14. fejezet - Ijesztő ismeretlen

/HyeMi/

Csendben meneteltem a szőke lány után, aki nagy hévvel hurcolt magával át az utcákon, erősen tartva a csuklómat, mintha attól tartott volna, hogy ha elenged, akkor nem fogom követni. Bizalmatlan voltam az irányába, bár ha óvatosan is, talán van olyan emlékekre is esélyem, amik lehet, nem éppen kellemesek, de emlékek. Én pedig mindent tudni akartam, akár rossz az, akár jó. Hosszasan loholtunk az egyre kihaltabb területeken, lassan besötétedni látszott, és egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy ez az egész jó ötlet. Igyekeztem megállni, de úgy tűnt, NaRi pontosan tudja, mi is a terve, ám nagyon szerettem volna, ha beavat.
–        Elárulod, hogy hová sietünk ennyire? – faggattam kissé kifulladva, enyhén szólva elfáradtam ebben a fene nagy sietségben.
–        Oh, bocsáss meg! – torpant meg a lány, szerény személyem kis híján neki ütközött. – Tudod, pár ismerősömmel találkát beszéltem meg egy jó szórakozó helyen, és gondoltam velem jöhetnél.
–        Arról volt szó, hogy kettesben megyünk valahová? – döbbenten meredtem rá, mert nem ezt beszéltük meg, már ha valójában megegyeztünk is valamiben.
–        Kettesben megyünk, de eddig szerettél bulizni – tájékoztatott, mire felvontam a szemöldököm.
–        Nem vagyok abban biztos, hogy ez megfér a komolyzene mellett.
–        Pedig a kettő nem üti egymást – mosolyodott el biztatóan. – Gyere! – Újra megragadta a kezem, így kénytelen voltam őt követni még akkor is, ha nagyon kételkedtem a szavahihetőségében.

Újabb séta, vagy éppen rohanás következett, lassacskán úgy éreztem, hogy a tüdőmet is kiköpöm. Mondjuk, felettébb kíváncsi voltam arra, hogy mégis, hogyan találkozott BaekHyunnal, és legfőképpen milyen is a viszonyunk. Okom nem volt féltékenységre, hiszen, ha közük lenne egymáshoz, akkor sem lehetne egy rossz szavam sem, hiszen, már így átléptem azokat a határokat, melyek egy ép párkapcsolatba még beleférne. Már hűtlen voltam, ha Baek is az lenne, akkor talán kiegyenlítené azt a sok mindent, amit ellene tettem, pedig nem is érdemelte volna meg.
–        Mondd csak – próbálkoztam ismét beszélgetést kezdeményezni a lánnyal. – Hol találkoztál a fiúmmal? – NaRi megállt egy pillanatra, de csak azért mert egy gyalogátkelőhelyhez értünk, és csodálkozva nézett rám.
–        Nincs okod féltékenynek lenni – felelte diplomatikusan.
–        Nem vagyok az, csak érdeklődöm – válaszoltam egy röpke mosoly keretében.
–        Incheonban laknak a nagyszüleim, náluk voltam, és éppen az ő bárjukban volt BaekHyun zenei meghallgatása – magyarázkodott, folytatva az utunkat, de már nem fogta a csuklómat. – A nagyszüleim imádják a jazzt, éppenséggel én szolgáltam ki, majd beszélgetni kezdünk, akkor mesélt rólad.
–        Milyen kicsi a világ, hogy éppen egy régi ismerősömmel futott össze – játszottam a meglepettet, de nekem gyanús volt ez az egész.
–        Igen, az! – nevetett fel a szőkeség jókedvűen. – Ha érdekel TaeHyung is díjazná, ha közelebb engednél magadhoz.
–        Róla nem szeretnék hallani – jegyeztem meg elsötétült képpel, élesen felrémlett az elmémben, az a bizonyos szenvedéllyel túlfűtött éjszaka.
–        Miért haragszol rá? – kérdezte némi csodálkozással az arcán. – Elég jól ismerem, tudom, hogy kedvel téged.
–        Talán – vontam meg a vállam. – Honnan ismered ilyen jól?
–        Gyerekkori barátok vagyunk – mosolygott NaRi, de ez valahogy annyira furcsán hangzott. Nem is igazán hittem neki, de egyetértően bólogattam.
–        Az jó, bár nem mesélt még rólad – vetettem ellen, de a lány ezen is csak mosolyogni tudott. – Nem is akartatok soha többek lenni, mint barátok?
–        De volt rá próbálkozás, de ami nem megy, azt nem kell erőltetni – bölcselkedett, és ezzel a megállapításával, bizony kénytelen voltam egyetérteni.

Ismét hallgattunk egy darabig, majd lassacskán megérkeztünk a főváros egy kertvárosias részére, sejtettem, hogy a lány éppenséggel magához próbál meginvitálni. Alapvetően kételkedve viszonyultam hozzá, de ez őt nem igazán érdekelte. Kitartott amellett, hogy mi igen is nagyon jó barátnők voltunk, én pedig egyetlen szavát sem hittem el. Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy ő és TaeHyung egy párt alkothattak, de olyan szinten elmérgesedhetett a kapcsolatuk, hogy egymáson élősködve igyekeznek mindketten előrébb haladni az életben, a saját útjukon. Vajon mi történhetett, ami miatt így végezték? Bár még nem láttam őket egymással beszélgetni, ám rettenetesen kíváncsi lettem volna rá... Végül egy takaros házhoz érkeztünk meg, amiről lerítt a luxus, hiszen a díszítő elemek, mind-mind ezt sugallták számomra.

–        Minek jöttünk ide? – fordultam kérdő pillantással NaRi irányába, aki szó nélkül kinyitotta az ajtót, majd belépett és a villany feloltása után, berántott az első helyiségbe.
–        Tudod, ha bulizni megyünk, akkor ki kell csípni magunkat – mondta sejtelmesen, majd az megfelelő biztonság, vagyis az ajtó visszazárása után, megindult az emelet felé.
Nem mondtam semmit, de tiltakozni szerettem volna, hogy belőlem ugyan nem fog kétes erkölcsű nőszemélyt varázsolni, én jó vagyok úgy, ahogy vagyok.  A fekete farmeremmel, a lila fodros blúzomban, és egy fekete blézeremmel kimondottan csinos voltam. A hajam enyhén hullámosan omlott le a vállamra, vagyis azzal sem kellett volna sokat foglalkozni, de abból, ahogyan NaRi öltözött, nem szűrtem le sok jót.
–        Szerintem én remekül nézek ki – állapítottam meg, amint körültekintően beléptem a soron következő helyiségbe, vélhetően maga a lány szobájába.
–        Sosem lehet tudni, hogy mit hoz az este – sejtelmeskedett megint, mire rosszallóan megcsóváltam a fejem.
Csendben néztem, amint jobbnál jobb holmikat dobál az ágyára. A szoba meglepően egyszerűen tűnt, halványsárga falakkal, fekete bútorokkal, kimondottan lányos szobának véltem, egy tipikusan elkényeztetett lányé.  Végül egy falatnyi fekete lakkhatású szoknyát nyújtott az irányomba.
–        Felejtsd el! – ráztam meg a fejem határozottan. – Ha nem tetszem így, akkor elmegyek.
–        Nem kell kiakadni! – tette fel a kezét megadóan. – Bár régen szeretted az ilyen szuper szexi holmikat.
–        Ebben erősen kételkedem! – ellenkeztem. – Hiába vagyok amnéziás, ennyire nem változtam, ebben biztos vagyok.
–        Akkor jó, azért nem fordítunk hátat az éjszakának – közölte velem, majd inkább magához vette azt a bizonyos ruhadarabot, és egy ezüstszínű felsőt is magával vitt, hogy átöltözhessen.

Pár perc alatt magára vette azokat a ruhákat, és valóban úgy festett bennünk, kint valami útszéli, de nem tettem semmiféle megjegyzést sem a külsejére, ha neki jó, hogy mindenki azon lesz, hogy megfektesse, ki vagyok én, hogy elvegyem tőle ezt a felettébb gusztustalan szórakozást. Belebújt egy rémesen magas tűsarkú cipőbe, melytől még jobban a frász kerülgetett, az én kis lapos talpúm sokkal kényelmesebbnek tűnt, el nem tudtam képzelni, hogyan képes abban megállni is, nemhogy menni. Én személy szerint két lépés után hasra estem volna, vagy éppen kitöröm a bokámat, és valljuk be, egyik sem lenne kellemes dolog.
–        Mit szólnál egy kis sminkhez? – vetette fel a lány, amint közelebb lépett hozzám, gyors mozdulatokkal végigsimítva a nevetségesen kicsiny ruháin.
–        Csak visszafogottan – utasítottam némi szigorúsággal a hangomban, tudtam, hogy ezzel is képes lesz belőlem ribancot csinálni, de én akkor is az egyszerűség híve voltam.

