8. fejezet - Régi ismerős

/HyeMi/

A kezeim majd’ leestek a helyükről, villanó fények, és az őrült hangzavar sem segített abban, hogy sikeresen összeszedjem magam, meg a gondolataimat. A színpad azon részén ácsorogtam, a végeredményre várva, ahol a legközelebb lehettem a kijárathoz. Szerettem volna belekarolni BaekHyunba, hogy vigyázzon rám, annyira elveszettnek éreztem magam, de a fiú rendkívül messze volt tőlem. Gondoltam, ő nekem drukkol, pedig nem láttam semmilyen esélyt arra, hogy győzzek. A dékán egész végig kritikus szemmel nézett rám, nem csak az előadásom, hanem az egész műsor alatt is. Persze, hazudtam volna, ha azt mondom, egyáltalán nem esne jól a győzelmem, ám sosem lehet tudni, talán még így sem vagyok elég tehetséges.

Ám amikor hatalmas üdvrivalgás közepette egem hirdettek ki győztesnek, a szívem kihagyott egy ütemet, és úgy éreztem, hogy ott rögtön összeesek. A lábaim remegtek, és a tekintetemmel azonnal Baek-et kerestem, de őt megrohamozták az újságírók, meg egy pár diákot, s amint észleltem, hogy nem egy firkász engem próbál behálózni, el szerettem volna menekülni minél messzebb, ettől a borzalmasan megerőltető légkörből. Végül pár pillanattal később egy ismerős kéz tekeredett a csuklómra, és olyan erővel rántott le a színpadról, hogy azt hittem, egyenesen a földön kötök ki, de ennek ellenére éppen TaeHyung karjaiban landoltam. Sebesen talpra állított, ám alig volt erő a lábaimban, majd ismét megragadta a csuklómat, és áthurcolt az engem éljenző tömegen.

Nem tudtam, hová is óhajt vinni, de egyre kevesebb volt a zaj, és elképedve vettem észre, hogy abba a helyiségbe cipel, ahol várakoztam eddig is. Mivel mindenki a győztesre figyelt volna, ha nem lépek le, vagyis Tae nem szöktet meg, nem kellett attól tartanom, hogy valaki is megzavar. Fáradtan rogytam le az egyik székre, a fiú rögtön letérdelt elém, és aggodalmasan az arcomat kémlelte.
–        Jól vagy? – kérdezte azonnal, ám annyira feleslegesnek éreztem a kérdést, a vak is láthatta rajtam, hogy mennyire szarul vagyok.
–        Nem – vágtam rá gondolkodás nélkül.
–        És mit tudok tenni annak érdekében, hogy jobban legyél? – tette fel a következő kérdését.
–        Fogalmam sincs. Tudod, nem voltam felkészülve ekkora rivaldafényre – temettem az arcomat a tenyereimbe, és annyira közel álltam ahhoz, hogy könnyek ezreit engedjem szabadjára.
–        Ez csak a tehetségedet erősítni – tette le magát mellém, és megszorította a kezemet.
–        Nem lesz baj abból, hogy megszöktettél? – félve lestem az ajtó felé.
–        Bezártam az ajtót – vigyorodott el.
–        Vagyis kettesben vagyunk, ide bezárva, és csak te engedhetsz ki? – Na, ha eddig nem estem kétségbe, akkor holtsápadtra vált arccal kezdtem Tae-t méregetni, aki a lehető legközelebb húzódott hozzám, és csak arra eszméltem fel, hogy egy meglepően finom csókot nyom a nyakam ívére. Forró lélegzetétől kivert a víz, és olyan vágyakozás öntötte el a testemet, hogy nem tudtam volna rendes magyarázatot adni feltörekvő mély érzésimnek.
–        Tudod – fogott bele, jól szórakozva a kettős érzéseimen, és a pánik hangulatomon. – Mondtam, hogy nem foglak bántani, nem foglak semmire sem kényszeríteni, de ne várd azt, hogy úgy tekintsek rád, mit egy idegenre. És nem fogok kihagyni egyetlen lehetőséget sem arra, hogy kettesben lehessek vele, vagy hogy zavarba ne ejtselek.
–        Tulajdonképpen gúnyt űzöl belőlem, és a gyengeségeimből – szembesítettem az igazsággal, de erre a megállapításomra, csak lágyan felnevetett.
–        Kedvesem, te minden vagy, csak épp gyenge nem... Ha túlélésről van szó, nálad erősebb személyt nem is ismerek. – Kedvesen megsimogatta az arcomat, és egyszerűen nem tudtam még szóhoz sem jutni. Olyan sebességgel csökkentette le a kettőnk között vélő távolságot, hogy mire észbe kaptam, alig öt centi választott el a kimondottan vonzó ajkaitól, amikor valaki nagy sebességgel robogott be az ajtóm.
–        Hazug! – adtam a sértődöttet, arra vonatkozóan, hogy képes volt azt hazudni, bezárta azt az ajtót, amikor nem is.

