10. fejezet - Ne bízz senkiben!

/HyeMi/

Remegő kézzel vettem el tőle a kottát. Sejthettem volna, hogy valami ilyet fog tőlem kérni, hiszen a zene olyan volt számára, mint a drog. Tudtam, hogy csak így bírja majd ki ép ésszel azt az egy hetet, amíg távol leszek, már ha egyáltalán rendelkezik még olyannal. Ugyan egy pillanatig még a visszafogott, kellemes csókján agyaltam, manapság gyakran mélázom el ezen, meg természetesen azon, hogy a fenébe lehetnek ennyire vonzó, már-már talán kimondottan szexi ajkai. Bármikor, amikor megcsókol, valami megmozdul bennem, ami elképzelhető, hogy éppen az emlékeim miatt vannak, vagy épp azon érzések miatt, amik kezdenek feléje húzni. Ugyan nem sok, csupán halovány érzések ezek, de egyszer, ha eszembe jut valami komolyabb is arról a vérpezsdítő szerelemről, ami kettőnket összekötötte, nem lesz egyetlen lélek sem a földön, aki képes lenne elrettenteni tőle.

Gyorsan áttanulmányoztam a kottát, és megállapítottam, hogy ezúttal is egy mély érzésű, komoly dallamról van szó, olyan, ami mindig képes megérinteni az ember lelkét. Valahogy én magam is vágytam erre, meg határozottan szerettem neki játszani. Különös módon értékelte a zenét, és ha kiindulok abból, hogy az édesanyja is a zongorával, illetve a zenével foglalkozik, nagyon valószínűnek tartottam, hogy így is nőtt fel, gyerekként rengeteget hallhatott ilyen fajtájú zenét, én pedig nem szerettem volna elvenni tőle ezt a minimális boldogságot is, ha már engem nem kaphat meg, végérvényesen. Egyelőre... Mert olyan úgy sem létezik, hogy soha többet nem fog rémleni semmi a múltamból. Egyszer akkor is emlékeznem kell... Akarok emlékezni...
Kényelmesen elhelyezkedtem a zongoránál, helyet hagyva a fiúnak, hogy leüljön mellém, aki egy pillanatra mintha habozott volna.
–        Ne aggódj, nem foglak megenni! – jegyeztem meg lágyan elmosolyodva, majd megpaskoltam a mellettem lévő helyet.
–        Nem is ettől tartok – válaszolta alig hallhatóan. – Csak tudod, elég közel leszel hozzám, és nem garantálok semmit.
–        Mire célzol? – kérdeztem vissza meglepetten.
–        Nem vagyok abban biztos, hogy ebben a közelségben, nem próbálok valamiképpen hatni rád – közölte a tényeket, majd kihívóan végigmért. Na, ennyit arról, hogy próbálok neki jót tenni, ha mással nem is legalább a zenével. – De majd igyekszem úriember lenni.
–        Ha eltekintünk attól, hogy mennyire erőszakos tudsz néha lenni, akkor kifejezetten annak tartalak – állapítottam meg, és örömmel vettem tudomással, hogy csak rászánja magát arra, hogy leül közvetlenül mellém. Bár megjegyzem kár volt ennyire ösztökélni, mert megint éreztem azt a vibrálást, ami körülveszi, azt, amit már abban a másodpercben éreztem, amikor először találkoztunk. Olyan erős kisugárzása volt, mely mágnesként vonzott, egyszerűen még gondolkodni sem tudtam tisztán, a gondolatai meglepően zavarosak lettek, egyszerre szerettem volna a közelében maradni, és ez messzire elmenekülni, s lassacskán kezdtem megőrülni ettől az émelyítő kettős érzéstől. Bár tudnám, hogy miért ilyen, vagy mitől lett ilyen?
–         Akkor neki látsz végre? – mutatott a kezemben árván heverő papírra.
–        Persze – vágtam rá, mire kissé elképedve néztem rá, hiszen alapból mellőzte a viselkedésére tett megjegyzésemet. – Nem is reagálsz arra, hogy éppen megdicsértelek? – vontam fel kérdőn a szemöldököm.
–        Én akkor is úriember voltam, amikor a kezdetek kezdetén szerettelek volna meghódítani, akkor sem használtalak ki, amikor erősen alkoholos állapotodban igencsak kifordultál önmagadból, és levakarhatatlan voltál, vagy amikor vigasztalásra vágytál, és rengetegszer kértél arra, hogy aludjak veled – nosztalgiázott, de amint meglátta az arcomat elmosolyodott. – Nagyon sok alkalmam lett volna arra, hogy kihasználjalak, mind testileg, mind lelkileg, de egyetlen egyszer sem tettem meg.
–        Miért nem? – haraptam rá a téma azonnal. Talán, ezek információk is közelebb visznek a múltamhoz. – Úgy értem, más fiúk biztosan ezt tették volna, te miért nem?
–        Mert határozottan átlagon felüli vagyok – ismerte el nem kis egoizmussal megspékelve. – Meg először a szerelmedre volt szükségem, és csak azután a többire. Most is arra lenne szükségem, főként...
–        Az persze... – forgattam a szemem. – Átlagon felüli... Maximum az egód az, ami átlagon felüli, más... nem hiszem.
–        Csak mert nem tettem rád jó benyomást, de alakul a helyzet, hiszen most sem menekültél el, sőt alig várom, hogy végre játssz is nekem – utasított gyengéd hangon.

Inkább nem mondtam semmit sem, szerettem volna ugyan vele kötözködni, de sejtettem, hogy egyáltalán nem lesz jó vége. Talán, ha jobban beindul, mint kellene, nem tudok majd neki ellenállni, hiszen ismeri a gyenge pontjaimat, tudja, mi az, amitől igen csak beindulok, vagyis indultam. Bár ez nem jelenti azt, hogy a jelenlegi énem is díjazná azokat a dolgokat, mint a régi, de lehet, hogy éppenséggel erre lenne szükségem ahhoz, hogy emlékezzek. Ördögi kör, mert nagyon nem szerettem volna elveszíteni BaekHyunt sem, nem akartam hűtlen lenni hozzá, még akkor sem, ha időnként bizony elcsábulok egy-két csókra. Ugyan lehet, hogy ez már tökéletesen elég lenne ahhoz, hogy felbontsa a kapcsolatát velem. Vettem egy mély levegőt, hogy végre rendet tegyek az elmémben, ez a zavarosság teljesen kikészít. Feltettem a kottát a helyére és játszani kezdtem.

Már az első hang után éreztem, hogy mennyire mély tartalmú a zene, és ahogy nagy szenvedéllyel játszani kezdtem, a testemet is átjárta a dallam ereje. Voltak benne ismétlések is, ám mindent összevetve nagyon könnyű volt eljátszani. Amikor volt egy rövidke szünet a dallamban, a mellettem ülő fiúra pillantottam, aki megint csak behunyt szemmel élvezte a zenét. Talán öt perces lehetett a darab, de olyannyira megérintette a szívemet, hogy a vége felé éreztem, ahogy a könnyeim lassacskán utat törnek maguknak. Amint végeztem, Tae-re pillantottam, aki még mindig a zongoraszó hatása alatt állt.
–        Muszáj neked mindig olyan zenét kérned tőlem, ami ennyire megindító? – faggattam, a könnyeimmel küszködve.
–        Ezt nyomta a kezembe anyám, mielőtt elindultam otthonról – felelte megvonva a vállát. – Tulajdonképpen ez csak hangjegyek sorozata, az sokkal többet számít, hogy te hogyan megszólaltatod őket. Igazából a te játékod ad neki valódi jelentést.
–        Ez egy gyönyörű darab – ismertem el.
–        Ha visszajöttél, akkor feltétlenül el kell majd játszanod nekem még egyszer – kérte végül. – Meddig leszel távol?
–        Holnap reggel indul a vonatom, és szerintem csak egy hétig.
–        Az rengeteg idő – sóhajtott TaeHyung lemondóan.
–        Ki fogod bírni, egyébként eddig sem beszéltünk minden nap – figyelmeztettem, mert kezdett az agyamra menni ezzel a borzalmas viselkedésével.
–        Csak azért, mert az a bájgúnár eltiltott tőlem – háborodott fel, majd sértődötten felpattant a helyéről, kis híján lelökve engem a székről.
–        Van neve is – mérgelődtem.
–        Tudom, csak nem érdekel, mert jelenleg ő az egyetlen, aki miatt nem vagy képes semmilyen komolyabb érzelem kinyilvánítására az irányomba – emelte meg a hangját, egy cseppet meglepődtem a hirtelen kitörésétől, és rettegtem attól, hogy ha olyan választ adok, ami nem tetszik neki, akkor még a végén egy pofonnal leszek gazdagabb, vagy épp temérdek heves csókkal... Annak sokkal jobban örültem volna.
–         Ez ebben a formában nem igaz – ellenkeztem, de hiábavalónak tűnt. – Tényleg megkért arra, hogy ne találkozzak veled, ám úgy tűnik, hogy megtaláljuk annak a lehetőségét, hogy beszélhessünk.
–        De ha visszajössz – hajolt hozzám ijesztően közel, a szívem pedig egyre hevesebb ütemet kezdett diktálni. – Ugye találkozunk, és megint eljátszod ezt nekem?
–        Ide fogok először jönni – egyeztem bele. – De ne készülj ki nagyon... – próbálkoztam megvigasztalni, mert annyira gyorsan letörtnek tűnt az arca, féltem attól, hogy túlzottan kiborul, pedig nem leszek annyira sokáig távol, nem úgy, mint amikor halottnak hitt, kilenc hónapra. Sokkal könnyebb lenne, ha még mindig halottnak hinne.
–        Nem ígérek semmit – hangzott a kicsit sem biztató válasza, majd nyomott egy puszit az ajkaimra.
Döbbenten néztem a távolodó alakjára, és közben valahogy azt érezte, hogy ez az egy hét számomra is jóval nehezebb lesz, mint azt eddig bármikor is gondoltam.
 