De aztán valóban olyan festést készített nekem, amitől nem néztem ki rosszul. Ugyan tisztában vagyok a saját külsőmmel, nem tartottam magam igazán szépnek, de azt sem mondhattam magamról, hogy egy bányarém vagyok, egy biztos volt, hogy a személyiségem miatt kedvelnek meg az emberek, és nem a külsőm miatt, ami speciel remek érzéssel töltött el.
–        Nos, akkor mehetünk? – pillantott rám NaRi, akin annyi smink volt, hogy kis híján fel sem ismertem, illetve olyan parfümfelhőbe burkolta magát, hogy ismét kavarogni kezdett a gyomrom.
Nagyon bizakodtam abban, hogy a picinek nem lesz semmi baja ettől a kalandtól, vigyáznom kellett rá, hiszen még a kritikus időszakban voltam, bármikor bármi történhetett vele, és nem szerettem volna éppen most elveszíteni őt. Persze eszem ágában sem volt NaRit beavatni a titkomban, YoonGi volt az egyetlen, aki tudott róla, és szerettem volna, ha egy jó darabig ez így is marad. Amint mindketten megfelelően elkészültünk, én visszafogottan a szőke lány viszont meglepően kihívóan, útnak indultunk. Egy taxival mentünk az állítólagos barátnőm által kiválasztott helyszínre, de a szórakozó hely neve sem volt ismerős számomra. Hiába állította azt, hogy sok időt töltöttünk itt, nekem kicsit furcsának tűnt az egész.

Már odakintről hallottam a hangos zenét, amint feldolgozott k-pop slágereket nyomnak, alig két perc elegendő volt ahhoz, hogy nem kis fejfájást okozzon a zene monoton üteme, teljesen mindegy volt, hogy van benne ének rész vagy sem, akkor is rémes volt még kintről is hallgatni. Úgy láttam, hogy NaRit nagyon jól ismerik, mert a biztonságiak azonnal beengedtek minket. 

-

Az elkövetkezendő órában, három számomra teljesen ismeretlen középkorú férfi társaságában töltöttem, feszengtem, és valahogy nem tetszett, nagyon rossz érzéseim voltak. Bár egy darabig elég semleges témákról, mint például munka, szabadidős elfoglaltság, család... ilyenekről beszélgettünk, de igyekeztem a legkevesebbet mondani magamról. Kiakadtak, amikor közöltem, zongorista vagyok, és amint megjegyzéseket tettek a külsőmre, hogy milyen csinos pipi vagyok, kezdett betelni a pohár. Az a férfi, akinek a nevét sem tudtam, és sajnálatos módon pont ott ült mellettem, itallal kínált, színéből adódóan whisky lehetett, amit szerettem, de idegenektől italt elfogadni nem nagyon kellene. Aztán pár perccel később NaRi igen csak közel került egyszerre kettő pasassal is, azt sejtettem, hogy egy ribanc, de hogy ennyire... Döbbenten figyeltem, hogy miket meg nem enged vadidegeneknek, ám a mélységes kiakadásomból az ébresztett fel, hogy egy kéz végigsimít a combomon, és olyan hevesen löktem el magamtól, hogy a tulajdonosa is megdöbbent.

–        Lazíts már! – duruzsolta a fülembe a férfi, aki mellettem ült, olyan harmincöt körül lehetett, láttam rajta, hogy nagyon befolyásos lehet, de azt nem hagyhattam, hogy NaRival egy szinten lévő kurvának nézzen. – Igyál valamit! – nyújtotta felém azt a poharat, amit az előbb is, de megráztam a fejemet. – Mi ketten igazán jól tudnánk szórakozni, odafent a lakásomon...
–        Bocsánat, de foglalt vagyok! – közöltem vele hidegen, majd amennyire a bőrkanapé engedte távolabb húzódtam tőle.
–        Az nem gond – nevetett fel jó kedélyűen. – Amiről nem tud, az nem fáj, és engem nem zavar, ha osztozkodnom kell.
–        Csak, hogy én nem vagyok olyan, mint ő – mutattam a szőke lány irányába, aki éppen egy negyvenes karakterrel smárolt. Még a hideg is kirázott a gondolatára, nem hittem a szememnek. – Nem vagyok ribanc, nem fogok senkinek sem szolgáltatásokat nyújtani, és nincs apakomplexusom sem, hogy ilyen vénségekkel enyelegjek! – pattantam fel dühösen, majd amilyen gyorsan csak lehetett, elsiettem az emeletről, ahol a VIP részleg volt.
 Lefelé siettem a lépcsőn, és már rettenetesen megbántam, hogy eljöttem. Nem éreztem magam rosszul, de az, hogy NaRi arra próbált rávenni, hogy nyújtsak bizonyos szolgáltatásokat ezeknek a férfiaknak... Az túlment minden határon. Egy biztos, egy jó darabig nem igazán óhajtok találkozni a lánnyal. Az meg még szebb, hogy Baek támogatta ezt a közös estét, innen látszik, hogy mennyire nem ismeri őt, sőt egyre jobban éreztem azt is, hogy én mennyire nem ismerhettem őt a múltamban, vagy lehet, hogy én is ilyen voltam... Az ki van zárva, hiszen, TaeHyungnál én is idősebb vagyok, még ha nem is sokkal, BaekHyun meg alig három évvel idősebb nálam, nem pedig tizenhárommal. El nem bírtam volna viselni, hogy ilyen vénségekkel lógjak. A pultnál találtam menedékre, és a harmadik dupla whiskym után, már az egész világot képes lettem volna meghódítani.

-

A negyedikkel próbálkoztam, amikor valaki erősen megszorította a csuklómat, pont azt, amiben a pohár volt, azzal a rendkívül finom itallal, hogy egészen véletlenül se tudjam meginni. Az ismeretlen, kivette a kezemből a poharat, nagy hanggal tette le a pultra. Döbbent arccal figyeltem fel Min YoonGi sziluettjét, és egyszerűen fogalmam sem volt arról, hogy mit keres itt.
–        Neked elment a maradék józan eszed is? – sziszegte összeszorított fogakkal. – Belegondoltál abba, hogy mennyit ártasz ezzel a kicsinek, ha ragaszkodtál hozzá, akkor most viselkedj érett felnőtt módjára.
–        NaRival jöttem, ez mégis jobb annál, amit ő művelt, vagy amire rá akart venni – mondtam neki könnyes szemmel, majd a pohárért nyúltam, de a fiú megelőzött.
Helyettem itta meg, és olyan grimasszal volt, hogy kénytelen voltam elmosolyodni.
–        Hogy vagy ezt képes meginni? – fanyalgott.
–        A számon keresztül – vágtam vissza gonoszan.
–        Gyerünk! – fogta meg a csuklómat, és vonszolt magával.
–        Várj már egy kicsit! – ellenkeztem. – Ki kell fizetnem a számlát!
–        Már megtettem – hangzott a válasza, majd határozott mozdulatokkal az ajtó irányába vonszolt.

Alig álltam a lábamon, szédültem egy kicsit, de hányingerem nem volt, ennek ellenére felettébb jókedvem viszont igen. Alig tíz méterre állhattunk a szórakozóhely ajtajától, de ott már senki sem figyelt minket, amikor hirtelen röhögve törtem ki magamból. Fájt, mert a fiúnak igaza volt, veszélyeztettem a picit, amihez én ragaszkodtam, nem szabadott volna idejönnöm.
–        Mondd csak, YoonGi! – fordultam az irányába, amint sikerült összeszednem magam.  Te követtél engem, vagy honnan a fenéből tudtad, hogy ott vagyok, ahol?
–        Ott lett volna találkám az öcsémmel, de most magyarázkodhatok, hogy hová tűntem, miért nem menten el, egy idióta liba miatt – dühöngött, mire megszeppenve néztem rá. – Gyere, hazaviszlek! – rángatott magával egyenesen a kocsija felé. – Merre lakik az új fiúd?
–        Oda nem mehetek – estem kétségbe azonnal.
–        Miért? – torpant meg YoonGi félúton.
–        Mert ő még nem látott így – szomorodtam el. Aish! Hogy lehettem ennyire idióta?!
–        Akkor elviszlek TaeHyunghoz, ő tudja, hogyan kell téged ilyen helyzetben kezelni.
–        Oda meg végképp nem megyek! – határoztam el.
–        HyeMi, ne csináld ezt velem, akkor mégis mit akarsz, hová vigyelek!
–        Nem tudom – ráztam meg a fejem, a könnyeim pedig igen erősen utat akartak maguknak törni.
–        Jól van, akkor nálunk töltöd az estét – döntötte el a szőke fiú, mire elképedve kezdtem őt méregetni. – Bár a nagyanyám nem lesz feldobva, de majd te elviszed a balhét.