Végül az éppen érkezőre emeltem a tekintetem, és nagy megnyugvással vettem tudomásul, hogy nem BaekHyun akarta ránk törni az ajtót, mert ha meglát minket ilyen félre érthető helyzetben, akkor ki tört volna a harmadik világháború. Vajon egy csók megcsalásnak számít, mármint olyan, amit viszonzok is, bár ha ellenállásról van szó, akkor sem jeleskedek benne. A tanárom elvörösödött fejjel nézett a megszeppent kettősünkre, bár nem sejtettem, hogy mit akart tőlem Mr. Han, hiszen ő is megkaphatta álmai állását azzal, hogy éppenséggel én nyertem meg a versenyt. Ugyan még mindig nehezemre esett felfogni mindezt, de valahogy örültem neki, talán jobban, mint maga TaeHyung segítségének.
–        Miért szöktetted meg? – szólt rá a fiúra a férfi meglepően szigorúan.
–        Talán csak azért, mert maga is tudja, mennyire gyűlöli a rivaldafényt – jegyezte meg Tae közömbösen megvonva a vállát.
–        Mit akarnak tőlem a firkászok? – kérdeztem feltápászkodva, igyekezve erőt parancsolni az alsó végtagjaimba.
–        Csak feltenni pár kérdést, már így is Szöul szerte tudják, hogy ki vagy – mondta a férfi elmosolyodva, én pedig csak azt éreztem, hogy a szívem görcsösen összerándul a mellkasomban.
–        Tessék?! – csattantam fel dühösen. – Erről nem volt szó!
–        Ez ezzel jár, de nem kell aggódnod, holnap délelőtt lesz egy sajtótájékoztató, majd ott elmondasz nekik mindent, amire kíváncsiak, aztán elmondom, mi lesz a dolgod, és megbeszéljük a szerződésedet is – magyarázkodott a tanár, de nem voltam feldobva.
–        Ugye, nem azt akarja mondani, hogy a nap nagy részében, újságírók fogják őt üldözni, kamerával a kezükbne, mert abba szerencsétlen lány bele fog rokkanni – kelt a védelmemre automatikusan a fiú, haragos pillantással nézve a Mr. Hanra, én pedig inkább Tae vállára tettem a kezem, hogy nyugodjon meg.
–        Talán csak pár napig – gondolkodott el a tanár. – A komolyzene annyira nem vált ki rajongást az emberek körében, vagyis a fiatalok körében biztos, hogy nem. Csak pár nap, és szerintem nyugtod is lesz. – Biztatóan nézett rám, ám jelenleg bármivel is próbált volna meghatni, egyáltalán nem sikerült volna neki, de azért valljuk be, láttam, hogy nagyon igyekszik. – Csak a holnapi napot bírd ki!
–        És ha nem lesz jobb a helyzet, és csak tönkre akarják tenni az életemet? – fordultam aggodalmasan a tanár felé. – Visszavonhatom a szerződésemet?
–        Még nem is láttad, mik vannak benne, de már vissza akarsz fordulni? – döbbenten nézett rám a férfi.
–        Én zene miatt szeretek játszani, nem az emberek miatt, én nem akarok híresség lenni.
–        Holnap délelőtt tizenegyre, legyél itt, utána majd meglátom, mit tehetek az érdekedben – mondta Mr. Han végszóra, majd kisétált a helyiségből.
–        Gyere, hazakísérlek! – ragadta volna meg Tae a kezemet, de ezúttal nem hagytam, mert egy ismerős, és határozott alak lépett be azon a fránya ajtón..

Elkerekedett szemmel néztem a belépő BaekHyun sziluettjét, sebesen távolabb léptem Tae-től, pontosabban a két srác közé álltam, még soha nem találkoztak, és nagyon nem szerettem volna, ha ezzel is tele lesz a sajtó. Nem szerettem volna, ha egymás nyakának ugranak, főként nem miattam. Pár pillanatig csak meredtek egymásra, de egyikőjük arcáról sem tudtam volna megmondani, hogy miként is éreznek. Bár abba biztos voltam, hogy TaeHyung pokolra kívánja a másikat, mert visszatart abban, hogy újra övé lehessek. Nehezen tudtam volna megfogalmazni, hogy miként is viszonyulok hozzá, szerelmes semmiképp nem vagyok, bár abban sem voltam biztos, hogy Baek iránt azt érzem, amit eddig éreztem.
–        Gyere, menjünk! – nyújtotta felém BaekHyun a kezét, én pedig lopva Tae-re pillantottam.
Némi csalódottságot véltem fel fedezni az arcán, és mielőtt kiléptem volna az ajtón, elsuttogtam egy „sajnálom”-ot, de tudtam, egy vajmi keveset jelentett abban a pillanatban.
 