/TaeHyung/

Nem kísértem el az állomásra, több szempontból sem tett volna jót, egyikünknek sem. Ehelyett otthon kuksoltam egész vasárnap arra várva, hogy valami történjen, de semmi. A szívemet fájdítottam a fényképeinkkel, próbáltam megkeresni azt a videót, amin a közös táncunk volt, de mintha a föld nyelte volna el. Tehát ezzel nem fogom tudni az emlékeit manipulálni, bár úgy néz ki a helyzet, hogy kis híján semmivel sem vagyok képes erre.

Hétfőn alig vártam, hogy dolgozni mehessek, ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy ne gondoljak sem HyeMire, sem arra, hogy mennyire nehezen boldogulok vele. Ám amint átléptem a kávézó ajtaját, döbbenten vettem észre, hogy a hely teljesen kihalt. Csupán a pult mögött ácsorgó JiYeonra figyeltem fel, aki valamilyen füzetbe jegyzetelt, csupán akkor láttam meg, hogy mit is művel, amikor közelebb mentem hozzá.
–        Te miért leltározol? – akadt meg a szemem a listáján.
–        Mit fogsz csinálni az elkövetkezendő két hétben? – kérdezett vissza ahelyett, hogy válaszolt volna.
–        Nem tudom, miért? – folytattam a kérdezősködést, de a nő csak egy mosolyt villantott rám, egy hatalmasat, és felettébb őszintét.
–        Mert holnaptól szabadságon leszel, pont úgy mint mindenki más – felelte JiYeon. – Épp ezért most megcsinálom a leltárt, mert este megy a gépen Japánba.
–        Mégis elmész? – vontam fel a szemöldököm. – És mégis hogyan sikerült meggyőznie HoSeoknak, hogy vele menj?
–        Hát... öhm... izé... – hebegett össze-vissza, mire hitetlenkedve meredtem rá.
–        Jól van, van egy sanda gyanúm, hogy mivel...
–        De előtte jól összevesztünk – tért végre észhez. – De aztán, úgy döntöttem, hogy nem fogom megkockáztatni, hogy elveszítsem, maximum mindenki kipihenten visszatérhet majd a munkájához.
–        Meg fogok halni egyedül, ha nem tudok dolgozni, vagy ha nem tudok HyeMivel lenni, nekem végem van – drámáztam.
–        Akkor ideje, hogy felkeresd! – lépett be egy cinikus hang a beszélgetésbe, így a főnökömmel együtt meglepetten néztük YoonGi alakját.
–        Te mit keresel itt? – néztem rá kiakadva.
–        Gondoltam, most fogsz átmenni őrültbe, mert az jól viseled, ha a közelben tudhatod HyeMit, még akkor is, ha nem beszélhet veled, viszont az, hogy egy másik városban van, ilyen messze tőle, ki fogsz készülni – magyarázkodott a szőke fiú, de valahogy nagyon nem tetszett az, amit mond.
–        Hátul leszek! – bökött meg JiYeon, majd a raktár irányába sietett. Nem reagáltam, csak bámultam YoonGi arcát, ami egyszerűen kiismerhetetlen érzéseket sugárzott, vagyis nem tudtam volna megmondani, hogy mi járhat a fejében.
–        Nem fogok meghibbanni – ellenkeztem, de a fiú nem hitt nekem, gúnyosan felnevetett.
–        Na, ezt nem veszem be – felelte, majd felém nyújtott egy borítékot. – De segíthetek neked!
–        Miből gondolod, hogy segítségre van szükségem, és mit jelent az, hogy ideje, hogy felkeressem HyeMit. Kint van Busanban, és valószínűleg elfoglalt.
–        Igen, de ezt nem jelenti azt, hogy ha felbukkansz ott, nem fog veled foglalkozni egy pillanatot sem – tájékoztatott a fiú. Ha alaposabban végiggondolom a szavait, kezdett rendkívül gyanús lenni nekem ezt az egész, mert csak akkor lehetek együtt szívem hölgyével, ha magam is elutazok. 

Kinyitottam a borítékot, és egy repülőjegyet találtam benne, ami éppen...
–        Te most azt akarod, hogy menjek ki Busanba? – elképedve néztem YoonGira, aki némán bólintott.
–        Igen azt – vágta rá végül. – Holnap reggel indul a géped, pont oda foglaltam neked szállást, ahol HyeMi és a zenekar megszállt, ha jól gondolom ugyanazon a szinten is, csak azt nem mondhatták meg, hogy pontosan melyik szobában is lakik éppen a lány.
–        Ezt azért nem kellett volna – estem kissé kétségbe. – Nem beszélve arról, hogy ez sokba kerülhetett, és erre nincs pénzem.
–        Nekem van, és vedd úgy, hogy azért kaptad, mert sokat fejlődtél, és nem akarod kinyírni magad – jegyezte meg cinikus éllel a hangjában. – Most gondolj bele, egy teljesen másik helyen lesz, nagyon messze az új fiútól, lehet, hogy ott sokkal felszabadultabb lenne.
–        De ezt akkor sem fogadhatom el – vetettem ellen, makacsul ragaszkodva az elveimhez, pedig tisztában voltam azzal, hogy igen is sokat számítana az rövid idő, amit valóban csak kettesben tölthetnék HyeMivel.
–        Már mindegy – intett nyugalomra a szőke fiú. – Már beleöltem egy csomó pénzt, tehát fogod magad, holnap kimész a reptérre, felszállsz a reggeli Busanba tartó gépre, elfoglalod a szállodai szobádat, és figyeled, hogy mikor bukkan fel HyeMi.
–        Nem fog kiakadni, hogyha meglát engem is ott? – aggodalmaskodtam.
–        Majd írok neki egy üzenetet, hogy menjen el holnap este nyolc körül a belvárosban lévő parkba – közölte velem Yoongi, de az agyamban csak a rész ragadt meg, hogy küld neki egy üzenetet.
–        Honnan van meg a száma? – haraptam rá azonnal erre az adatra.
–        Megadta, hogy bármikor tudjunk beszélni – vonta meg a állát a fiú. – De neked nem adhatom meg.
–        Miért nem?
–        Mert ezt kéri a titoktartás, másrészt megkért rá, hogy ne tegyem.
–        Miért nem adhatod meg nekem is a számát? – csodálkozva meredtem YoonGira.
–        Mert folyton zaklatnád, és nem éri meg, hogy a BaekHyun nevű fiú is piszkálja emiatt, csak nekem van meg a száma, és nem fogom neked megadni, mert megígértem – fejtette ki részletesen az okokat, de valahogy nem voltam tőle feldobódva.
–        De ez igazságtalan, és nem is zaklatnám – háborogtam, pont úgy, mint a tenger.
–        Valóban? – nevetett fel a fiú gúnyosan. – Az első dolgod az lenne, hogy üzeneteket küldözgetnél neki, vagy felhívnád tíz percenként, hogy megkérdezd, hogyan érzi magát, kikkel lóg éppen, de nem hiszem, hogy ez hiányozna HyeMinek.
–        Egyáltalán nincs igazad – morogtam elsötétült képpel, pedig valójában pont ezt tettem volna.
–        Egyébként meg jobb, ha személyesen találkozol vele.
–        Úgy gondolod?
–        Igen, nem kell aggódnod azon sem, hogy mi lesz, ha az új fiú megjelenik, mert nem fog, azt hiszem, majd csak csütörtökön jön vissza, HyeMi pedig csak vasárnap – gondolkodott el a fiú. – Használd ki ezt az időt, mert lehet, hogy utána megint nem lesz lehetőséged vele lenni.
–        Talán igazad van! – mondtam egy csüggedt sóhaj keretében. – De akkor sem tudom azt elviselni, hogy neked meg van az elérhetősége, nekem pedig nincs.
–        Én nem csodálkozom ezen. Én sem adnám meg, ha tudnám, hogy állandóan zaklatnál ezzel az őrült rajongással.
–        Hé! – legyintettem ingerülten. – Sokkal visszafogottabb vagyok, mint eddig bármikor is voltam.
–        Na, ebben egy kissé kételkedem – mondta a fiú nevetve, majd feltápászkodott a helyéről. –Érezd jól magad, majd jövő héten találkozunk.
–        Lehet, hogy vissza sem jövök! – gondolkodtam.
–        Akkor az utcán alszol, mert csak vasárnapig van szállás foglalva neked, de csomagoltam neked költőpénzt is, vidd el a lányt valami jó helyre, hátha az segít, és ne terheld a múltjával – vélekedett YoonGi, majd mosollyal az arcán távozott a kávézóból.
Hosszasan vizsgáltam a repülőjegyet, a szobafoglalásomat, illetve azt a vaskos közeg pénzt, amivel a fiú megszánt. Úgy vettem észre, hogy ő mindenre elszánt, ha arról van szó, hogy HyeMi újra emlékezzen, akár rám, akár a többiekre. Talán ideje lenne nekem sem, csak saját magamra gondolnom, ideje, hogy meséljek a lánynak a többiekről is...
 