-

Hosszas és meglepően szótlanul autóztunk a cél felé, amit csak ő ismert. Sejtettem, hogy még sosem járhattam nála, mármint a múltamban sem, hiszen, akkor nála is tudtunk volna találkozgatni, szigorúan szakmai szempontból, de annyira ismeretlen volt a környék. Egy takaros ház előtt parkoltunk le, és igen nehezen voltam képes arra, hogy kiszálljak a kocsiból. A csuklómnál fogva húzott magával, nehogy véletlenül hasra essek akár a saját lábamba is. Amint benyitott, és beléptem, annyira otthonos érzés fogott el, rend volt, és hatalmas nagy tisztaság, kellemes, enyhe levendula illat volt az egész lakásban, mintha a párologtatóban ez az illet került volna terítékre. Ám ez nekem kimondottan jól jött, megnyugtatott és az eddig ért feszültségem megszűnni látszott volna. Egyszerűen volt berendezve az ház, mi egyből a nappaliba érkeztünk meg, ahol állt egy zongora is, a nagy tévé mellé, és fekete bőr ülőgarnitúra mellé. Ahhoz képest, hogy ez a nagyszülők otthona, rendkívül fiatalos volt, amin meglepődtem. A bámészkodásból az térített észhez, hogy a mögöttem ácsorgó fiú nagy hanggal becsapta az ajtót.

–        Megjöttem! – kiáltotta el magát, de amikor nem válaszolt senki, megindultunk az emelet felé vezető lépcsőn.
–        És nézzenek oda, nem egyedül jöttél – jelent meg a fiú nagymamája, széles mosollyal az arcán.
Nem mondtam meg volna róla, hogy nagymama, inkább fiatalos volt, mintsem tipikusan nagyi kategória, a haja sem őszült meg teljesen, inkább csak tincsekben, és a huncut arckifejezése, amivel méregetett, egyszerűen felfoghatatlan volt számomra.
–        Csak az egyik barátom, akinek a segítségemre van szüksége – vetette ellen YoonGi azonnal, és a lépcsőn fél távon inkább megfordult, hogy az nőre tudjon pillantani.
–        Lee HyeMi vagyok! – nyújtottam neki kezet, amit örömmel fogadott.
–        Annyira örülnék, ha végre a barátnőddel jönnél haza – sandított a szőke fiúra, aki csak grimaszolni tudott.
–        A mai lányok nagyon nagy része egyszerűen agyhalott – drámázott YoonGi a szemét forgatva.
–        Bár ez a lány, igen szemre való teremtés – célozgatott rám. – Ugyan nem tetszik ez a fránya alkohol...
–        Sajnálom! – hajtottam le a fejem.
–        Nem probléma – nevetett fel a fiú nagymamája. – De azért ne hányj össze semmit, mert a fiatalembernek kell összetakarítania utánad. Megágyazok neked a vendégszobába, majd YoonGi megmutatja, melyik az!
–        Azt, azért nem fogok – motyogtam némiképp elsötétülten. – Köszönöm! – biccentettem, majd azt vettem észre, hogy YoonGi megragadja a kezemet, és tovább vonszol az emeletre.

Pár pillanatig csendben volt, aztán, amit beinvitált a szobájába, hogy a kezembe adjon egy két dolgot, meglepően kényelmetlenül éreztem magam.
–        Most haragudni fog rád, amiért így hoztál engem éppen ide? – faggattam aggodalmasan.
–        Dehogy! – vágta rá a fiú, majd hozzám hajított egy hosszabb pólót, meg törülközőt, hogy legalább egy zuhanytól fel tudjak frissülni. – Csak amiatt lesz dühös, hogy nem a barátnőmmel jöttem, és még mindig szingli vagyok.
–        Egyszer úgy is találkozol az igazival – biztattam kedvesen, és csak azt vettem észre, hogy alig öt centi választ el az ajkaitól, és nem tudtam eldönteni, hogy én csökkentettem le a távolságot, vagy ő. Mert én foghattam az alkoholra, de ő nem...

Végül megszeppenve lépett el mellőlem, és terelt kifelé az ajtón, hogy megmutassa, merre is találom a fürdőszobát. Sokáig áztattam magam a víz alatt, de valahogy képtelen voltam kiverni a fejemből ezt az egészet. Amint magamra vettem azt a bizonyos pólót, mely annak ellenére, hogy YoonGi nem éppen egy égi meszelő, az én csöppnyi magasságom mellé, még így is a térdemig ért az a sárga ruhadarab.
–        Egy fokkal jobban nézel ki – jegyezte meg csendesen, amint beléptem a vendégszobába. – Áruld el, hogy minek mentél el arra a borzalmas helyre, amikor nem is szerettél soha bulizni?
–        NaRival mentem oda – ismertem el, majd letettem magam az ágy szélére, ami immár tökéletesen meg volt vetve, és az ágynemű is enyhe levendula illatot árasztott.
–        Mondtam, hogy ne nagyon találkozz vele.
–        Miért? Mi van, ha tőle is tudok némi emléket szerezni, minél sokrétűbbek az emlékeim, annál jobb.
–        De tőle, csak rossz emlékeket szerezhetnél – ellenkezett. – Ki bíztatott erre?
–        Első sorban BaekHyun, de Tae is mondta már, hogy nyugodtan lógjak vele, mert vannak emlékek, amiket csak ő tud megadni – magyarázkodtam halkan. – De aztán három középkorú pasassal lógtunk, de valahogy nem akartam bizonyos szolgáltatásokban részt venni, így inkább elmentem a pulthoz, és szereztem magamnak egy italt.
–        Amiből aztán három lett – döbbent le egy pillanatra. – Hanyagold NaRit, ha kérhetem!
–        Nem fogom, csak óvatosabb leszek, inkább csak fényes nappal megyek el vele bárhová is.
–        Gondolom, nem foglak tudni róla lebeszélni – sóhajtott lemondóan.

Letelepedett mellém az ágyra, és elkerekedett szemmel néztem amint a kezét az enyémre helyezi. Lopva pillantottam le, de amint a fiú arcára kaphattam volna újra a pillantásomat, már megint olyan közel volt hozzám, hogy nem kis összezavarodottság lett úrrá rajtam. A szívem hevesebb ütemre kapcsolt, nem tudtam volna megmondani, hogy egyáltalán mit akar, és annyira kétségbe ejtett. Csak némán néztem az arcát, de kifejezéstelen volt, a keze még mindig az enyémen pihent, és zavarba ejtő volt a közelsége. Aztán amint az ajkaimon éreztem az övéit, nagyon finoman, szinte olyan volt, mintha a szellő simogatott volna, teljes mértékben pánikba estem.
–        Ne haragudj! – visszakozott azonnal, és sebesen felpattan az ágyról, és az ajtó felé lépdelt. – Ezt nem kellett volna!
Némán néztem, amint becsukja maga mögött az ajtót, magamra hagyva engem, és a zavaros gondolataimat. Most komolyan Min YoonGi valóban megcsókolt, mert ha igen, akkor ő is veszélyt jelent rám valamilyen szinten, és kicsit sok lesz, hogy a fiúk körülöttem meghibbannak, ő nem szerethet belém, hiszen azt állította, hogy sosem voltam az esete, de mi van, ha az akkori énem nem is, viszont a mostani igen... Aish! Itt nagyobb a baj, mint azt gondoltam...

/TaeHyung/

Alig vártam, hogy végre mehessek dolgozni. Mivel nem tudtam HyeMi telefonszámát, még randit sem bírtam lebeszélni vele, nem is bíztam abban, hogy egyáltalán szóba áll velem. Bár ha napközben bementem volna az akadémiára, láthattam volna, játszhatott volna nekem, és beszélhettem volna vele. Nem szeretem ezt a „volna” kifejezést... Persze annak sem örültem, hogy NaRi ismét bepróbálkozott nálam, nem tudom, mégis mit gondolt, hogy azok után, amin keresztülmentünk, vagy épp mentem, majd mosolyogva visszamegyek hozzá? Amikor magam alatt voltam, HyeMi elvesztése után, egyetlen egyszer sem jött megnézni, hogy vagyok, mi van velem... Ha akkor nem kellettem, akkor most sem kelljek.

Én voltam az, aki nyitott, de megint nem volt erre szükség, hiszen JiYeon szokásához híven sokkal hamarabb megérkezett. Elég kipihentnek és boldognak tűnt, talán azért mert sikerült rendbe tennie a kapcsolatát HoSeokkal. Nem zaklattam, mert bezárkózott a dolgozószobájába, ismét a megrendelésekkel, beszállításokkal, és az adóügyekkel foglalkozhatott, amikhez nem igazán értettem, de abban jó voltam, hogy emberekkel társalogjak. Nem véletlenül lettem, én az egyik legjobb pultos. Már vagy két órája mosollyal az arcomon szolgálom ki a vendégeket, és ez idő alatt egy pillanatra sem gondoltam, sem szívem hölgyére, sem a gubancos érzéseimre, sőt időnként teljes mértékben azon vagyok, hogy praktikusabb lenne lemondani HyeMiről, hiszen rettenetesen picike az esély arra, hogy valaha is úgy fog szeretni, ahogyan akkoriban.

