppen azt vette el tőlem a sors, akit nem kellett volna – folytatta élete történetét. – Tudom, min mentél keresztül, de hittem, hogy jobb lesz, talán kár volt, ez most már belátom, csak nem akarom, hogy ugyan azt a hibát elkövesd, amit apád, hogy ez a rajongásod valakinek az életébe kerüljön, így vagy úgy.
–        És ebből HyeMinek mi a jó? – faggattam, és valahogy nem tudtam haragudni rá. Ezek után nem ment.
–        HyeMi olyan, mint ha a lányom lenne – vallotta be, majd elmosolyodott. – Vagy olyan, mint a húgom, egy kicsit mindkettő talán. Szeretném biztonságban tudni, de azt hiszem, hogy egy kissé túlzásba vittem az aggodalmamat.
–        Neked miért nincs gyereked, akkor talán nem kellene HyeMiért ennyire aggódnod – jegyeztem meg csendesen, remélve, hogy nem vagyok nagyon illetlen.
–        Mert nem lehet, azért mert csak úgy tudták megmenteni az életemet, az autóbalesetem után, ahol elvesztettem életem nagy szerelmét, ha meddővé tesznek – mondta végül, én pedig kissé elképedve néztem rá. Ez elég merész, hiszen valamilyen szinten minden nő életében eljön az a pillanat, amikor a legfőbb vágya egy gyerek. – Nem tudnám megmondani pontosan, hogy mit is csináltak, gondolom, mindent kipakoltak, amit csak lehetett, mert éppen a leglényegesebb helyeken sérültem meg, másképpen nem ment. Emiatt is depressziós voltam sokáig, nem fogod elhinni, de éppen úgy próbáltam magamon, és a fájdalmamon segíteni, ahogyan te – mutatott az alkaromon lévő hegekre, majd a tekintetem az ő csuklójára siklott, hogy bebizonyosodjak róla, igazat mond-e. Valóban ott voltak a halovány fehéres hegek, és döbbenten meredtem rá.

–        És ezt miért meséled el nekem? – érdeklődtem.
–        Hogy tudd miért tettem azt, amit tettem. Tudom, hogy nincs bocsánat arra, hogy eltitkoltam mégis életben van, de az amnéziája miatt nem voltam abban biztos, hogy ez a nagy szerelem, amit iránta érzel, jót tett volna neki, de akartam, hogy emlékezzen rád, azért csomagoltam el neki azt a dobozt, amiben az a bizonyos gyűrű volt, még akkor is, ha éppen az apád sózta rá anyádra. Tényleg sajnálom, ám ennek ellenére is azt hiszem, jobb lenne, ha továbblépnél, vagy legalább hagynád, hogy levegőhöz jusson.
–        Azért én teszek egy próbát a visszahódítására! – határoztam el magam.
–        Csak nehogy véletlenül csalódás érjen! – figyelmeztetett szigorúan, de azért megpaskolta a vállamat.
Sokk volt nekem ez a beszélgetés, de úgy véltem, nem kérdezek anyámtól semmit sem, nem akartam, hogy apámra kelljen emlékeznie, arra a szemétládára... Inkább csak vettem egy zuhanyt, és amint lehetett nyugovóra tértem, nem is számítva arra, hogy másnap teljesen beköszönt a világvége...