/HyeMi/

Egyszerűen még abban is elfáradtam, hogy a csomagjaimat vigyem. Ugyan nem voltak nehezek sem, de sem kedvem, sem energiám nem volt azt cipelni. Szerettem volna, csak egy kicsit pihenni, ha nem is sokat, valahogy kimondottan hívogatónak véltem az ágyakat. Persze Mr. Han, vagyis a főnököm elég rendes volt, és felajánlotta, hogy segít cipekedni, de nem fogadtam el. Nem akartam, hogy a zenekari tagok azt higgyék, kivételeznek velem. A reggeli rosszullétem egyre hosszabb ideig tartott, gyakorlatilag időnként még délután is émelyegtem. Nem tudtam, hogy mire is fogjam ezeket a fura tüneteket, de az is biztos volt, hogy a napok folyamán gyakran egy érzelmi hullámvasúton üldögéltem. Két pillanat alatt képes voltam sírva fakadni csak azon, ha valami érzelgős dolog eszembe jutott, vagy dühbe gurulni, ha valaki felettébb türelmetlen volt a környékemen. Tudtam, hogy nem húzhatom tovább, fel kell keresnem egy orvost, és az sem hátrány, ha egyből egy nőgyógyászt keresek fel, még akkor is, ha egyszerűen kiver tőlük a víz. Persze nagyon reménykedtem abban, hogy a hormonjaim végre rendbe jönnek, vajon mennyi idő alatt kerül vissza minden a rendes kerékvágásba, ha már kilenc hónapja nem szedek semmiféle gyógyszert. Mondjuk időben is szólhatott volna doki, hogy ez a helyzet áll fent, és akkor talán visszaszokok rá, de csak a zárójelentésemből derült ki. Természetes, hogy elfeledkeztem róla, senkinek sem mondhattam el, és logikus, hogy az amnéziám erre is hatással volt. Mindenesetre, ez éppen elég ahhoz, hogy egyetlen röpke önfeledt pillanat képes lehet arra, hogy tönkre tegye az így is veszélyesen ingatag életemet.

Amint leszálltam a vonatról messziről hallottam, hogy egy kellemes női hang a nevemet mondogatja. Az irányába fordultam, és olyan ismerősek voltak számomra, főleg az ott lévő idős nő, aki nagy elánnal integetett nekem. Mintha JiYeont láttam volna, egy jóval idősebb kiadásban, vagy akár magamat, bizonyos szempontból. A nagyszüleim... Legalább őket könnyebben be tudtam azonosítani, hiszen nagyban hasonlítottam rájuk. Alig vártam, hogy apámmal is találkozzak, csak szerettem volna tudnom azt is, hogy ő miért nem jött el elém. Meg indultam a rokonaim irányába, de valaki a vállamra tette a kezét. Fél szemmel pillantottam az ott lévőre, és a tanáromra emeltem a tekintetem.
–        Először el kellene foglalnunk a szállást! – figyelmeztetett határozott hangon. – Utána kaphatsz kimenőt!
–        Csak egy pillanatot kérek! – vettem könyörgőre a hangomat.
–        Itt megvárlak! – mondta kedvesen, majd a rokonaim irányába intett.
Nem reagáltam, csak megindultam a csomagjaimmal együtt. A szívem a torkomban dobogott, de valahogy vártam erre a találkozásra. Szinte át rohantam a tömegen, és egyre jobban azt éreztem, hogy kezdek kifulladni, ám ez egy kicsit sem szegte kedvemet.
–        Kincsem! – ölelt magához a nagymamám, majd azonnal csatlakozott hozzá a nagyapám, így már egyszerre ketten öleltek magukhoz, én pedig könnyekben törtem ki, annyira jól esett olyanokat is látni, akik a családom részei voltak. – Annyira hiányoztál!
–        Ugye eljössz hozzánk? – kérdezte a férfi. – Apád is látni szeretne téged.
–        Ő miért nincs itt? – faggattam, de elszomorodva nézett rám.
–        Tudod – fogott bele a nagyim. – Amióta elhagyta a kórházat, nem mozdul ki otthonról.
–        Mi történt vele? – kérdezősködtem. – Tudjátok, amnéziában szenvedek...
–        Tudjuk – mosolyodott el a nagyapám, majd kedvesen megsimogatta az arcomat. – De, ha eljössz hozzánk, akkor láthatod.
–        Most nem tudok átmenni, de estefelé ígérem, hogy átmegyek – sajnálkozva néztem rájuk, de valahogy nagyon megértőnek tűntek.
–        Jól van! – búcsúztak tőlem. – Este szeretettel várunk.
Megöleltem őket újra, és integetve elsiettem, nem akartam, hogy Mr. Han haragudjon rám, de a gondolataim már az esti találkozáson járt...

-

Amint elfoglaltam a szobámat, a második emeleten, egy kimondottan előkelő szállodában, fogtam magam, és arra a címre mentem, amit JiYeon megadott nekem. Kénytelen voltam üzenni neki, hogy mondja el, mert nem nagyon beszélgettem vele manapság. Eléggé haragudtam rá, mert titokban tartotta a létezésem ennyi időn keresztül, pedig annyival könnyebb lett volna, ha már a legelején segítenek a többiek. Végül gyalog mentem el, a belvároson kívül, egy viszonylag nyugodtabb környékre vezetett az utam, és megálltam egy hatalmas fekete ajtó előtt. Becsengettem, és egyből a nagyim mosolygós arcával találtam magam szemben.
–        Elég korán jöttél – jegyezte meg, majd beengedett.
Ugyan félve léptem be, de annyira otthonos érzés fogadott, meg annak az érzése, hogy itt már jártam. Tetszett a visszafogott berendezés, a semleges színek, meg az egésznek a hangulata.
–        Mondd csak! – fordultam az idős nőhöz. – Jártam itt korábban?
–        Itt nőttél fel – hangzott a válasz, ami magyarázatot adott az érzéseimre. – Bár a szobádat már átalakítottuk, ott apád lakik éppen.
–        Értem, és ő most hol van? – kérdezősködtem tovább.
–        A nappaliban, arra vár, hogy láthasson – felelte a nagymamám, mire sebesen megszabadultam a cipőmtől, azért mégsem szerettem volna rendetlen lenni, és a befelé siettem.

A nappaliba is félve léptem be, amint megláttam az kanapén ücsörgő alakot, elképedve vettem észre apám sziluettjét. Nem emlékeztem rá sem, nem tudom, mikor és hol sérült meg, hogy miért is van itt, szerettem volna erre is magyarázatot kapni. A férfi, amint észlelte a jelenlétemet, lassan felállt, egyből egy mankóra támaszkodott, és közelebb bicegett hozzám. De amint megláttam az arcát, melyet rettenetesen elcsúfítottak a hegek, szinte szemöldöke sem igazán volt, az ajkai egy része is hiányzott, sőt úgy láttam, hogy a szeme is megsérült. Az a keze, mellyel a mankón támaszkodott is hegekkel díszített volt, a másikról pedig első ránézésre két ujja hiányzott, a kisujj meg a gyűrűsujj. Egyszerű lenge öltözetet viselt, gondolom a testének nagy része hegekkel borított, és rettenetesen fájdalmas lehetett.
–        Mi történt veled? – vontam magamhoz közel, óvatosan ugyan, de annál nagyobb szeretettel, miközben éreztem, ahogyan egy könnycsepp végigszalad az arcomon.
–        Üzemi baleset – mondta a férfi alig érthetően, nagyon rekedt hangon, gondolom az is megsérülhetett. – Úgy egy évvel ezelőtt.
–        Lesz még két komolyabb műtétje, talán rendbe hozzák az arcát – kotyogott közbe a Nagyim. – Akkor talán visszajön az önbizalma.
–        Ti tudtátok, hogy életben vagyok? – néztem hol apámra, hogy pedig a nagyszüleimre, amikor végre leesett, hogy egyikük sem lepődött meg azon, hogy életben látnak.
–        Igen, mert JiYeon elmondta, mi történt, és hogy senkinek sem szabad tudnia arról, hogy te életben vagy – részletezte apám, majd lassan visszabotorkált a kanapéhoz, hogy le tudjon ülni.
–        Miért? – háborodtam fel azonnal. – Miért van az, hogy ti tudtatok róla, de a barátaimnak nem szólt, azok, akik az emlékeimet a leghamarabb visszaadhatták volna, halottnak hittek.
–        Biztos, hogy megvolt az oka rá – vélekedett az idős nő, de a szemem gonoszan villant rá.
–        Inkább elküldött tanulni, egyenesen Japánba – folytattam a mérgelődést.
–        Újra barátkozol azokkal a fiúkkal? – nézett rám apám aggodalmasan.
–        Csak próbálkozom, de nem emlékszem sem rájuk, sem önmagamra.
–        Kérlek, ne bízz meg senkiben! – intett óvatosságra a férfi.
–        Hogy mondod? – csattantam fel dühösen. – De ők a barátaim, szükségem lenne rájuk!
–        De nem tudhatod, hogy kik azok, hogy mennyit változtak, lehet, hogy ártani fognak neked.
–        De a srácok nem olyanok voltak velem, vagyis remélem. – Úgy tűnt, hogy a nagyszüleim kivonulnak a vitából, tehát az apámat kellett meggyőzni az igazamról, de kár volt, mert elég makacs embernek látszott. – És ott van TaeHyung, aki még mindig szeret, akkor is, ha nem emlékszem rá!
–        Őt meg főleg jobb lenne, ha hanyagolnád! – utasított az apám, mire megrökönyödve néztem rá. – Hallottam, hogy eszméletlen hülyeségre akart rávenni.
–        Csak mert a nagynéném nem úgy adta át az információt, ahogy kellett volna. Szerettem őt, és igen hozzá akartam menni, csak most nem emlékszem rá.
–        Jobb is, nem vagyok abban biztos, hogy hozzád való lett volna. És most van valakid? – faggatott tovább, de kimondottan nem díjaztam ezen kérdéskört.
–        És, ha van? – vontam fel a szemöldököm. – Semmi közöd hozzá, hogy van-e, vagy éppen nincs, és mégis miért nem bízhatok meg senkiben sem. Képzeld, az egyik régi barátom, jelenleg a pszichológusom, és benne tényleg megbízom.
–        Jó, akkor ő az egyetlen. Nézd, HyeMi! Jelenleg elég naiv vagy, bárki bármit mond neked, te azt el fogod hinni, és lehet, hogy éppen egy olyan emberrel futsz össze, aki egykor nem volt a barátod, de most minden esély meg van arra, hogy annak fogja kiadni magát. Nem akarom, hogy emiatt veszélybe sodord magad – fejtette ki a véleményét, és be kellett látnom, hogy némiképp igaza van, de akkor sem tarthat vissza attól, hogy Tae-vel lógjak, feltéve, ha majd lesz rá lehetőségem.
–        Ezzel nincs baj! – ellenkeztem. – Elég óvatos vagyok!
–        Helyes! – tápászkodott fel. – Megyek, lefekszem, majd anyám gondoskodik rólad. Ne haragudj, csak szeretném, ha nem kerülnél veszélybe.