Éppen a pult letörlésével foglalatoskodtam, amikor egy kissé hisztérikus állapotban lévő NaRi futott be. Nagyon fáradtnak és kimerültnek tűnt, el nem tudtam képzelni, hogy mivel is tölthette a hétvégét, ha csak nem kellett egy csapatnyi pasit boldoggá tennie, mennyire örülök, hogy nem adtam neki lehetőséget arra, hogy engem is a listájára tegyen.
–        Borzalmasan festesz – állapítottam meg gúnyosan. – Mi van, csak nem volt igen hosszú hétvégéd?
–        Egyáltalán nem vagy vicces – háborodott fel. – Végre rávettem HyeMit arra, hogy jöjjön el velem bulizni, de aztán eltűnt.
–        Bulizni? – döbbentem meg. – Neked arra a bájgúnárra kellett volna koncentrálnod, nem veszélybe sodorni szerencsétlen lányt.
–        Pedig még tök rendes emberekkel is megismertettem – drámázott tovább, és közben idegesen dobolt az ujjaival az pult gránitlapján. – Tudom, de azt szerettem volna, ha bízik bennem.
–        Kitalálom – gondolkodtam el egy pillanatra. – Azt hitted, ha majd ismeretlen pasikkal lóg, ahogyan te, akkor majd kedvelni fog téged. El tudom képzelni, hogy mi mindenre próbálták őt rávenni.
–        De nem ment bele semmibe, okos lány – ráncolta a homlokát NaRi. – Kosarat adott az egyik leggazdagabbnak, azzal az indokkal, hogy kapcsolatban van, és ő nem ribanc.
–        Pontosan, ő nem olyan fajta, mint te!
–        Nekem királynői életem van, megvan mindenem, amire csak szükségem, cserébe, csak meg kell tennem egy-két dolgot, amit kérnek.
–        Nekem nagyon úgy tűnik, hogy ez egy kétes erkölcsű nő magyarázkodása, tudod, ahhoz, hogy neked ilyen csodás életed legyen – fejtettem ki a véleményemet közelebb hajolva hozzá, hogy ne hallja senki, mit is mondok neki. – Szexuális jellegű szolgáltatásokat kell cserébe nyújtanod.
–        Nem kell elítélned – sopánkodott tovább. – Egészen addig, amíg veled voltam, igen rendes lány voltam. Vagyis miattad kényszerültem erre.
–        Ne engem hibáztass azért, amiért ekkora ribanc lettél, neked nem kellett már akkor sem az, hogy valaki szeressen, hogy foglalkozzon veled, neked akkor is csak a pénz kellett, és hihetetlen, hogy eddig süllyedtél.
–        Tudod, az a lány sem különb, csak jobban megválassza, hogy kivel fekszik össze –vágott vissza hevesen a szőke lány, kis híján kikelve magából.
–        Azt ajánlom, hogy vigyázz a szádra! – markoltam meg a szőke fürtjeit, és olyan erővel löktem őt arccal a pult felületének irányába, hogy ijedtében kissé felsikoltott. – Te csak koncentrálj arra a srácra, HyeMit meg hagyd ki belőle, különben nagyon megbánod.
–        Csak légy óvatos, TaeHyung! – mondta villámló tekintettem, amint elengedtem, és gyors mozdulatokkal megigazította a haját, melyet sikeresen összekuszáltam. – Nehogy emiatt éppen a te ribancod járjon rosszul!
Elképedve néztem utána, nem tetszett sem a fenyegetése, sem a szóhasználata. Fel sem voltam képes fogni, hogy éppen HyeMit sodorta veszélybe, hogy olyanná próbálja tenni, mint ő maga. Szinte zihálva vettem a levegőt, ki voltam bukva, alig voltam képes a munkámra koncentrálni.

-

Egy óta telhetett el NaRi felbukkanása óta, mivel már volt valaki más is a pultban, elindultam, hogy letakaríthassam az asztalokat, amikor egy szőke fej bukkant fel, egészen pontosan YoonGi, aki amint meglátott a nyakam köré fonta a jobb kezének ujjait, és erősen a falhoz nyomott, mintha meg akart volna fojtani.
–        Ha még egyszer éppen HyeMit sodrod veszélybe, csak azért mert türelmetlen vagy, én esküszöm, hogy megfojtalak – fenyegetett meg, és amint elengedett a nyakamat dörzsölgettem.
–        Te meg vagy hibbanva! – emeltem fel a hangomat. – Azt sem tudod, hogy miket beszélsz.
–        Nekem kellett elhoznom arról a borzalmas helyről, ahová NaRi vitte, ahol idegen pasasokkal kellett volna hetyegnie, te tényleg ezt akarod? – mérgelődött, még mindig szikrákat szórt a pillantása, még eddig sosem láttam ilyennek, főleg velem szemben.
–        Nem, dehogy! – visszakoztam rémülten. – Csak szerettem volna, ha csalódik abban a bájgúnárban.
–        Akkor miért éppen arra szerencsétlen lányra uszítottad az exedet, csak baj hoz a fejére, és ne akard, hogy én állítsam le azt a szőke libát, mert annak határozottan nem lesz jó vége. Egyáltalán miért folyamodtál erre, miért akarod, hogy HyeMi éppen NaRival lógjon, amikor tudod, hogy utálták egymást.
–        Aminek meg is volt az oka, én arra kértem NaRit, hogy másszon rá arra a bájgúnárra...
–        BaekHyun – javított ki YoonGi azonnal. – Van tisztességes neve is, nyugodtan használd!
–        Nem érdekel, mi a neve! – ordítottam ki kelve magamból. – Elegem van abból, hogy fogva tartja azt, aki az enyém!
–        Nem csodálom, hogy HyeMi nem akar veled találkozni sem, hiszen felajánlottam, hogy elviszem hozzád, de nemet mondott – jegyezte meg csendesen, majd egy nagy sóhaj után letette magát az egyik éppen megtisztított asztalhoz. – Ezek után nem csodálom.
–        Tudod, kár volt utána mennem, és kár volt azt tennem, amit tettem – állapítottam meg a semmibe meredve.

Rosszul döntöttem, hogy hagytam a vágyaimnak utat törni, a csírájában el kellett volna fojtanom magamban mindent, és lassan, de biztosan kiölni a szívemből, és az elmémből minden egyes rávonatkozó emléket. Elégetni mindent, aminek egykor köze volt hozzá.
–        Az akkori döntéseidet, már hiába bánod – zavarta meg a barátom a gondolataimat. – De ha még egyszer megtudom, hogy NaRi hatással próbál lenni rá, mindösszesen miattad, megkeserülöd.
–        Kezdek hozzá szokni, hogy engem mindenki fenyeget – vontam meg a vállam közömbösen. – Mondjuk nem értem, mi ez a hirtelen jött érdeklődés, és aggodalom, pont HyeMi iránt.
–        Egyszerűen belefáradtam abba, hogy életben tartsalak titeket, sőt őt duplán, van nekem jobb dolgom is – hangzott a válasz, ami egy kissé szöget ütött a fejembe.
–        Duplán? – csillant fel a szemem. – Mit tudsz, amit én nem?
–        Miből gondolod, hogy tudok akármit is? – értetlenkedett YoonGi. – Mert szerinted HyeMi el fog nekem mondani bármilyen komolyabb titkot is, amikor bennem sem bízik meg teljesen.
–        De ha meg tudsz valami komoly dolgot, akkor elmondod, ugye? – próbálkoztam meggyőzni, de hitetlenkedve felnevetett.
–        Ezek után, ne is álmodj róla! – határozta el jeges hangon, mire nagyon szívesen orrba vágtam volna.
Szó nélkül néztem, amint távozik a kávézóból, és annyira mérges voltam, hogy a kezemben lévő törlőkendő is apró cafatokban végezte...

/HyeMi/

Akkor is hálás voltam YoonGinak a segítségéért, bár nem kicsit összezavart. Mondjuk annak tudtam be, azt a röpke csókot, hogy sajnálta, hogy így végeztem, és igyekezett vigasztalni, hát nem éppen a legjobb lehetőséget választotta erre a nemes feladatra. Aztán végül kitett az egyik közeli sarkon, a Baekkel közös otthonunknál, de amikor haza értem, a párom nem is volt otthon.
Hétvégén sokat próbáltam, hamarosan egész Szöult végig fogjuk járni a zenekarral, kisebb helyeken is koncertezni fogunk, de nem igazán lesz benne semmilyen kihívás. Egyszerűen nem bírtam hosszabb időt az emberek között tölteni, a reggeli hányinger egész napossá vált, és még az orvoshoz is vissza kellett mennem a hét közepén, szerettem volna tudni, hogy minden rendben van a picivel, ha már ilyen ostoba voltam, és alkoholba fojtottam a bánatom.

Csütörtökön délelőtt, amikor kifelé tartottam a próbáról, egy ismerős szőke lány trappolt az irányomba.
–        Sajnálom! – vont magához közelebb NaRi. – Nem kellett volna azt feltételeznem rólad, hogy te jónak tartod ezt a fajta szórakozást.
–        Soha többet nem megyek el veled sehová! – határoztam el magam keményen, mire a lány kissé megrémült.
–        Akkor majd megyünk valami kevésbé zajos helyre – próbálkozott kitartóan. – Tudod, én csak segíteni szeretnék neked.
–        Ahogy nagyon sokan, de kis sikerrel – ellenkeztem. – Belefáradtam az emlékeim keresésébe.
–        Ismerek valakit, aki talán segíthetne még – jegyezte meg csendesen, majd a következő buszmegállóig cipelt.