-

A pult mögött ácsorogtam másnap délelőtt, és azon csodálkoztam, hogy ilyen rémséges titkok után, is remekül aludtam. Érdekes, mert HyeMi is bent volt egy kávét szürcsölgetett, egy olyan verzióban, amit eddig kimondottan nem szeretett. Ezt is az amnéziájára fogtam, bár az nagyon rosszul esett, esze ágában sem volt köszönni nekem, szinte levegőnek nézett, és felettébb idegesnek tűnt. Rengeteg papír volt nála, valamit jegyzetelt, kíváncsi lettem volna, hogy mit. Teljesen elbambultam, észre sem vettem a pultnak hanyatt vágódó YoonGit, aki éppen szőkén virított, meglepően nevetségesen nézett ki. Nemrég töltötte be a huszonkettőt, és szokásához híven nem akart bulizni, ki tudja, hogy miért. Legnagyobb döbbenetünkre, amikor közölte, hogy ő egyetemre megy, mindannyiunk azt hitte, hogy zenésznek készül, de aztán felvették az orvosi karra, egyenesen pszichológusnak tanul. Pedig ki nem néztem volna belőle, hogy ilyen komolyan gondolja az életét. Lehet, hogy nekem is el kellett volna mennem arra a fránya egyetemre, akkor mostanra nem epekednék ennyire HyeMiért, úgy tűnik, hogy hiába minden reményem.
–        Tudod – fogott bele a mellettem lévő szőke fiú. –, egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy ő az a HyeMi, akit kedveltünk.
–        Meglehet, de nincs semmi veszve – ellenkeztem azonnal.
–        Más már továbblépett volna – folytatta. – Neked is azt kellett volna tenned.
–        Ne kezdj el megint elemezgetni, kérlek! – szóltam rá, mert az elmúlt pár napban valahogy megtalált a dili doki énjével, és az agyamra ment.
–        Eszem ágában sincs – nevetett fel YoonGi. – Bár ha így folytatod, de leszel a vizsgaalanyom az év végén.
–        Jól vagyok! – tettem fel a kezem megadóan. – Nincs szükségem orvosi segítségre.
–        Már nincs! – javított ki dühösen, amint elkapta a csuklómat. – Ez nem megoldás, ugye tudod?
–        Igen, tudom – ráztam le magamról. – Bár ha látnád, milyen szép gondolatokat írtam otthon a szabadon lévő falakra...
–        Kitalálom – horkantott fel a fiú visszatérve cinikus énjéhez. – Csak nem a véreddel?
–        Nem véletlenül lettél te pszicho-mókus... – mosolyodtam el, majd elindultam, hogy kiszolgáljam a következő vendéget.
Pár pillanattal később vissza tértem, és abban a másodpercben futott be HoSeok, magam sem tudom, hogy merre járhatott eddig, de valahogy az emberek kezdenek visszatérni az életemben, és röhej, mert rettenetesen örültem ennek.
–        Nem fogjátok elhinni, de tegnap délután láttam HyeMit! – fújta ki magát, a nagy sietsége után, de YoonGi csak megfogta a fiú vállait, és abba az irányba fordította, ahol a lány éppen volt. Elkerekedett szemmel nézte őt, kénytelen voltam elmosolyodni az arckifejezésén. – Mióta van itt? És miért nem veled van? Sőt miért nem vesz foglalkozik velünk?
–        Ez egyszerre sok kérdés – figyelmeztettem az éppen betoppanót.
–        Amnézia – szúrta közbe YoonGi.
–        Amnéziás? – csodálkozott el HoSeok. – De vagy kilenc hónapja halottnak hisszük, hogyan lehet mégis itt?
–        Ezt kérdezd meg a csajodtól! – jegyezte meg a szőke fiú némi gúnyos éllel.
–        Azt mondod JiYeon tartotta ezt titokban.
–        Igen, azt! – vágtam rá.
–        De miért?
–        Ezt is kérdezd meg tőle, ha majd nála jársz – folytatta a YoonGi. – Minket is érdekelne!