Nyomott egy gyors puszit a homlokomra, már amennyire képes volt rá, majd nem túl sebes tempóban elbotorkált az egyik ajtó irányába, ahol a szobáját sejtettem.

Eléggé megviselt ez a beszélgetés vele, döbbenten vettem tudomásul, hogy csak azok nem tudtak a létezésemről, akiket a nagynéném nem kedvelt. De ez hülyeség, mert ott van HoSeok, aki meg a pasija, és egyben az egyik barátom, de még ő sem tudott rólam. Ez az egész úgy gáz, ahogy van. Túlságosan is aggódik értem, hiszen óvatosan kezelem az ismeretleneket, akik azt állítják, hogy ismernek. De eddig csak egy gyanús elem akadt, és az pedig NaRi. Ahogy ezen gondolkodtam, hirtelen megint az a rosszullét kerülgetett, megint émelyegtem, és erős hányinger is rám tört.
–        Jól vagy? – lépett hozzám közelebb a nagymamám, és vigasztalóan a vállamra tette a kezét. – Falfehér vagy! Készítsek neked egy kávét, vagy egy teát?
–        Jól vagyok, csak ez a negyedik hete, hogy állandóan hányingerrel, émelygéssel ébredek, sőt a napokban délutánonként és esténként is jelentkezik, talán csak a stressz miatt van – magyarázkodtam hevesen. – A kávét amúgy sem bírom meg inni.
–        Pedig eddig szeretted, régen sokat is ittál belőle – tájékoztatott mosolyogva.
–        Tudom, de most az illatától is kavarog a gyomrom.
–        Nem vagy véletlenül terhes? – gyanakodva kezdett méregetni.
–        Nagyi! – korholtam le szigorúan. – Attól, hogy van kapcsolatom, nem jelenti azt, hogy felelőtlen vagyok.
–        Tudod, kincsem, balesetek mindig vannak, és csak az nyújt teljes biztonságot, ha nem csinálsz semmit – nevetett fel vidáman. – De én is voltam fiatal, tudom, hogy ez egyáltalán nem lehetőség.
–        Biztos, hogy nem vagyok az, csak ez a verseny, amin túl vagyok, meg az a rengeteg eltitkolt információ, amiket csak most tudok meg, kissé kikészít – védekeztem a gyanúsítására. – Meg nagyon fiatalnak érzem magam hozzá.
–        Szeptemberben leszel huszonkettő, amikor ilyen idős voltam, apád már egy éves volt, bár tudom, hogy azóta sokat változott a világ – mesélte nagy lelkesedéssel. – Azért én azt mondom, hogy csinálj egy tesztet, mert ha nem derül ki időben, nem tudsz dönteni, hogy miként cselekedj. Az talán megnyugtatna, lehet, hogy téged is.
–        Én nem vagyok ideges efelől – nyugtattam meg, de azért egy kissé görcsbe rándult a gyomrom a terhesség gondolatára is.
–        Jól van, de azért én azt mondom, hogy vegyél egy tesztet, és csináld is meg – biztatott, de nem voltam abban sem biztos, hogy akarom én ezt a választ tudni. Rettegtem attól, ha kiderül, hogy mégis az vagyok, nincs semmi szükségem egy gyerekre, ha még önmagammal sem vagyok igazán tisztában, másrészt kinyírom TaeHyungot, mert miatta van az egész.
–        Azt azért fogok – egyeztem bele, majd lopva apám szobája irányába pillantottam. – Miért lett ilyen mogorva? – váltottam témát.
–        Nem volt ilyen, sokat dolgozott azért, hogy neked ne kelljen semmiben sem hiányt szenvedned, de az, hogy kigyulladt a gyár, ahol dolgozott, mindösszesen a tulaj spórolós hozzáállása miatt, kissé kikészült, sokáig úgy volt, hogy meghal – fogott bele a történetbe. – Emlékszem, hogy öt percenként felhívtál, hogy mi van vele, de nem változott semmi, ám elég harcos alkat, pont, mint te. Lassan csak visszaszokik az életbe, de nem megy emberek közé.
–        Én megértem, nehéz lehet, egy olyan társadalomba visszailleszkednie, ahol a tökéletes külső alapfeltétel – ismerte el egy kissé elszomorodva. – És mi lett azzal az a emberrel, aki miatt ilyen helyzetbe került?
–        Börtönben van – válaszolta Nagyi.
–        Oda is való – helyeseltem. – Bár emlékeznék arra, milyen nehéz is lehetett akkor nekem.
–        Nem vagyok abban biztos, hogy jó ötlet olyan dolgokra emlékezned, amik fájnak, elég, ha csak egyszer fájnak. Vannak dolgok, akit jobb, ha elfelejtünk – vélekedett az idős nő. – Ez éppen olyan, ne akarj mindent tudni a múltadról.
–        Miért? – csodálkozva meredtem rá.
–        Mert olyan múltad volt, amire nem kellene emlékezned – hangzott a sejtelmes válasza, de már akkor nagyon rosszat sejtettem.

-

Még elég sokáig nála voltam. Apám egyáltalán nem volt kíváncsi rám, gondoltam, hogy most meg van a maga baja, nem kellek még én is, amikor csak a saját magam igazához ragaszkodom, de annyit megígértem a nagymamámnak, hogy vigyázni fogok magamra, és óvatosabb leszek, akárkit is sodor a sors az életemben, de nem fogok lemondani az emlékeimről, akkor sem, ha azok fájnak.

Másnap végre a zenével is foglalkoztam, hétfőn egész nap gyakoroltam, memorizáltam a kottákat, kedden pedig a tempót igyekeztem begyakorolni. Nap közben kaptam egy üzenetet YoonGitól, hogy menjek a belvárosban lévő parkba, mert meglepést vár rám. Amikor elmentem a hely mellett, feltűntek a virágok. A cseresznyefák lassan hullajtották szirmaikat, és az az émelyítő virágillat alapból vonzott. Egyedül is megnéztem volna, de így a kellemes esti időben, azzal a gyönyörű holdfénnyel kimondottan vártam azt a sétát. Kényelmesen öltöztem fel, és már nyolc óra előtt a parkot jártam. Egy kisebb csatorna mellett sétáltam felfelé, kétoldalt cseresznyefék övezték, és a kis híd, amire éppen felléptem átvezetett egy még szebb kertbe. Megálltam a híd közepén, és onnan néztem a rózsaszínben pompázó fákat. A korlátra könyököltem, és onnan kémleltem a helyet. Megannyi romantikusan andalgó párra figyeltem fel, és nem tudtam eldönteni, hogy kinek a társaságára vágyom jobban, BaekHyunra vagy éppen TaeHyungra... Teljesen belefeledkeztem a látványba, amikor azt vettem észre, hogy valaki a hátam mögé lép, és a kezeivel eltakarja a szemeimet. Hirtelen a szívem heves ütemre kapcsolt, és rettegtem attól, hogy valaki olyan, aki nem akarok látni.
–        Meglepetés! – hallottam meg Tae mély basszusát, mire megfordultam, és ott állt előttem teljes pompájában.
–        Te meg mit keresel itt? – fakadtam ki azonnal.

–        Téged! – felelte, majd hevesen lecsapott az ajkaimra az övéivel.

9. fejezet - Legjobb barátnő?