Szó nélkül követtem őt, tudtam, hogy fényes nappal annyira nem tud veszélybe sodorni, és amíg nincs alkohol, meg ismeretlen gazdag pasik, addig nincs semmi baj. Ám amikor Szöul egyik legeldugottabb börtönéhez igyekeztünk, még a vér is megfagyott az ereimbe. A bejáratnál már a térdem szintén remegett, egyszerűen nem értettem, mit keresünk itt, de erre felé ugyancsak sokat járhatott, még portán is ismerősként tekintettek rá, automatikusan az egyik látogató szobába vezettek minket. Igaz, hogy egy hatalmas üvegfal választotta el a helyiséget, mindösszesen egy telefon segítségével tudtunk beszélni azzal az elítélttel, akihez igyekeztünk.
–        Minek jöttünk ide? – fordultam hevesen dobogó szívvel a lányhoz, aki felettébb nyugodtnak tűnt.
–        Mert itt van az, aki visszaadhatja az emlékeidet – hangzott a válasz, majd NaRi letette magát az egyik székre. – Itt van a legelső szerelmed.
–        Egy bűnöző? – akadtam ki. Nem is fogtam fel, hogy az első nagy szerelmem van itt... – Miért van ő itt, és kicsoda?
–        Ártatlan. Nem őt kellett volna lecsukni, de erről kérdezd meg TaeHyungot, ő készségesen fog válaszolni erre.

Elkerekedett szemekkel néztem rá, és egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy igazat mind. Viszont azt szokták mondani, hogy az első szerelmét sosem felejti el az ember, az élete végéig képes kísérteni, vagyis van esélyem emlékezni. De miért éppen Tae az, aki felelhet a miértekre? Talán miatta került ide ez a srác, aki az életem első komoly kapcsolata volt... Bár eddig csak azt tudtam, hogy az előző párom meg akart ölni, és bántalmazott folyton, vagyis hiába zavaros az egész, valaki hazudik... Csak ki kellett derítenem, hogy kicsoda az...

Pár pillanattal később egy őr, egy bilincsben lévő nálam nem sokkal idősebb fiút vezetett be a helyiségbe, az üvegen át is jól láttam, mennyire megviselt volt az arca. Lassú léptekkel jött közelebb, és az arca sem volt ismerős. De volt valami ijesztő az arcvonásaiban, az, ahogyan engem méregetett, erőteljes félelemmel töltött el. Karakteres arcvonásait sem bírtam felidézni az emlékeim között, megint teljes homály fedett mindent.
–        Minek hoztad ide? – mordult egyenesen NaRira.
–        Nem emlékszik rád – válaszolta a lány, mire az ismeretlen fiú keményen megfeszített arcizmai fokozatosan ellazultak. – Nem tudja, hogy ki voltál.
–        Nem emlékszik semmire sem, még rá sem? – faggatózott a fiú, és nem értettem, hogy mire utalhat a szavaival.
–        Nem, még rá sem – közölte vele NaRi.
–        Ki vagy te? – kérdeztem az ijesztő ismeretlentől kissé kifulladva, remegő térddel, zihálva véve a levegőt. Szerettem volna messzire elmenekülni, mert annak a fiúnak a puszta jelenléte, félelmet váltott ki belőlem, nem szerethettem egy ilyen embert.
–        A nevem Han MinWoo, és te voltál az egyetlen, akit valaha is szerettem, HyeMi. Hihetetlen, hogy milyen szép vagy ennyi idő után is – húzta visszafogott mosolyra az ajkait MinWoo.
–        Nem emlékszem rád – vontam meg a vállam, majd hátat fordítottam neki.
–        Majd fogsz! – figyelmeztetett, a hangja pedig némi elfojtott dühöt sugárzott, majd halkan folytatta, de ezt már a szőke lánynak címezte: – NaRi! Vigyél ki innen!

13. fejezet - Bizalom

/TaeHyung/
 

Csak némán néztem, amint HyeMi sértődötten távozik a kávézóból, a mellettem ülő JiMin hasonlóan értetlenül állt a történtek előtt. Nagyon gyorsan lerázta a fiút, pedig nagy lelkesedéssel várta a találkozást. Talán miattam van az egész, lehet, hogy kár volt előző este azt tennem, amit tettem, még akkor is, ha annyira jó volt, nekem meg a lánynak is, legalábbis azt hiszem. Ugyan legalább a barátomnak megvolt az a telefonszám, amiért én ölni tudtam volna, de valahogy senki sem akarja, hogy az enyém legyen. Aminek természetesen megvoltak a maga okai, de ezt akkor is kimondottan igazságtalannak tartottam. Teljesen belefeledkeztem a gondolataimban, így a fiú megköszörülte a torták, hogy figyeljek rá is, mert eléggé magam elé bámulhattam, mint aki transzba esett volna. Meglepetten kaptam fel a fejem, és emeltem a tekintetem JiMinre.