Majdnem benyögtem, hogy már nem érdekel, mert tudok mindent, talán többet is, mint kellett volna, tehát megleszek a további zűrös részletek nélkül is. Aztán megint a szememet a lányra villantottam, inkább kivonultam a fiúk vitájából, miszerint igyekeznek rájönni valamire helyzettel kapcsolatban, de vajon miként reagálnának, ha tudnák azt, amit én? Főleg HoSeok, aki még mindig JiYeonnal jár, sőt össze is költöztek, bár nem tudom, hogy ebből mi az igaz, röhej, hogy ebbe nem avatta be, ám mégis valamilyen szinten logikus húzásnak véltem. HyeMit figyeltem, a mozdulatait, azt, ahogyan viselkedik, de amikor egy ismeretlen srác lépett közel hozzá, és nyomott egy diszkrét csókot a lány ajkaira, éreztem, hogy egy világ törik bennem össze... Ezért nem tud érzést kapcsolni a lényemhez, mert jelenleg szerelmes egy másik srácba, aki valljuk be, még pasi szemmel sem volt egy rossz parti, de az a lány az enyém, és nem hagyhatom, hogy bárki is elvegye tőlem.
–        TaeHyung! – rázott fel a gondolataimból YoonGi. – Tényleg lépj tovább, mert ő már továbblépett.
–        Hát nem érted! – emeltem fel a hangomat, és közben a könnyeim kezdtek megfojtani, itt nem lehet... Nem veszíthetem el pont most, hogy itt van, az enyém lehetne, ha adna egy esélyt, de nem tud, mert nem szeret, nem azért, mert nem emlékszik rám, hanem mert a szíve foglalt. Nem, ez rosszabb érzés annál, mint amikor azt hittem, hogy meghalt. – Nem tudok, mert éppen annyira szeretem, mielőtt elveszítettem volna,.
–        Haver! – szólt közbe erőszakos lendülettel HoSeok, hogy felrázzon ebből a lidércálomból. – Térj észhez! Vége van! Döntött, nem kellesz neki. Milliónyi lány van, aki szívesen összejönnének veled.
–        De nekem ő kell, és kész! – erősködtem.
–        Az már nem az a lány, akit szerettél, a mi HyeMink valóban halott – folytatta határozottan a szőke, de ezúttal hanyagolta cinizmusát. – Ez csak egy hasonmás, gondolj erre!
–        De amikor megszólal, az ő hangját hallom, ugyanazt a mosolyt látom, ugyanaz az émelyítő vattacukor illat veszi körbe, és amikor egyetlen pillanatra is találkozik a pillantásunk, érzem, hogy egyre jobban meghalok legbelül – magyarázkodtam hevesen, de az a kettő csak elkerekedett szemmel nézett rám. – Ezt ti úgy sem fogjátok érteni soha sem!
–        Lehet – vonta mega  válklát YoonGi. – Ám egy dolog biztos, ez nem szerelem, ez egy rögeszme, és az ilyen helyzetekben egy gyógyszeres kezelésen kellene lenned, egyenesen bent a pszichiátrián – tért ki magából a fiú, mire még HoSeok is csak pislogni tudott.
–        Nem érdekel! – nevettem fel gúnyosan, s igyekeztem a továbbiakban figyelmen kívül hagyni a srácok józanító szavait, és amint láttam, hogy az a tolvaj seggfej, aki képes volt elvenni tőlem szívem hölgyét, lassan távozni készül, eldöntöttem, hogy megkérdezem ki ez, és mit akar tőle.

Eléggé bele volt mélyedve valamibe, fel sem pillantott, és ha jól láttam éppen kottákat írt, nem is gondoltam volna, hogy már ennyire ügyes. De ő maga a tökéletesség, mindenre képes, ő egyenesen maga a csoda, és pedig teljesen elveszett vagyok nélküle, szükségem van arra, hogy visszaadja létezésem valódi értelmét. Csak akkor pillantott fel, mikor megköszörültem a torkomat, hogy észlelje a jelenlétemet. Aztán, hogy találkozott a pillantásunk, a szívem görcsösen megrándult a mellkasomban, ő pedig nagyon összezavarodva nézett rám.
–        Öhm! Jó, hogy itt vagy! – mondta végül, amint összeszedte magát. – Ezt – kereste elő azt a bizonyos dobozt, melyben még mindig benne pihent az a gyönyörű ékszer – vissza szeretném adni!
–        Hogy mondod? – fakadtam ki magamból, és legszívesebben ráborítottam volna az asztalt. – Te most fel akarod bontani az eljegyzésünket?
–        Igen – bólintott, majd lemondóan sóhajtott. – Nem tarthatom meg, ha közömbös vagy számomra.
–        Ő beszélte tele a fejedet mindennel? – kiabáltam rá. A lány ijedtében elkezdte a papírjait szedegetni, hogy ne essen bántódásuk, és egy piros mappába gyűjtötte. Végül felállt, és távolabb lépett tőlem. Ennek ellenére tettem egy lépést az irányába. – Mondd meg! Ő volt?
–        Nem! – vágta rá könnyes szemmel. Láttam rajta, hogy retteg tőlem. – Ez az én döntésem volt!
–        Hazudsz! – rivalltam rá, HyeMi arca pedig félelmében holtsápadtra váltott át. Komolyan ezt teszem vele?! Így még jobban a frászt hozom rá. Pont azt teszem, amit apám... még a végén tényleg JiYeonnak lesz igaza, semmiben nem különbözöm az apámtól, ha a rajongásról van, és ez valljuk be tényleg nem egészséges...
–        Kérlek, ne csináld ezt! – esdeklően nézett rám, a könnyeit alig bírta visszatartani, és egy őrült módjára viselkedtem. – Nem egyszerűen nekem sem, de csak összezavarsz.
–        Sajnálom! – fordítottam neki hátat, majd elsétáltam az asztal mellett, felkapva a dobozt, melyet szerettem volna egyenesen a Han folyóba hajítani, talán azzal le tudom zárni életem egyik legszebb, legszenvedélyesebb, legfájdalmasabb és legőrültebb időszakát zárni...

Vagy mégsem...