/HyeMi/

Pár pillanatig még bámultam a szőke fejét, igyekeztem beazonosítani a személyét, de múltam, s az emlékeim olyanok voltak, mint valami tátongó üresség. Lemondóan sóhajtottam, hogy már pedig rá sem emlékszem, pont ahogy TaeHyungra. Amit viszont kimondottan érdekesnek találtam, hogy megint egy fiúval hozott össze a sors, és egy másodpercig azon agyaltam, hogy voltak nekem egyáltalán lányismerőseim, mármint a nagynénémen kívül. Csupán azt vettem észre, hogy a fiú a vállamnál fogva leülteti az egyik közeli padra a megszeppent mivoltomat, és hatalmas sóhaj keretében leül mellém.
–        Tehát ezek szerint ismerjük egymást – állapítottam meg. – De nem emlékszem rád sem.
–        Tudom – felelte enyhén megvonva a vállát, majd kezet nyújtott nekem. – Min YoonGi.
–        Lee HyeMi – viszonoztam a kézfogását. Érdekes, mert úgy kezelt, mintha ismeretlen lennék számára, pedig ismerjük egymást, csak tudnám honnan.
–        Most fogadom, hogy azon gondolkodsz, honnan is ismerlek, meg ilyenek – fogott bele a szavait alig érzékelhetően körül lengte a cinizmus, vagyis alapjaiban véve elég cinikus személy lehet.
–        Igen – bólintottam. – Miért éppen ide vezettek a kósza emlékeim? – A sír irányába pillantottam, most esett le, hogy az ő család neve, és a feliraton lévő fiatalon elhunyt személyek családneve megegyezik, vagyis nagyon valószínű, hogy...
–        Mert ez a szüleim sírja, akkor hoztalak ide, amikor apád súlyosan megsérült, te pedig magad alatt voltál – magyarázta. – Szerettem volna, ha tudod, nem csak téged értek tragédiák, csak gondolom, most arra sem emlékszel, hogy mit is mondtam akkor, amikor legutóbb itt voltunk. – Megráztam a fejemet, a fiú pedig lágyan elmosolyodott.
–        De ha kellemetlen az emlék, akkor ne mondd el még egyszer, talán egyszer eszembe jut valami – mondtam némi reménykedéssel.
–        Már feldolgoztam, gyakran vagyok itt, bár mondjuk nem gondoltam volna, hogy éppen téged talállak itt.
–        Csak véletlenül találtam ide, sajnálom! – szabadkoztam, mire YoonGi felnevetett.
–        Tényleg rettenetesen sokat változtál.
–        Honnan ismerlek? – tudakoltam a bejelentése után.
–        Barátok voltunk.
–        Még egy fiúismerős... Aish! Ha ez kiderül, hogy én megint egy fiúval lógok, BaekHyun meg fog ölni – sopánkodtam, a fiú pedig kissé hitetlenkedve meredt rám.
–        BaekHyun? – kérdezett rá a névre.
–        A mostani fiúm, kissé ki van akadva azért, mert az emlékeimet éppen TaeHyungnál próbáltam visszaszerezni, de mivel eltiltott tőle, és határozottan nem akarom, hogy haragudjon rám – magyarázkodtam hevesen.
–        Logikus, hogy ki van borulva, TaeHyung nem tud semlegesen tekinteni rá, én viszont igen – gondolkodott el YoonGi egy pillanatra. – Másrészt, ha az a srác megtudná, hogy valójában egyszerre hat fiú barátod volt, plusz Tae, aki igen hamar nem csak úgy tekintett rád, mint egy barátra, akkor lenne csak igazán kiakadva.
–        Hogy hat, és fiú? Meg mi az, hogy igen hamar többnek tekintett, mint barát? – faggatóztam kissé összefüggéstelenül.
YoonGi ismét csak kedélyesen felnevetett, majd egy pillanatig a szülei sírjára emelte a tekintetét.
–        Először is Tae azóta beléd van esve, amióta tavaly január közepén beléptél a kávézó ajtaján, másodszor... bár a baráti kapcsolatod a srácokkal nem indult túl fényesen, amiről mi is tehetünk, körülbelül te voltál az egyetlen lány, akit szívesen láttunk  a bandában – foglalta össze a helyzetet, mire elkerekedett szemmel meredtem rá. Hogy szerelem első látásra? Ilyen csak a mesében, és a romantikus filmekben létezik, erre semmi esély, viszont megmagyarázza, hogy miért próbál ennyire elkeseredetten visszaszerezni.
–        A srácokkal? – kérdeztem rá. – Tudod, senkire sem emlékszem.
–        Ugyan a banda szétszéledt egy kicsit, de a nyáron várhatóan újra összejövünk, csak akkor lesz esélyed találkozni velük. – Ettől csalódottnak éreztem magam.
–        De azért mesélhetnél róluk – néztem rá angyali szemekkel.
–        Mert TaeHyung nem mondott semmit sem? – kételkedő pillantással kezdett el méregetni.
–        Ő csak azt szeretné, ha ráemlékeznék, arra, hogy szerettem őt, de bármennyire is vonzónak találom az egész kisugárzását, meg miegymást, nem mondhatnám azt, hogy érzek iránta bármit is – vallottam be, kissé feszengve.
–        Logikus, hogy így cselekszik, tudod, rögeszmésen ragaszkodik hozzád, és valójában ő sem az, aki akkor volt, sokat vesztett a régi önmagából.
–        És a többiek?
–        Hát először is kezdjük, Jinnel. Nos, ő orvosnak tanul, azt hiszem, hogy hamarosan lediplomázik, és jelenleg Amerikában van, NamJoonnal együtt, ő pedig ügyvédnek készül. Te egy darabig bíró szerettél volna lenni, de ezek szerint a zenét választottad – utalt a sikereimre. – Aztán én jelenleg pszichológiát tanulok az egyik helyi egyetemen... – Amikor ezt bejelentette, kapásból nevetésben törtem ki magamból. – Most mi van? – ráncolta a homlokát.
–        Bocsi, csak ezt nem néztem ki belőled – mondtam még mindig nevetve.
–        Ha érdekel, zenésznek készültem, de amikor láttam, hogy TaeHyung mennyire kikészült attól, hogy meghaltál, vagyis hogy azt hittük, meghaltál, egyszerűen nem nézhettem tétlenül, ahogyan önpusztításba kezd.
–        Csak az egyik barátod miatt adtad fel az álmaidat? – csodálkozva néztem rá, valahogy nem néztem volna ki belőle ezt.
–        Nem adtam fel, még most is zenélek, és amint lediplomázom, komolyan fogom folytatni, másrészt, ha én lettem volna szarban, akkor a többiek is megtették volna értem ugyan ezt – vélekedett, majd egy bátorító mosolyt villantott rám. – Aztán ott van HoSeok, aki még mindig kapcsolatban van a nagynénéddel, azt hiszem, hogy össze is költöztek.
–        Várj! – szakítottam félbe. – A nagynéném negyven éves, nem mondod komolyan, hogy egy olyan fiatal sráccal van együtt, mint ő.
–        De! – vágta rá. – Én nem szólok bele, ha megvannak együtt, és nem vagyok senki boldogságának az elrontója. Nos, aztán... JiMin, aki éppen Busanban van, ott jár egyetemre, és még mindig táncosnak készül.
–        Jövő héten vasárnap éppen oda utazom, megadhatod a számát, legalább vele is találkozhatom személyesen – lelkesültem fel.
–        Ja, és mit mondasz neki, hogy visszatértél a halálból? – jegyezte meg szarkasztikusan, mire elkerekedtek a szemeim.
–        Jól van, akkor hagyjuk! – legyintettem némi ingerültséggel. – Van még valaki?
–        Van, JungKook is itt van Szöulban, azt hiszem, nemzetközi tanulmányokat tanul, az anyja miatt, de ahogy láttam, eléggé szereti, még mindig együtt van, Rimmel, aki féltestvéred.
–        Nekem van olyanom is? – Szinte leesett az állam. Azt tudtam, hogy anyám elhagyott, amikor egészen kicsi voltam, és összejött valami nagyon gazdag pasival, de arról nem tudtam, hogy van neki egy másik gyereke is, egy lánya, aki az én testvérem, még hacsak félig is. Annyira sok információval látott el, hogy kezdett kisülni az agyam a sok adattól. Vajon TaeHyung ezt miért nem mondta el nekem?
–        Van. Az anyádról tudsz?
–        Igen, arról tudok, de nem nagyon mondtak el nekem semmi különlegeset, nem tudtam, hogy van egy húgom is – ismertem el. – És TaeHyungról mit tudsz mondani?
–        Hogy erős öngyilkos hajlammal rendelkezik – nézett rám veséig hatoló pillantással, ami miatt kissé kényelmetlenül éreztem magam.
–        Azt tudom – feszengtem.
–        Mivel amnéziás vagy, tudom, hogy nem emlékszel semmire, de ő tényleg nagyon szeretett téged, talán már jobban is, mint kellene.
–        Már megbocsáss, de azt, hogy meg akart ölni, nem segített abban, hogy bízzak benne – figyelmeztettem egyre növekvő indulattal.
–        Én már mondtam neki, hogy ezzel a rögeszmés ragaszkodással, nem fog semmire menni – nyugtatott meg. – Gondolom, manapság már másképpen igyekszik emlékezésre bírni.
–        Igen, de nem tudok, csak erős fejfájást okoz, ha erőszakkal akarok emlékezni.
–        Mert akarattal zártad el az emlékeidet – közölte velem a tényeket.
–        Ha akarattal tettem volna, akkor most nagyon, de nagyon szeretném ezt feloldani.
–        Hagyj időt magadnak! – tanácsolta a szőke fiú. – De ne üldözd el Tae-t, mert azokat az érzéseket, melyek rá vonatkoznak, csak ő tudja visszahozni.
–        Ez remek! – sóhajtottam fel. – Mivel Baek eltiltott tőle, sőt ha kiderül, hogy megint egy másik fiúval lógok, az sem kizárt, hogy tőled is.
–        Nekem még mindig nem jössz be, mint csaj, vagyis annak a srácnak nem kellene tartania, és csak szeretném, ha nem ez a szende, ijesztően visszafogott karakter lennél.
–        Mert? – vontam fel a szemöldököm kérdőn. Érdekes, mert akárhová megyek, mindenki a régi énemet akarja, miért voltam akkor sokkal több? Egyáltalán nem érem, és kicsit sem világos ez számomra. – Milyen voltam?
–        Pimasz – vágta rá nevetve.
–        Na, ez még annál is rosszabb, amit TaeHyung mondott.
–        Mert, ő mit mondott?
–        Szerinte makacs, és öntörvényű voltam – mondtam elgondolkodva.
–        Igaz, épp azt kedveltem benned, amit más nem nagyon. Tudod, ritka, ha az ember találkozik egy olyan felettébb cinikus karakterrel, mint te, kevesen értik a szarkasztikus humoromat, de te voltál eddig az egyetlen, aki hasonlóképpen képes volt visszaszólni is.
–        Hasonló voltam, mint te?
–        Azt hiszem, bírom a cinikus és flegma karaktereket, legalább nem érzem magam egyedül. – Kételkedve néztem rá, és meg kellett állapítanom, hogy igen is van valami abban, amit mond. Időnként olyan érzésem támad, hogy annyira szeretnék beszólni másoknak, csak egy pillanatra kitörhessek magamból, de aztán visszatérek a visszafogott egyszerű énemhez, ami ezek szerint nem is én vagyok. Vagy lehet, csak éppen azt, aki voltam a lehető legmélyebbre el kellett temetnem.
–        Ha már pszichológusnak tanulsz, tudnál nekem segíteni abban, hogy újra a régi önmagam lehessek? – kértem tőle.
–        Megpróbálhatom, maximum elviszlek azokra a helyekre, ahol fontosabb dolgok történtek veled, hátha segít emlékezni, viszont akkorra sikerem nem lesz, mint ami Tae-nek lenne – válaszolta elgondolkodva. – De meglátom, hogy mit tehetek. Remélem, hogy meggazdagszom belőletek!
–        Te olyan szemét vagy! – néztem rá hitetlenkedve, majd elmosolyodtam.