–        Nos, mit gondolsz? – utaltam a lányra, aki ilyen sebesen távozott a körünkből.
–        Hát nem az igazi – állapította meg a fiú nagy mosollyal az arcán. – De ha nem emlékszik ránk, akkor nem csodálom, de valahogy nem olyan, mint régen volt.
–        Ez igaz, éppen YoonGi is azon van, hogy visszahozza a régi énjét – magyaráztam, miközben megkevertem a kávémat. – Bár nem értem, hogy miért rohant el?
–        Valami baja van veled – nevetett fel JiMin jókedvűen. – Mit műveltél, hogy ennyire ki van készülve tőled? Azt mondtad, hogy meg akartad ölni, de mivel? A nagy szerelmeddel?
–        Nem egészen – komorodtam el egy pillanatra. – Mondjuk úgy, hogy igyekeztem veszélybe sodorni, hátha emlékszik arra, hogy miket meg nem tettem érte, kiabáltam vele.
–        Veszélybe sodorni? Mivel?
–        Fogalmazzunk úgy, hogy tűzbe hoztam volna, hogy emlékezzen arra, kimentetem egy égő házból is, csakhogy életben tudjam.
–        Meg akartad égetni? – botránkozott meg JiMin, mintha azt mondtam volna neki, hogy abszolúte tehetségtelen lenne. – Pont, mint MinWoo?
–        Igen – szomorúan néztem a fiú megdöbbentő arcára. – Azóta nem bízik bennem. YoonGi azt tanácsolta, hogy ismerjem meg ezt az énjét, mert amikor észhez tért, az amnéziája miatt az egész személyiségét elvesztette.
–        Gondolom, hogy más építette újra, azért lett ilyen.
–        Pontosan, mivel csak JiYeon foglalkozott vele, nagyrészt ő alkotta újra, meg az új srác, akivel odakint Japánban összejött – részleteztem a tényeket. – Csak az a baj, hogy én igyekeztem megismerni, de ez a HyeMi túl unalmas.
–        Igen, nekem is ez jutott eszembe. Annyira visszafogott, ha olyan lenne, mint régen, már kiosztott volna úgy, hogy meg sem tudtál volna szólalni, de ez inkább csak lelépett. Ez elég gáz, bár úgy tűnt, hogy alapvetően zavarban van tőled, ez vajon miért van?
–        Hát... öhm. – Nem tudtam volna elmondani neki, hogy az előző éjjel volt egy igen heves éjszakánk, de a makogásomból simán le tudta szűrni, mert szélesen elvigyorodott.
–        Ha most ezzel éppen arra gondolsz, hogy újra megvolt a csaj, akkor nem tekinthet rád közömbösen – hangzott JiMin sejtelmes válasza. – De akkor hogyan lehet együtt valaki mással, ha közben veled csalja az illetőt.
–        Egyáltalán nem így fogja fel, vagyis csak részben – ismertem el. – Tudja, mit tesz, csak arra fogja, hogy az emlékei miatt teszi, ami régen rossz kifogás.
–        És az új fiúnak is ezt mondja? – faggatózott JiMin.
–        Nem vagyok benne biztos, egy darabig engedéllyel találkozgattunk, de amint az új fiú rájött, hogy valami alakul köztünk, inkább eltiltotta tőlem.
–        HyeMi pedig hallgatott rá – szűrte le a lényeget a fiú.
–        Amíg érzelmileg tőle függ, addig nem tudok mit tenni, mint várni.
–        Hát, igen a türelem, nagy kincs...
–        Az lehet – nevettem el magam. – De nekem egy csepp sincs.
–        Ez a legnagyobb bajod. Pedig lehet, hogy vissza tudnád szerezni, ha elég kitartó vagy – vélekedett a fiú a kávéját szürcsölgetve. – Gondolj bele, hogy mennyi ideig tartott, amíg hivatalosan is együtt lehetettek.
–        Ez csak azért idegesítő, mert dupla annyi küzdelemmel járt, mint amennyi időt együtt is tölthettünk.
–        De ez nem jelenti azt, hogy sosem kapod vissza.
–        Azt mondod, hogy bizakodjak – vontam fel a szemöldököm kérdőn.
–        Azt! – vágta rá JiMin mosolyogva. – HyeMi mindig is nehéz eset volt, nem hiszem, hogy ebben bármi is változott volna.
–        Amúgy, miért nem hoztad magaddal EunJit? – tereltem a szót HyeMiről, inkább az ő barátnőjére.
–        Mert be kellett mennie próbára, őket sokkal szigorúbban veszik, mint minket – magyarázta a fiú.
–        Ő is táncol? – értetlenkedtem.
–        Igen – hangzott a válasz. – Balett.
–        Hogy mi? Ezt nem mondod komolyan?
–        De komolyan mondom, EunJi balett-táncos lesz, de ez látszik is rajta.
–        Nem gondoltam volna – mosolyodtam el. – És hogyan megy neki?
–        Elég jól, nagy esélye van bekerülni a helyi tánctestülethez, csak az a kapcsolatunk végét is jelentené. – Egy pillanatra úgy tűnt, mintha elszomorodott volna. Persze, logikus, hogy szarul esne neki, ha lány a balettot választaná helyette. Ez pont olyan, mint HyeMi és a zenei karrierje, ő engem választott, csak a sors másképpen ítélkezett, vagy éppen az anyám és JiYeon ítélkezett másképp... inkább ez az opció a valószínűbb. De láttam a fiún, hogy ő is szereti annyira azt a lányt, hogy akkor is a siker felé terelgetné, ha ez fájdalmas is lenne számára.
–        Tudod – fogott bele JiMin rövid hallgatás után. – Én örülnék annak, ha híres lenne, mert tényleg nagyon ügyes.
–        Sejtettem – válaszoltam megvonva a vállam, az agyam megint csak HyeMi körül forgott. Vajon hogyan érjem el, hogy megint beszélhessünk? Pláne, ha egyáltalán látni akar, mert ebben sem voltam biztos. – Én is igyekeztem HyeMit a zongora felé terelni, csak éppen akkor abban a pillanatban engem választott, utána meg más döntött helyette.
–        Most akkor ő tényleg a kamarazenekar főzongoristája? – nézett rám nagy szemekkel a fiú.
–        Az, és nagyon ügyes – feleltem egyszerűen.
–        Vagy csak elfogult vagy – mosolyodott el a barátom..
–        Ha akarsz, menj el a hangversenyre holnap este, és megbizonyosodhatsz a tehetségéről – ajánlottam fel.
–        Mert te elmész? Tudod, hogy nem rajongom a komolyzenéért – védekezett azonnal. – Arra vajon emlékszik, hogy mennyire jól táncol? – gondolkodott el a fiú.
–        Nem hiszem, a nagynénje csak a zongorát erősítette benne, a táncot nem, ami érdekes.
–        Erre gondoltam én is, hiszen JiYeon a mai napig táncol – jelentette be.
–        Ezt honnan tudod? – döbbentem meg.
–        HoSeoktól, néha beszélünk telefonon, ő mondta. Hiányzik a banda, alig várom, hogy nyár végén újra együtt legyünk – ábrándozott JiMin, én pedig igyekeztem feldolgozni a szavait. Miért nem említette meg JiYeon HyeMinek a táncos múltját, hiszen a lány büszke lenne a nagynénjére, és lehet, ha ő is táncolhatna a zenén kívül, az is segítene neki emlékezni, de akkor miért hallgatta el. Ha alaposan végiggondolom egyetlen indok miatt tehetett ilyet a főnököm, ha nem akarja, hogy HyeMi emlékezzen, hogy ki miatt is kezdett el táncolni, vagy épp kivel, a kezdetek kezdetén, hiszen az egyáltalán nem lenne hasznos, ha a lány a legnagyobb rémálmára is emlékszik, név szerint Han MinWoo-ra.
–        Föld hívja, Tae-t! – hallottam meg JiMin hangját közvetlenül mellőlem, amint közelebb hajolt hozzám. – Minden rendben?
–        Azt hiszem, csak azon agyaltam, hogy JiYeon miért nem említette HyeMinek a táncos múltját, akár a sajátját, akár a lányét – elmélkedtem tovább.
–        Szerintem az exe miatt – jutott a fiú is arra a nézőpontra, mint én. – Nem kellene arra is emlékeznie.
–        Talán – értettem egyet, majd lemondóan sóhajtottam. – Annyira nem akarok haza menni.
–        Meddig leszel a városban? – kérdezősködött.
–        Vasárnap megyek haza – jelentettem ki, majd további szó nélkül ittam meg az addigra kihűlt kávém maradékát.


/HyeMi/

Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek... A teszt, amit megcsináltam, nem volt hibás, nem hozott téves eredményt, ezt az orvos meg is erősítette. Csak ki voltam borulva, mert egyáltalán nem voltam felkészülve erre a csöppségre, az meg, hogy hét vagy nyolc hetes, a doki sem tudta pontosan megmondani, arra enged következtetni, hogy ki fogom nyírni Tae-t, már ha elmondom neki... Ha megemlítem, alapból nem hinne nekem, hiszen lehetne Baek gyereke is, csak hogy ő az a fajta pasi, aki bizony komolyan gondolja az életét, és kiszámíthatóan cselekszik, visszafogott és nagyon körültekintő, főleg ha a szexről van szó, mindig figyel a biztonságra. Az egyetlen, aki a pillanatnyi örömre koncentrált, amihez engem is felhasznált, az nem más, mint Kim TaeHyung...

Mondjuk a dokim azt sem értette, hogy hogyan maradt ez ennyi ideig titokban, aztán vázoltam neki az amnéziám és az abbahagyott gyógyszerszedést, teljesen világossá vált számára a helyzet. Csak épp nekem nem volt világos, hogy mégis miért éppen velem történik meg mindez. Aztán, amint az orvos és az asszisztens is látta a fancsali képemet, megnyugtattak, hogy nincs gáz, egészen a tizenkettedik hétig el lehet vetetni, de mindenképpen beszéljem meg ezt az apukával. Még mit nem... Ugyan azt tanácsolták, hogy ne várjak ezzel olyan sokáig, mert minél hamarabb átesek rajta annál kevesebb lehet a szövődmény... Na, persze... és a lelki sebekkel mi lesz? Annyira ki voltam készülve, megint az átkozott hányinger gyötört, ölni tudtam volna valami felettébb habos süteményért, vagy csak egy nagy adag csokiért, ám arról nem is beszélve, hogy szerettem volna egy jót szundítani is, mert annyira fáradtnak éreztem magam, hogy az kész röhej...

De nem mertem elmondani a történteket sem Tae-nek, sem pedig BaekHyunnak, és erre mindkét esetben megvolt az okom. Valakivel viszont akkor is beszélnem kellett, szerettem volna kiöntenem a lelkem, és amikor végeztem a dokinál, aki szeretettel visszavár egy hét múlva, a kórházból kifelé menet előkaptam a telefonomat. Egyből YoonGi számára böktem, és alig vártam, hogy felvegye.
–        Mit akarsz? – szólt bele köszönés helyett, én pedig túl ideges voltam, hogy ilyen formaságokkal foglalkozzak.
–        Tudnánk találkozni, mondjuk egy órán belül – közöltem vele hűvösen.
–        Mi ilyen sürgős? – döbbent le. – Órám lesz, és nem szeretnék kimaradni.
–        Ez nem telefontéma – feleltem. – De akkor találkozzunk az órád után, ha ennyire gond.
–        Jól van! – sóhajtott fel a fiú a telefon másik végén. – Akkor egy óra múlva a temetőben, a megszokott helyen.
–        Ott leszek! – vágtam rá, majd egy kissé beleborzongtam abba a gondolatban, hogy éppen egy temetőben fogok színt vallani arról, hogy hónapok múlva egy csöppségnek fogok életet adni, már ha egyáltalán megtartom.