/TaeHyung/
 

Pedig annyira jól haladtam, de amint felbukkan az a bájgúnár, teljesen visszatér ahhoz a szende karakterhez, ami valójában nem is ő maga. S otthagyott... Ezúttal sem engem választott, de akármennyire meg kellett volna értenem a döntését, valahogy erre képtelen voltam. Hiába mondja azt, sajnálja... Ezzel nem megyek semmire. Szerettem volna, ha mellettem lesz biztonságban, ám lelépett. Annyira dühös voltam, szerettem volna elrabolni, elvinni messzire innen, el egy olyan helyre, ahol egyikünket sem ismerik, hogy száz százalékban egymásra tudjunk koncentrálni, de ezt nem tehettem meg. Azt vettem észre, hogy önkénytelenül is ökölbe szorítom kezem, a testem minden kis porcikáját szétveti a düh, és a kétségbe esés kellemetlen elegye, és olyan szívesen átrendeztem volna azt felettébb csinos arcát. Vettem egy mély levegőt, de ettől sem tudtam megnyugodni. Mérgemben a legközelebbi betonfalat vettem célba, s olyan erővel ütöttem meg, hogy éreztem amint a csontok az ujjaimban megreccsennek, a bőröm bizonyos helyeken felhorzsolódott, vörös vércseppek hullottak a földre, ám ennek ellenére nem éreztem fájdalmat. Egy kissé szaporán vettem a levegőt, az ideg dolgozott bennem, és elképedve néztem, amint a fal egy-két helyen megrepedt, a vakolat pedig lehullott. Ez arra emlékeztetett, amikor HyeMi nem mondott igazat, Kookkal kapcsolatban, és sokáig azt hitte, őt akartam megütni. Ám ezt az igen erős ütést, annak a srácnak kellene megkapnia, akkor talán felfogná, hogy eszem ágában sincs lemondani szívem hölgyéről.

-

Másnap reggel, miután egész éjjel forgolódtam, alig bírtam aludni, bár talán, ha felkeresem a lányt akkor, lehet, hogy jobban alszom, a kezem majd’ leesett a helyéről, lüktetett minden oldalról, egy kissé bedagadt, bár nem mertem volna azt mondani, hogy el is törtem. Zuhany, és öltözés után, ami meglepően trükkösnek bizonyult, óvatosan azzal próbálkoztam, hogy behajlítsam, s nem kis fájdalom és szenvedés után sikerült csak. Oké, elkönyveltem magamnak, hogy a szokásosnál is ostobább vagyok, ám sajnos anyám nem volt otthon, hogy megnézze megint mit okoztam magamnak. Nem igazán foglalkozhattam ezzel, magamhoz vettem a kávézó kulcsait, és útnak indultam. Bármerre mentem az utcákon, vagyis egy darabig busszal mentem, de mivel mindenütt HyeMi volt a téma, főleg az idősebbek körében, akik még értékelték a komolyzenét, nem igazán bírtam elviselni még azt sem, hogy róla beszélnek. Tehát egy darabig gyalog mentem, ám ez idő alatt kiszellőztethettem a fejemet, annak ellenére is, hogy most határozottan nem gondolkodtam higgadt fejjel. Ilyenkor sajnáltam, hogy nem vagyok balkezes, mint HyeMi, akkor sokkal könnyebben boldogulnék az alapvető tevékenységekkel is.