Kérdezősködni szerettem volna még, főleg TaeHyungról, de kaptam egy üzenetet BaekHyuntól, hogy szeretné, ha haza érnék időben, mert kezdi unni a kimaradásaimat. El sem merem neki majd mesélni, hogy milyen izgalmas híreket tudtam meg magamról, és a múltamat leginkább meghatározó személyekről. Ha kiderül, hogy ennyi fiú vett engem kürtöl, vajon engedélyt ad, hogy ismét Tae-vel lógjak? Kételkedtem benne...
–        Menned kell? – faggatott YoonGi kedvesen.
–        Igen – bólintottam. – Nem tudom, hogy mikor és hol tudunk újra találkozni.
–        Mi lenne, ha holnap ugyanitt, ugyanilyenkor találkoznánk? – ajánlotta fel.
–        Remek ötlet! – tápászkodtam fel a helyemről.
Döbbeneten vettem észre, hogy a fiú azonnal megölel, de ebből semmi sem volt ismerős, mindenesetre nagyon örültem annak, hogy akad még valaki, aki segíthetsz visszaadni az emlékeimet...
 

/TaeHyung/

Mivel vasárnap pihenős voltam, nem kellett bemennem dolgozni, egyszerűen fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek magammal. Unatkoztam, és nagyon szerettem volna HyeMi közelében lenni, vagy legalább beszélni velem, megnézni hogyan van, de ebből nem lett semmi. Vacakul éreztem magam amiatt, hogy nem engem választott, ám ha hallgatnék JiYeonra, akkora hagynom kellene neki némi időt. Érdekesnek véltem JiYeon hozzáállását a dologhoz, hiszen eddig nagyon ellenem volt, de ezek szerint rettenetesen bánthatja a dolog. Most már minden az egész életemet egy cseszte anyámmal karöltve, nekem ezekből a romokból kell az életemet felépítenem újra, és ahhoz akkor is szükségem van HyeMire, sajnos kezdek kifogyni a türelemből.

Hétfőn viszont bementem a kávézóba, sőt nekem kellett nyitni. A kezem kezdett rendbe jönni, a sebek elég szépen gyógyultak, ugyan tökéletesen még nem voltam képes használni, de alakult. A reggeli hajtás után végre volt két percem pihenni, és fokozatosan vették le a terhet a vállamról a többiek. Bár szerettem egyedül lenni, akkor a munka tökéletesen lekötötte a figyelmemet, egyetlen másodpercre sem volt lehetőségem, HyeMire és az iránta érzett megmagyarázhatatlan mély, és feldolgozhatatlan érzelmekre gondolni. JiYeon dl körül érkezett meg, láttam rajta, hogy nincs rendben, amikor köszöntöttem, a vörösre sírt szemekkel nézett vissza rám, majd szó nélkül elviharzott a dolgozószobája felé. Érdekelt, hogy mi lett vele, mert ha ő ennyire ki van készülve, lehet olyan dolog is, aminek hatása van szívem hölgyére is, vagy ha nem, akkor az egész munkaközösséget tönkre teheti. Intettem NaYoungnak, hogy vegye át a helyemet, amíg megkérdezem JiYeont, hogy mi bántja.

A szoba irányába lépkedtem, és az ajtó nyitva vont egy résnyire, onnan hallottam JiYeon zokogását. Néha a nők képesek extra érzelmi kitörésre, amit kissé nehezen tudtam kezelni, mert olykor anyám is képes volt ilyesmire, amit megint csak nem tudtam hová tenni, de valahogy kötelességemnek éreztem, hogy segítsek. Bekopogtam, nem kellett volna egyből rárontanom a nőre, főleg úgy, hogy nagyon ki volt készülve idegileg.
–        Gyere be! – adott engedélyt, hogy belépjek, de a hangján hallottam, hogy kínkeservesen igyekszik a komoly oldalát mutatni, az érzéketlent, de ez épp annyira volt jellemző rá, mint HyeMire.
–        Zavarok? – léptem be a helyiségbe, de JiYeon megrázta a fejét.
–        Én csak... – fogott bele, de ismét könnyekben tört ki magából, miközben leült az egyik fotelbe, felhúzva a térdeit, átölelve azokat. Eddig még nem láttam így, tehát valami nagyon komoly dolognak kellett történnie.
–        Jól vagy? – húztam közelebb a másik fotelt, hogy leülhessek vele szembe. – Történt valami?
–        Sajnálom, hogy nem tudok neked segíteni a munkában – terelte a szót, tudtam, ennek semmi köze sincs ahhoz, hogy ennyire ki van készülve.
–        Nem gond! – legyintettem. – Tudom, hogy nem ettől vagy kiborulva. Mi történt?
–        HoSeok arra kért, hogy tartsunk szünetet – jelentette be, de tudtam, hogy ez az ő esetében, ez felért egy szakítással.
–        De miért? – kérdeztem rá azonnal. – Nekem nem tűnt úgy, hogy válságban lenne a kapcsolatotok.
–        Mert jövő héten elutazik, Japánba, két hétre, majd azt hiszem legalább két hónapra.
–        És te nem akarsz vele menni? – faggattam tovább.
–        Nem, nem akarok, én nem hagyhatom itt a kávézót, És nem szeretném itt hagyni HyeMit sem, még akkor sem, ha tudom, hogy nem beszél velem, meg tudom, hogy itt vagy neki te is.
–        És emiatt kért a fiú szünetet?
–        Azt hiszem, de ez annyira rosszul hangzik, akkor lehetősége lesz összejönni, nálam jóval fiatalabb lányokkal, és nem akarom elveszíteni.
–        Nem is adott lehetőséget, hogy vele menj?
–        De, először ezt szerette volna, de amikor közöltem, hogy nem megyek vele, azt mondta, tartsunk szünetet, mert nem garantál semmit. Most komolyan, szeret egyáltalán? – sopánkodott Jiyeon, de valahogy átéreztem a helyzetét. Ez pont olyan, mint amikor HyeMi visszaadta a gyűrűt, az is szünet, csak épp meghatározatlan ideig tart.
–        Igen, szeret, épp ezért igyekszik alávaló módon is meggyőzni, hogy tarts vele – biztattam a nőt, mosollyal az arcomon.
–        És mi lesz a kávézóval? Nem azért szenvedtem vele ennyit, hogy aztán veszni hagyjam. Imádom, Hobie-t, de most kezd az agyamra menni.
–        Két hét nem sok, addig lehetünk zárva, legalább mindenki elmehet egy kicsit szabadságra, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz, és szívesen viszem az üzletet, ameddig lehet, majd kiderül, hogyan is sikerül.
–        Rád azért nem bíznám – intett le, de láttam rajta, hogy más sokkal jobban kezeli az egészet.

Sejtem, hogy neki azért is kellemetlen ez az egész, mert én tudom, hogy HoSeok majd’ megőrül érte, eleve a táncos múltja miatt is, meg alapvetően jó hatással vannak egymásra, de JiYeon már kevésbé toleráns a fiú eszement ötletei miatt. És ez az egész alapjaiban megviseli mindkettőjüket...
–        Ha gondolod, beszélhetek HoSeokkal, hogy gondolja alaposan végig miket is mond – ajánlottam fel a segítségemet, de JiYeon kissé megszeppenve nézett rám. – De én azt vallom, hogy menj vele erre a két hétre, neked is jót fog tenni, egy kis pihenés.
–        És mi lesz veletek itt? – nézett rá aggodalmasan.
–        Majd szabadságon leszünk abban a két hétben, pihenünk mi is – vontam meg a vállam, de az agyamban már azt járt, hogyan fogom HyeMit elrabolni arra a két hétre, hogy gond nélkül vele lehessek.
–        Aish! – sóhajtott a nő lemondóan. – Röhejes, hogy éppen te próbálsz segíteni rajtam.
–        Miért? – csodálkoztam el.
–        Mert én vagyok az egyik, aki a legtöbbet ártott neked.
–        Talán – tetettem a közömböst, pedig igaza volt, csak éppen nem tudtam haragudni rá. – Ezzel csak az a baj, hogy én nem vagyok szívtelen, ha valakinek segíteni kell, akkor félreteszem az előtte történteket, és csak az aktuális problémára koncentrálok. Valóban azzal, hogy titokban tartottátok HyeMi életben maradását, a lehető legszemetebb dolog volt, de ezen már akkor sem változtat semmi.
–        Köszönöm! – Mindösszesen ennyit mondott JiYeon, majd lassan feltápászkodott a fotelból. – Akkor elmegyek, és pihenni küldök mindenkit.
–        Remek, legalább kialszom magam – mutattam be egy kamu ásítást, de a nő vette a lapot, visszafogottan elmosolyodott.