-

Remegő lábakkal léptem át a kapun, és azt hittem, össze fogok esni. Egészen addig voltam képes visszatartani a könnyeimet, amíg meg nem láttam YoonGi szőke fejét, amint a megszokott padon ücsörögve vár rám. Bőgve tettem le magam mellé, a fiú pedig azonnal a kezembe nyomott egy rakat papírzsebkendőt, de ez még jobban sírásra ösztönzött.
–        Ha ennyire ki vagy borulva, valami hatalmas baj lehet – szólalt meg csendesen. – Elmondod, mi van, vagy egész végig bömbölni fogsz, mint egy óvodás?
–        Hetek óta úgy ébredtem fel, hogy rosszullét gyötört – fogtam bele, amint felszárítottam a könnyeimet, és beszélgetésre alkalmassá tettem magam. – Nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, hiszen a verseny, a próbák, mind nagyon stresszesek voltak, de most, hogy nyugodtan játszhatok, semmivel sem lettem jobban. Állandóan fáradt vagyok, és éhes, gyakran olyan, mint ha egy érzelmi hullámvasúton ülnék, és most derült ki, hogy... – itt ismét ömleni kezdtek a könnyeim, nem állt a számra sem a kifejezés, szerettem volna, ott a helyszínen meghalni.
–        Hogy babát vársz – segített ki YoonGi azonnal, és vigasztalóan magához vont, amitől egy kissé meglepődtem. – Gondolom, hogy az új fiú örülni fog a hírnek...
–        Csakhogy – kaptam fel a fejem, és ültem távolabb a szőke fiútól, hogy rá tudjak nézni. – Nem az övé...
–        Akkor? – vonta fel a szemöldökét kérdőn.
–        Amikor visszatértem Szöulba, és találkoztam TaeHyunggal, igyekeztem visszaszerezni valamennyit az emlékeimből, így fogtam magam, és elmentem hozzá – kezdtem bele ismét a mesébe, remélve, hogy ezúttal kibírom sírás nélkül. – De már akkor is megállíthatatlan volt, és felettébb erőszakos, és nem tudtam menekülni előle.
–        Én nem vagyok abban sem biztos, hogy egyáltalán akartál – állapította meg, mire elkerekedtek a szemeim.
–        Azt mondod, hogy én vagyok a hibás? – háborodtam fel.
–        Nem – nevette el magát. – Csak azt mondom, hogy ha nagyon akartad volna, akkor ellenálltál volna, csak hajtott a kíváncsiság.
–        Inkább az emlékeim iránt vágyakozás – javítottam ki. – Pont, mint most... – sóhajtottam lemondóan. – Mondjuk, örülnék annak, ha nem uszítanád rám még jobban.
–        Tehát sikerült összemelegednetek?
–        Fogjuk rá, de ez nem változtat a tényálláson, hogy várandós vagyok, és éppen Tae ennek a miniatűrnek az apja, akire nem is emlékszem – mérgelődtem.
–        És mennyi idős is a miniatűr? – faggatózott az én kifejezésemet használva a babára.
–        Nyolc hetes, vagyis ezt mondta a doki.
–        És el akarod mondani, mondjuk Tae-nek? – próbálkozott a fiú, mire megrémülve néztem rá.
–        Nem – ráztam meg a fejem. – Nem tudom, hogy mit tegyek.

Egyszerűen nem tudtam dűlőre lyukadni az egésszel. Ha nem lennék amnézián, vagy nem is tudom, hogy minek nevezzem, csupán ostoba... Annak érzem magam... Tudhattam volna, hogy ez lesz belőle, hiszen egy gyerek két perc alatt össze lehet hozni, akkor kellett volna gondolkodnom, most már teljesen mindegy. Logikus lenne az a lépés, hogy elvetetem, de lemondani egy életről, megölni őt, annyira kegyetlennek hangzott. És mégis mi várható, ha kiderül? Egyrészt TaeHyung kételkedni fog benne, hogy az övé, hiszen az csak egy véletlen volt, ami tökéletesen elegendő volt egy aprócska élet összehozásához, és arra kért, hogy mondjam meg neki, ha valami lett a röpke kalandunkból, erre tessék még volt képe utána nekem esni... Mondjuk, meglehet, hogy provokáltam ki a felettébb perverz kitöréseit... Még mindig túl intenzíven él bennem az az este...

Másrészt, ha Baek rájön valahogy, akkor tudni fogja, hogy mit tettem, még akkor is ha félig-meddig erőszak volt az eset, viszont biztos lesz abban, hogy neki semmi köze hozzá, annak ellenére sem, ha köztudott, csak az ad száz százalékos biztonságot, ha nem csinálunk semmit. Bár a kapcsolatunk nem éppen erotikusan túlfűtött, ám ezek szerint a régebbi kapcsolatom Tae-vel meglehetősen annak tekinthető, még mindig minimális lenne az esélye, hogy éppen Baekkel hoztam volna össze ezt a gyereket, vagyis ha a fiú megtudja, ki fog dobni, és minden joga megvan ehhez a döntéshez. Ez egy ördögi kör, ahol egyzserűen nincs jó megoldás...
–        Szerintem az lenne a célszerű, ha elvetetnéd – szólalt meg YoonGi halkan, de így is megzavarta a gondolataimat.
–        Hogy mondod? – ocsúdtam fel hirtelen. – Nem akarom megöletni, ő nem tehet semmiről.
–        Nézd, HyeMi – fogott bele nagy sóhaj után. – Te nem emlékszel Tae-re, bár ha megtudná, hogy apa lesz, nem lenne ember a földön, aki képes lenne megállítani abban, hogy ne gondoskodjon rólad, viszont ez benned alapvetően ellenséges reakciót váltana ki. Ha meg az új fiú számára derülne ki, tudná, hogy mit tettél, ő lemondana rólad azonnal, és csúnya szakítással lenne vége a kapcsolatotoknak, ami valljuk be, eléggé megviselne téged.

Döbbenten hallgattam a szavait, és elképedve tapasztaltam, hogy mennyire jól átlátja az egész helyzetet, de ennek ellenére nem szerettem volna, ha az a szörnyű helyzet egy ártatlan életbe kerülne.
–        Tudod, te egyáltalán, hogy ez mekkora fájdalommal járna? – szörnyülködtem.
–        Sejtem, neked is nehéz lenne, mind lelkileg, mind testileg kegyetlen fájdalommal és kínlódással járna, de gondolj bele, ha nem lesz melletted senki – győzködött tovább, de egyszerűen nem voltam képes elhinni azt, amit mond. – Azért fontold meg!
–        Anyám lemondott rólam – jegyeztem meg rövid csend után. – Nagyon fiatal volt, amikor megszülettem, de nem kellettem neki, azon agyalok, hogy akkor miért szült meg.
–        Tudta, hogy apád akkor is gondoskodni fog rólad.
–        Igen, de én nem leszek olyan, mint az anyám, nem fogom megölni a miniatűrt, és ha kell egyedül felnevelem, nem érdekel, hogy ki fog az utamba állni, nem az ő hibája, hogy létezik, hanem az enyém és TaeHyungé, bár főleg az övé.
–        Akkor miért nem mondod meg neki, hogy ez a helyzet? – értetlenkedett a szőkeség.
–        Mert nem merem, majd tudni fogja, ha eljött az ideje, és meglehet, hogy addigra emlékezni is fogok.
–        Vagyis titokban fogod tartani?
–        Igen, ameddig lehet – vágtam rá nagyon határozottan.
–        Hát – nézett végig rajtam alaposan. – Nem fog sokáig menni, ha most két hónapos, és kiindulva abból, hogy milyen kicsi és sovány vagy, adok két hónapot, maximum hármat, és mindenki tudni fog róla.
–        Hogy te mekkora egy szemét vagy! – háborogtam, mint a tenger, de a fiú csak nevetett a kitörésemen.
–        Megértem, egyébként a döntésedet, csak nem értem, hogy miért kellett nekem idejönnöm, ha már eleve eldöntötted, hogy megtartod a picit.
–        Muszáj volt valakit beavatnom, és te vagy az egyetlen ember, akiben feltétel nélkül megbízom, csak tényleg maradjon kettőnk között – néztem rá könyörgő szemekkel.
–        Jól van! – bólintott. – Tudod, ebben hasonlítasz anyámra.
–        Miért? – döbbentem meg egy cseppet.
–        Én sem tervezett gyerek voltam, ezt a nagymamámtól tudom. Anyám sem merte elmondani apámnak, mert rettegett, hogy elhagyja, mert akkor még nagyon karrierista volt, de aztán úgy volt vele, nem érdekli semmi és senki, ha egyedül is felnevel, ha kell, de lemondani rólam nem fog – mesélte el ezt a rövidke történetet, melyet nagy elképedéssel hallgattam. Nem gondoltam volna, hogy éppen engem fog beavatni ilyenbe még akkor sem, ha a helyzet igencsak hasonló.
–        És amikor apud megtudta? – kérdeztem óvatosan.
–        Épp az volt, amit nagy valószínűséggel TaeHyung tenne a te esetedben, a széltől is óvna – vallotta be mosolyogva. – De azért vigyázz magadra.
–        A munkám nem ártalmas, csak az utazásokat bírom nehezen megszokni, és egészen addig tudok játszani is, amíg közel férek a zongorához.
–        Mindenesetre én kíváncsi vagyok arra, hogy mi lesz, ha szépen kerekedni kezdesz.
–        Ez kicsit sem vicces – néztem rá összeszűkölt szemekkel. – Addig titkolom, ameddig tudom, aztán majd meglátjuk. Remélem, addigra visszajönnek az emlékeim.
–        Mondjuk, nem hiszem el, hogy nem érzel semmit sem Tae iránt – tért át egy másik témára, amit egy kicsit sem díjaztam.
–        Az utálaton kívül? – gondolkodtam el egy pillanatra. – Talán egy minimális vonzalmat, de szerelmet semmiképpen.
–        És az új fiú, BaekHyun?
–        Legalább te megjegyezted a nevét – állapítottam meg némi gúnyos éllel. – Nem tudom pontosan, őt akkor is jobban szeretem, és talán hálás is vagyok neki azért, amit értem tett, de nagyon csalódott lesz, ha megtudja, hogy egy másik fiútól lesz gyerekem, vagy az is lehet, hogy dühös lesz.
–        Tae is sokat tett érted.
–        Meglehet, de arra még nem emlékszem – szomorodtam el.
–        Majd fogsz, vagyis remélem. De addig is, ha bármire van szükséged, akkor szólj.
–        Mármint mire? – értetlenkedtem.
–        Bármire. Vigasztalásra, pénzre, vagy lelki támogatásra. Ha már eldöntötted, hogy bármily nehéz lesz akkor is belevágsz, én mindenben melletted állok.
–        Miért? – kérdeztem a könnyeimmel küszködve.
–        Mert az az életcélom, hogy téged és Tae-t boldognak lássam, de ehhez az kell, hogy újra együtt legyetek.
–        Ez elég hülye életcél – közöltem vele szárazon. – Nincs valami olyan, amit magadnak szeretnél elérni?
–        De van, de az most nem annyira fontos, mint ti ketten.
–        Abszolút nem értelek – csóváltam meg rosszallóan a fejem, de YoonGi csupán szélesen elvigyorodott.
–        Én értem magam, és ez tökéletesen elég – vonta meg a vállát. – Nem vagy éhes? – pattant fel a helyéről.
–        De, elképesztően – mosolyodtam el, majd lassan feltápászkodtam.
–        Remek, akkor menjünk enni – mondta zárásképpen, és nagy léptekkel kifelé sietett a keskeny, kövekkel kirakott úton.