-

A nap további részében JiYeon már vevő volt egy kiviccelődésre is, kevésbé volt maga alatt, aminek nagyon örültem, mert jobban haladt a munka is. Zárás előtt fél órával, egy ismerő szőke fej bukkant fel, és végül YoonGi hanyagul dobta le magát a pulthoz.
–        Hozhatok is valamit, vagy csak a napi bölcsességeid miatt jöttél? – néztem rá érdeklődve.
–        Egy sört hozhatsz, ha van – közölte végül.
–        Ez egy kávézó – figyelmeztette, mintha nem tudta volna.
–        Tudom, de azt is tudom, hogy tudni fogsz adni sört is – vigyorodott el, én pedig szereztem neki egy üveg sört.
–        Mi szél hozott erre? – kérdeztem végül.
–        Keleti szél, és igen erős – nyögte be szarkasztikusan, mire elképedve meredtem rá. – Komolyra fordítva a szót. Nem fogd elhinni, kivel futottam össze tegnap előtt délután, pont a szüleim sírjánál. – Azt tudtam, hogy a szülei meghaltak, amikor kicsi volt, de azt nem mondta el, hogy pontosan mi is történt velük, de sejtettem, hogy ehhez van köze annak is, hogy sosem akart születésnapi bulit magánbak, tudva azt, hogy őt is tragédia érte, egy fokkal könnyebben viseltem HyeMi elvesztését, engem akkor avatott be ebbe a sötét titokba.
–        Na, kivel? – tudakoltam. Nem szerettem, ha ennyire húzza az időmet.
–        Nem fogod elhinni, de éppen HyeMit sodorta a sors az irányomba.
–        Érdekes, mert rád emlékszik? – Csalódottság érzése futott át rajtam.
–        Nem, nem emlékszik, de én veled ellentétben, meséltem a többiekről is, azt is tudom, hogy az új srác eltiltotta tőled, ami miatt egy kissé szomorú, de megígértem neki, hogy segítek az emlékei visszaszerzésében, mert én tudok rá semlegesen tekinteni – magyarázta YoonGi higgadtan, a fejemben viszont csak a tiltás gondolata ragadt meg. Remélem, NaRi hamar intézkedik, nem fogom sokáig azt nézni, hogy az a bájgúnár teljesen elhatárolja tőlem, valamit ki fogok találni, még akkor is, ha az valakinek fájni fog. – Ma is találkoztam vele, de valahogy ennek sem örül az a srác, gondolom, ő is annyira ragaszkodik hozzá, mint te, ami persze bonyolítja a helyzetet.
–        Bár HyeMi akkor is hozzám tartozik – erősködtem.
–        Ne kezd ezt már megint! – intett le a szőke fiú ingerülten. – Ez relatív. Most vasárnap reggel elutazik, Busanba, vagyis a jövő héten nem lesz a városban.
–        Minek megy oda? – néztem rá értetlenül.
–        Fellépni, gondolom. Most szerdán itt lesz egy koncertje, gondolom, nem hagyod ki.
–        Úgy is szemmel fogja tartani az a bájgúnár, tehát nincs értelme, majd kitalálok valamit – gondolkodtam el egy pillanatra. – És ezeket te honnan tudod?
–        Mert elmondta, Segíteni fogok neki, pont, mint neked, mert ti ketten csak akkor tudtok boldogok lenni, ha újra együtt vagytok, csak mivel mindkettőtök ostoba, vagy épp a körülmények áldozata, kell valaki, aki intézkedik – vázolta a szituációt a fiú, mire kissé elkerekedett szemmel kezdtem rá nézni.
–        Kezdem megérte, hogy miért mentél éppen Pszichológusnak.
–        Tulajdonképpen miattad, hogy életben tartsalak – vallotta be, majd lassan elkortyolgatta az italát, és én pedig annyira megdöbbentem a szavaitól.
–        Miért?
–        Mert neked épp annyira fontos részed van a bandában, mint mondjuk Kooknak, vagy épp Jinnek, vagy most mondhatnám bármelyikőjüket, mi egy csapat vagyunk, és ha kinyírod magad, akkor hiányozni fogsz – magyarázkodott tőle szokatlan hévvel. – Nos ennyi az egész. És ha te nem tudsz találkozni HyeMivel, akkor én fogom, mert nekem lehet, és akkor sem fogok belé esni, mert még mindig nem az esetem, de hiányoznak a megjegyzései, és ő is a csapat része, neki is ott kell lennie.
–        Akkor te is a régihez ragaszkodsz – figyelmeztettem.
–        Igen, de nem görcsösen. Csak beszélgetek vele, emlékeztetem arra, hogy ő maga milyen ember volt, hogyan reagált bizonyos dolgokra, elviszem olyan helyekre, ahol régen járt, de te csak az érzéseit akarod, és csak a saját irányodba.
–        Most azt akarod ezzel mondani, hogy önző vagyok – meredtem rá enyhe dühvel.
–        Nem – nevette el magát. – Nem vagy önző, csupán szerelmes, ami rosszabb.
–        Na, köszi, szépen – forgattam a szemem. – Tudod, remélem, egyszer meg fogod érteni, amin keresztül megyek.
–        Hát őszintén, nem nagyon szeretném, ez a fajta érzelem világ csak az őrülteknek valók, és én határozottan nem akarok őrült lenni – közölte velem a tényeket. – Nos, visszatérve HyeMire, elég rosszul viseli, hogy nem találkozhat veled, de nem hiszem, hogy megszegné a szabályokat, amiket az a srác elvár tőle, vagyis megkeresni nem fog téged, mert nincs rá engedélye. Tehát neked kell megkeresned.
–        Gondolom, sok időt tölt az akadémián – jegyeztem meg csendesen.
–        Igen, ez valószínű.
–        Vagyis járjak be gyakrabban az akadémiára?
–        Elég lassú a felfogásod, de lassan csak összerakod. Szerdán fellépése lesz, akkor nem éri meg elmenni, ám pénteken vagy szombaton eset megpróbálhatod.
–        Annyira unom, hogy ennyire trükköznöm kell.
–        Amíg érzelmileg jobban kötődik BaekHyun-hoz, nem tudsz mást csinálni főleg, ha nem akarsz neki ezzel rosszat, nem tudhatod, milyen karakter, ha veszélyben érzi a kapcsolatát. Egyelőre nincs jobb ötletem – vélekedett YoonGi, és sajnálatos módon egyet kellett vele értenem, nem volt más megoldás arra, hogy lopva is, de HyeMivel lehessek.
–        Jól van, akkor majd akkor megpróbálkozom vele lenni – adtam fel.
–        Okos döntés – vigyorodott el a szőke fiú, majd leküldte a megmaradt italát. – Jó pihenést! –Az italának az árát a pulton hagyta, lassan feltápászkodott, és komótos léptekkel távozott.

/HyeMi/

Az elkövetkezendő napokban mindig ott voltam a temetőben, és beszélgettem YoonGival. Kedveltem a fiút, bár néha úgy be tudott szólni, hogy legszívesebben fejbe vertem volna. Ám ennek ellenére remek társaságnak vétem. Szerdára tökéletesen fel voltam készülve a hangversenyre, mely ezúttal nem a teljes zenekarral, csak egy részével került előadásra. Most is voltak újságírók, nagyon reménykedtem benne, hogy az előadás végén végre békén hagynak. Maga az előadás jó volt, nagy szenvedéllyel játszottam, a nem túl nehéz darabokat, a tanárom, Mr. Han pedig kimondottan tehetséges volt, mint karmester, nem csodáltam, hogy szeretett volna váltani. Nekem ugyan rá nem nagyon kellett figyelnem, nekem lehetőségem vált egy lenni a zenével. Bár játék közben sokszor eszembe jutott TaeHyung, meg az ő lenyűgöző mosolya, annyira szerettem volna, ha ott van, de nem mertem vele találkozni, sajnos rettegtem BaekHyun haragjától.
Nagy sikerrel zártuk az estét, nagy tapsviharral vett minket körbe, és sebesen siettem le a színpadról, hogy magamra vehessem a kabátom, felöleljem a következő koncertre szóló kottákat, és már itt sem vagyok. Éppen befordultam a pihenőszoba felé, amikor egy magas, karcsú és felettébb csinos lányba futottam.
–        Ne haragudj! – szabadkoztam azonnal. – Nem ütötted meg magad?
A szőke lány, sebesen feltápászkodott, pár pillanatig gyanakodva nézett rám, majd amint az arcvonásai ellágyultak, felém lépett.
–        HyeMi? – szólalt meg dallamos hangján, melytől egy másodperc erejéig még a hideg is kirázott. – Te élsz?
–        Ismerjük egymást? – vontam fel a szemöldököm. YoonGi elmondása szerint mindösszesen a húgom volt az egyetlen lányismerősöm, vagyis őt nem ismerhetem, hacsak a fiú nem mondott el mindent.
–        Annyira hiányoztál – ölelt meg óvatosan, és amint elengedett összezavarodva nézte rá.
–        Ne haragudj, de nem tudom, hogy ki vagy – védekeztem a mélységes zavaromban.
–        NaRi vagyok, és a legjobb barátnők voltunk az amnéziád előtt – ismerte el, és szélesen elmosolyodott. Olyan ragályos volt a mosolya, ijesztően kedves volt velem, és barátságos.
–        Tudtommal nekem nem voltak lány barátaim – jegyeztem meg némán. – Legalábbis YoonGi ezt mondta.
–        Mert ő nem szívlelt engem, de a többiekkel, különösen TaeHyunggal jóban voltam. Egy darabig a csapatukba tartoztam, majd amint feltűntél te, engem lecseréltek, de hála neked egy kicsit még mindig ott lehettem, mert te voltál az egyetlen igaz barátnőm – magyarázkodott hadarva, minden mozdulatát körül lengte az optimizmus és a vidámság, ami rendkívül furcsa volt számomra. – Nem hiszel nekem, ugye?
–        Ne haragudj, de nem emlékszem, és nem tudom, hogy mit higgyek – közöltem vele, de egy pillanatra sem lankadt a vidámsága.
–        Nem baj. – Ismét megölelt, de az ölelés tényét elég idegenkedve fogadtam. – Majd elmegyünk egy-két olyan helyre, ahol együtt jártunk, elmegyünk majd bulizni, és akkor majd emlékezni fogsz rám.
–        Jól van! – sóhajtottam lemondóan, mivel elég levakarhatatlannak tűnt. – Majd meglátjuk!
–        Mit csinálsz holnap este? – kérdezte azonnal.
–        Otthon leszek! – vágtam ré gondolkodás nélkül.
–        Elmehetnék egy jó bulis helyre – ajánlotta fel NaRi nagy vigyorral az arcán.
–        Én nem vagyok abban biztos, hogy ez jó ötlet – feszengtem. – Nem szeretek bulizni.
–        Mert nem emlékszel rá, csak tegyünk egy próbát – próbálkozott, de makacsul tartottam magam ahhoz, hogy én bizony sehova sem megyek. – Kérlek! – tette hozzá, amint látta, hogy nem fog tudni meghatni.
–        Majd meglátjuk! – intettem le. – Nézd, nekem nagyon sok dolgom van, dolgozom, és tanulom a kottákat, fellépésekre járok, nekem egyáltalán nem hiányoznak a bulik.
–        Hát akkor majd kitalálunk mást! – reménykedett a szőke lány. – Csak találkozzunk valamikor.
–        Azt nem bánom, majd megbeszéljük, mikor! – egyeztem bele nagy nehezen. – Bocsáss meg, de most mennem kell.
–        Jól van! – dalolta NaRi, s egy utolsó ölelés után magamra hagyott.
Több mint össze voltam zavarodva. Azt az információt kaptam, hogy nekem már pedig egyáltalán nem volt lánybarátom, mert YoonGi azt mondta, erre jön valaki, aki azt állítja, hogy barátnők voltunk, még pedig a legjobb barátnők... Egy biztos volt számomra, valaki hazudik, vagy ez a NaRi nevű lány, vagy épp a fiú nem mond igazat, és sajnos nem tudtam, hogy kinek higgyek...

-

Elég későn értem haza, Baek a tévé előtt ücsörgött odalent a nappaliban, és amint meglátott kissé mogorva hangulatra váltott. Letettem a táskámat, a kabátomat, kényelmes papucsra váltottam, majd óvatosan megközelítettem.
–        Már megint vele voltál? – fogott bele azonnal a gyanúsítgatásába.
–        Tévedsz! – vágtam vissza hevesen. – Egy lány megállított a fellépés után, aki azt állítja, hogy a legjobb barátnőm.
–        És az előtte lévő napokban?
–        Ne kezd ezt megint, megígértem neked, hogy nem találkozom TaeHyunggal, és ezt be is tartom.
–        Ne haragudj! – sóhajtott lemondóan, majd kinyomta a tévét, és feltápászkodott, hogy közelebb léphessen hozzám.
–        Most van egy másik fiú is, aki tud segíteni abban, hogy az emlékeimet visszakapjam – jelentettem be diadalittasan.
–        Még egy fiú a múltadból? – csodálkozott el. – Neked csak fiúismerőseid voltak?
–        Hát úgy tűnik, hogy most van egy lány is, de többnyire igen, szám szerint hét.
–        Ez azért furcsa, nem gondolod.
–        Miért lenne? Az, akivel nem rég találkoztam, nagyon rendes srác, és pszichológiát tanul az egyetemen, és megjegyzem, teljesen nem érdeklem, mint csaj. Gondoltam, hogy tőle, talán nem tiltasz el, mert ő is tud annyira segíteni, mint TaeHyung, vagyis remélem, de azt te sem várhatod el, hogy osszam be azon emlékeket, amiket eddig, kínkeservesen szereztem, mert tulajdonképpen alig emlékszem valamire – fejtettem ki a véleményem a dologgal kapcsolatban, még akkor is, ha ez nem tetszik neki. – Másrészt mivel elutazom vasárnap reggel, egy hétre, nem lesz egyetlen idegen srác sem mellettem, vagyis nem kell aggódnod, csak apámmal és a nagyszüleimmel leszek.
–        Én is elutazom – jelentette be, mire az ereimben megfagyott a vér.
–        Tényleg, és mikor akartál szólni, akkor, amikor már úton vagy? – háborodtam fel, de azt hiszem, hogy jogosan.
–        Én szerettem volna, időben szólni, hogy meghallgatás lesz, Incheon-ban, és ott talán lesz esélyem, bekerülni a Dél-Korea egyik legjobb jazz-zenekarába – magyarázkodott, de ettől valahogy nem éreztem magam jobban.
–        És mikor mész, tudod, szerettem volna, ha vasárnap reggel kikísérsz a pályaudvarra.
–        Mert vonattal mész?
–        Igen, mivel minden zenekari tag azzal megy, én nem fogok különcködni.
–        Nagyon sajnálom, ha többet lennél itthon...
–        De amikor itt vagyok, akkor sem velem foglalkozol, csak bezárkózol, nem szólsz hozzám, úgy csinálod, mintha mindennek én lennék az oka. Én szeretlek Baek, még annak ellenére is, hogy az a srác, aki az életét köszönheti nekem, olyan kétségbe esetten igyekszik visszaszerezni, ellenállok, csak miattad, mert tudom, hogy neked is mennyire kellemetlen ez a helyzet – hadartam eszméletlen sebességgel. – Csak néha bele vagyok abba fáradva, hogy az a jó kapcsolatunk, ami egykor a miénk volt, ilyen hanyatlásnak indult.
–        Tényleg sajnálom! – próbálkozott a fiú, és nem tudom mi jutott eszembe, de abban a pillanatban, annyira tele voltam a vegyes érzéseimmel, hogy a magamhoz vontam BaekHyunt, és a mellkasába fúrtam az arcomat, ott engedtem ki magamból a könnyek záporát.

Nem tudom, hogy mennyi időt lehettem ott, a fiú a hátamat simogatta, de csak zokogtam, egyszerűen alig voltam képes lehiggadni. A kapcsolatunk, nem túl heves, nincsenek benne falhoz vágós, vad szeretkezések, vagyis nem is igazán csinálunk ilyeneket, ám ennek ellenére érzelmileg igen is elég biztonságot tud nyújtani. Talán ezért is ragaszkodom hozzá ennyire. Amint végre nem bőgtem, fájdalmas pillantással néztem rá, a fiú pedig egy lágy csókot nyomott az ajkaimra.
–        Mikor mész el? – kérdeztem tőle végül még mindig szipogva.
–        Holnap reggel – hangzott a válasz.
Pár pillanatig csak bámultunk egymásra, arra vártam, hogy mondjon valamit, kezdjen el magyarázkodni, de nem szólt semmit. Következő pillanatban az ajkai hevesen csaptak le az enyémekre, és olyan tűzzel csókolt meg, ami egyáltalán nem volt jellemző rá. Utána a nyakamat vette célba, az egyik kezével pedig a meztelen hátamon kalandozott felfelé. Tudtam, mire megy ki a játék, és az elkövetkezendő percekben sokkal inkább sodródtam az árral, hagytam, hogy az övé legyek. Legalább ő nem feledkezett meg egy fontos momentumról, hogy fő a biztonság, és ezúttal a visszafogottság helyett valami egészen jóban volt részem, valami eszméletlen forró és szenvedélyes érzésben...

/TaeHyung/

Valahogy nem vigasztaltak YoonGi szavai még akkor sem, ha igaza volt mindenben. Tulajdonképpen az a legijesztőbb, hogy éppen egy olyan fajta fiúnak kell igazat adnom, mint amilyen ő. A napjaimat végtelen unalomban töltöttem, nem mentem el HyeMi előadására, egyszerűen képtelen voltam, nem bírtam volna kiállni, hogy ne rohanjak oda, és ne vonjam a karjaimba. Inkább csak szombaton este jártam az akadémián, remélve azt, hogy már nincs ott senki sem. Amint beléptem a terembe, halk zongoraszó hallatszott, és a szívem automatikusan reagált a dallamra, melyről éreztem, hogy szívem hölgye keze által kelt életre. Nem is tévedtem, ott ült a zongoránál, kissé átszelelmülve játzsotta azokat a csodás akkordokat. A kezemben is volt egy kotta, melyet még életemben nem hallottam, szerettem volna, ha ezt eljátssza nekem. mielőtt elmegy. Hosszú lesz nélküle ez az egy hét is...
Óvatosan lépkedtem közelebb hozzá, egyszerűen még attól is rettegtem, hogy meglát és elszalad, vagy éppen akkor érkezik meg az a bájgúnár, amikor egyáltalán nem kellene. Egy darabig szépen játszott, ám amint észlelte a jelenlétemet, egyből rossz billentyűt ütött le, elrontva a dallam varázsát. Sebesen vette magához a kottáikat, és felpattant a székről, elkerekedett szemmel meredve rám.
–        TaeHyung! – fogott bele némiképp remegő hangon. – Én sajnálom, hogy nem kerestelek, csak nem tudtalak, tényleg ne haragudj rám, én csak...
Megfogtam a vállainál, még közelebb vontam magamhoz, és finoman az ajkaira nyomtam az enyémeket. Nem volt tolakodó a csókom, mindösszesen el akartam őt hallgattatni. A kezében lévő papírok úgy hullottak le, ahogyan ősszel az elsárgult levelek, könnyedén hulltak le a padlóra, amint a kezei is megadták magukat. Egy pillanatig, talán még azt is éreztem, hogy óvatosan visszacsókol, de aztán elvált tőlem. Nem éreztem csalódottságot, csupán lágyan elmosolyodtam, főleg azért mert elképedve nézett rám.
–        Van még egy dolog, ami jellemző rád most is – jegyeztem meg rövid hallgatás után.
–        És pedig? – kérdezett rá azonnal.
–        Túl sokat beszélsz – feleltem mosollyal az arcomon.
–        Tényleg sajnálom – szabadkozott.
–        Még egy ilyen kifejezés, és nem leszek visszafogott, mármint ami a csókokat illeti – fenyegettem meg, rettenetesen untam ezt a bocsánatkérést.
–        Ugye tudod, hogy holnap reggel elutazok – puhatolózott, mintha attól tartott volna, hogy ki fogok borulni.
–        Tudom – bólintottam. – Azért is vagyok itt. Szeretnék kérni tőled valamit!
–        Nem vagyok abban biztos, hogy ez jó ötlet – nézett rám gyanakodva, mintha valami olyan szerettem volna kérni tőle, ami törvényellenes lenne.
 Feléje nyújtottam a kottát, majd így szóltam: – Játszd el ezt nekem, mielőtt elmész! Kérlek!