/TaeHyung/

Az elkövetkezendő napokban nem tudtam HyeMivel beszélni. Akárhányszor bekopogtam a szobájába, senki sem volt odabent, sőt még a koncertek után sem voltam képes kapcsolatba lépni vele, egyetlen szó erejére sem. Amikor hazajöttem, annak tudatában kellett otthon lennem, hogy még a felemelő munkámmal sem tudok foglalkozni, mert JiYeon nincs itthon, a kávézó meg zárva. Egyedül voltam, újabb irományokon törtem a fejem, megint erős kényszert éreztem arra, hogy az üresen hagyott falrészeken a véremmel írjak, de aztán letettem róla. Maradt a papír és a toll. Arra gondoltam, hogy akkoriban is egy szép verssel tudtam a lányt meghatni, talán ezúttal is sikerült volna, csak ahhoz az kellett, hogy még ebben az évszázadban szóba álljon velem, amiben erősen kételkedtem.

Hazatértem utáni napokban is egészen magam alatt voltam, az agyamban csak azt járt, hogy mit tettem ott kint Busanban, hogy mennyire örülnöm kellene, hogy az enyém lehetett, de bántam mindent. Az egészet, azt is, hogy hallgattam YoonGira, hogy utána mentem. Teljesen felesleges volt... Néha azon kapom magam, hogy jobb lenne, ténylegesen lemondani róla, elengedni, hogy legyen boldog valaki mással, de aztán eszembe jut, mennyire szeretem, és olyan, mintha az én szívem az ő testében dobogna, vagy épp fordítva. Mi akkor is összetartozunk valamilyen szinten, csak éppen bele fogok őrülni abba, hogy én magam tisztában vagyok ezzel, HyeMi pedig nem, és rettegek attól, hogy soha többet nem fog szeretni, ha sosem fog emlékezni rám.

Pénteken unottan másztam ki az ágyamból, a sokadik éberen töltött, forgolódással egybekötött, álmatlan éjszaka után, mert valaki veszettül be akart jönni, annyira nyomta azt a csengőt, hogy majd szétment tőle az agyam.
–        NaRi! – néztem meglepetten az ajtóban álló lányra, akinek a jöttére nem is számítottam. Sejtettem, hogy odakint elég kellemes az idő, május elejéhez képest, igencsak nyáriasan öltözött fel. Falatnyi szoknyája éppen csak takarta a fenekét, és ezúttal kicsit sem tudott ezzel hatni rám. – Mit keresel itt?
–        Nem láttalak napok óta – csicseregte. – Bemehetek?
–        Nem kéne – hárítottam el. Tudtam, mire meg ki a játék, megtörni az önuralmamat, megint játszani a szépet és a jót, hátha megint elvesztem a fejem, és hagyom az ösztöneimet előretörni. Ugyan lett volna kilenc hónapja foglalkozni velem, akkor nem kellettem, most hogy más céljaim vannak, már ne is kelljek. – Mondd, hogy mit szeretnél?
–        Csak beszélni veled – vonta meg a vállát, de rendkívül csalódottnak tűnt, amiért nem engedem be. Még az ajtót is becsuktam a hátam mögött, hogy minél kisebb legyen a kísértés.
–        Hogy haladsz azzal, amire kértelek? – faggattam azonnal, mielőtt belekezdhetett volna a meséjébe.
–         Sehogy! Az a lány nem bízik benne, és amíg nem bízik bennem, addig nem tudok közel kerülni ahhoz a felettébb cuki sráchoz – hangzott a válasza.
–        Benned én sem bíznék meg – jegyeztem meg gúnyosan.
–        Az nem számít, legalább szólhatnál egy-két jó szót az érdekemben – kérlelt NaRi. – Akkor talán könnyebben menni.
–        Még nem is találkoztál azzal a fiúval? – néztem rá hitetlenkedve.
–        De, akkor beszéltem vele, amikor kint jártam Incheonban, ott futottunk össze. Onnan tudom, hogy nagyon cuki.
–        Tudod, ez engem nem érdekel. De majd, ha lehet, akkor beszélek HyeMivel.
–        Ezek szerint nem is áll veled szóba – húzta gúnyos mosolyra a száját.
–        Nem igazán, de majd meglátjuk – hagytam figyelmen kívül a megállapítását. – Akarsz valami mást is mondani?
–        Nem tudom – vonta meg a vállát közömbösen. – Azt hittem, tudunk rendesen beszélgetni, de idekint nem olyan jó.
–        Így jártál! – feleltem. – Nos, akkor további szép napot!
–        Várj, TaeHyung! – intett vissza szőke lány, de hátat fordítottam neki.

Szó nélkül távoztam, nem akartam hallani, amint igyekszik meggyőzni, meg visszaédesgetni magát, kicsit sem vágytam a társaságára. Az, akinek a társaságát annyira szerettem volna, az nem áll velem szóba, és nem is tudom, hogy mit követtem el, minden esetre reménykedtem abban, hogy NaRi csak tud valamit intézni, még akkor is, ha nem bántam vele igazán szépen, de hát mást nem is érdemel.


/HyeMi/

A napjaim elég unalmasnak tűntek, kis híján összefolytak. BaekHyunt ritkán láttam, de mindig valami finomsággal készült, aminek nagyon örültem. Bár a társasága valahogy jobban jött volna. YoonGi minden nap felhívott, megkérdezte, hogyan érzem magam, de mindig ugyanazt tudtam neki válaszolni... Ideges voltam, pedig nem volt nyoma annak, hogy babát várok, és amint eszembe jutottak a körülmények, folyton a sírás kerülgetett. Tae-t sem láttam, ő nem tudta, hol lakom éppen, de ennek ellenére meglátogathatott volna, minden nap bementem próbálni, vagy csak játszani... az volt az egyetlen dolog, ami megnyugtatott.

Pénteken estefelé, amíg Baek a konyhában tevékenykedett, a tévé előtt ültem, és ha valamilyen romantikus dolog volt adásban, mindig pityeregtem egy sor. Az agyamra ment ez az egész, szerettem volna megszabadulni a tehertől, de már eldöntöttem, hogy a csöppség marad. Hét óra felé csengettek, és a fiú önként jelentkezett, hogy kinyitja, de amikor megláttam egy szőke fejet, meg egy karcsú alakot, sőt amikor BaekHyun beinvitálta NaRi, azt hittem, ott helyszínen rosszul leszek.
–        Ti mióta vagytok ilyen jóban? – néztem hol az egyikre, hol a másikra.
–        Incheonban találkoztunk – közölte Baek, és egy kicsit sem tűnt idegesnek, a lány már annál inkább. – Mondhattad volna, hogy ilyen rendes barátnőd volt akkoriban.
–        Mert nem vagyok abban biztos, hogy tényleg így van – ellenkeztem azonnal.
–        Pedig így volt – szólt közbe NaRi megerősítve a fiú szavait. – Igazán bízhatnál bennem.
–        Talán ő is segíthet neked – lépett közelebb BaekHyun, mire egy cseppet megszeppentem. – Csak legyél vele megértőbb. Nyugodtan bízhatsz benne, nem fog ártani neked!
–        Csak szeretnék veled lenni egy kicsit – próbálkozott a szőke lány, kissé kételkedve méregettem. – Tudok egy jó helyet, ahová elmehetnénk.
–        Most? – fakadtam ki némi dühvel a hangomban.
–        Igen, akár most is – lelkesült fel a lány, én pedig lopva a kezemet fogó BaekHyunra pillantottam.
–        Én nem bánom, csak vigyázz magadra! – adta be a derekát a fiú, ám azt hittem, hogy ellenkezni fog, hogy nélküle nem mehetek sehová.
–        Remek! – ragadta meg NaRi a csuklómat, és cipelt magával, egyenesen az ajtón túlra. – Majd jövünk!

Egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy akarom-e ezt, de akkor még nem is tudtam, hogy ez az éjszaka igen érdekes fordulatot fog venni...