Csodálkozva vettem észre, hogy a kávézó nyitva volt, ugyan a tábla a „ZÁRVA” feliratot mutatta, az ajtó nyitva volt, és csak nekem meg JiYeonnak van kulcsa az épülethez, vagyis JiYeon meglepően korán érkezett meg. Éppen a raktárban ténykedett, úgy véltem, nem jó megzavarni őt, nehogy véletlenül meglepődöttségében összetörjön valamit, és a végén még velem fizettesse meg. Az valahogy nem hiányzott. Odakint rendezgettem, de nehezen tudtam egy nagyobb csészét is megfogni, kis híján sírva fakadtam a fájdalomtól, ugyan elég erős voltam, ha túlélésről volt szó, de ezt most magamnak okoztam, vagyis megint kitoltam magammal. Sikerült majdnem elejtenem azt, ami a kezemben volt, a nő egy sebes mozdulattal akadályozta meg, hogy a porcelán apró darabokban a földön kössön ki. Amint a csésze biztonságba került, megemelte a kezem a csuklómnál, hogy alaposan szemügyre vehesse a sérüléseimet. El akartam rántani a kezemet, de elég határozottan tartotta ahhoz, hogy ne tudjak megszabadulni tőle.
–        Ez elég ronda! – állapította meg szigorúan. – Mit műveltél?
–        Semmit – vágtam rá gondolkodás nélkül, de kerültem a pillantását.
–        Ugye, ezt nem az unokahúgomnak szántad? – nézett rám azzal a veséig hatoló pillantásával.
–        Nem, ezt annak a bájgúnárnak – tettem becsmérlő kifejezést az új fiúra, miközben konok tekintettel néztem JiYeonra. – Én sosem bántanám HyeMit.
–        Ez örömmel hallom – lágyult meg arca. – Nagyon fáj? – lesett aggodalmasan a kezemre.
–        Nem olyan vészes, mint amilyennek látszik – mondtam egyszerűen, pedig nagy lelki erőre volt szükségem, hogy ne ordítsak fájdalmamban.
–        Nem akarod megnézetni egy orvossal? – ajánlotta fel, s hitetlenkedve kémlelte az arcomat.
–        Nem szükséges – ráztam meg a fejem. – Majd szerzek egy fájdalomcsillapítót, meg maximum bekötözöm, vagyis ha anyám otthon lett volna, megkérem, hogy segítsen.

–        Maradj itt! – adta ki az utasítást JiYeon, mire megilletődve néztem távozó alakját, amint a raktár, vagy éppen a dolgozószobája irányába siet, ezt innen nem tudtam volna megmondani.

Végül egy elsősegélydobozzal tért vissza, majd letette magát a pult másik oldalára, az egyik székre, onnan kezdte el kezelésbe venni a kezemet.
–        Nem tudom, hogy mi okoz ilyen csúnya felületi sérülést? – morogta az orra alatt, úgy kezelve, mint valami ötévest, aki lehorzsolta a térdét, miközben biciklizni tanult.
–        A fal – vontam meg a vállam, de amikor azzal a csípős szagú fertőtlenítőszerrel a felületi sérülésekhez ért, felszisszentem. Ez azért elég váratlanul ért.
–        És milyen erővel? – morfondírozott tovább, mire kénytelen voltam elmosolyodni.
–        Amennyire dolgozott bennem az ideg.
–        És min akadtál ki ennyire?
–        Őszintén? Nem tudnám megmondani, egyszer csak elpattant bennem valami, és szerettem volna orrba nyomni az a bájgúnárt.
–        Mert lopja a szerelmedet? – kérdezte JiYeon mosollyal az arcán, és közben valami hűsítő krémet kent a kissé bedagadt ujjaimra, majd vastagon becsomagolta őket.
–        Vehetjük így is – ismertem el.
–        Még mindig nem adod fel?
–        Nem fogom, csak taktikát váltottam, ami úgy tűnt, hogy működött is, de éppen akkor kellett belerondítania a tervemben, amikor a legjobban haladtam – mérgelődtem változatlanul.
–        Taktikát váltottál? – csodálkozott el a nő, és boldogan vette szemügyre az alkotását. – Remélem, tudsz benne dolgozni.
–        Csak próbáltam megismerni ezt az énjét is – sóhajtottam fel csalódottan. – Bár nem szimpatikus annyira, mint ami régen volt, de azért nem közömbös. A lényén nem változtat, és én is nagyon remélem – pillantottam a hófehér kötésben lévő kezemre.
–        Talán, ha adsz neki időt, az sok mindent megold – tanácsolta JiYeon, s visszaindult a dobozzal a kezében.
„Én is ebben reménykedem!” – tettem hozzá gondolatban.

-

Hosszú órákon át dolgoztam, nem kis erőfeszítésbe tellett óvatosan kezelni a sérült kezemet, de valahogy olyan ügyesen ki tudtam zárni a fájdalmat, hogy észre sem vettem, hogy az ott van. Bár el kellett azt is ismernem, hogy JiYeon jó munkát végzett.
Dél körül csúcsforgalom volt, így még kevesebbet tudtam agyalni, ám három óra körül szusszanhattam egyet, pontosabban volna, mert egy igen kellemetlen, de felettébb hasznos személyt sodor az irányomba a sors, még pedig Kwon NaRit. A lány éppen a pultnál foglalt helyet, és a pult lapján könyökölt, az állát pedig az összekulcsolt kezein támasztotta. Úgy nézett rám, mintha valami csoda lennék. Semmit sem változott, és azt is csodálom, hogy egyáltalán nem került bajba, miután MinWoo-t lecsukták, pedig valamilyen szinten bűnrészességet vállalt HyeMi és Rim meggyötrésében. Ám ezt még mindig felhasználhatom ellene, ha nem óhajt együttműködő lenni.
–        Mit akarsz? – fordultam hozzá kissé mogorván.
–        Semmit – szólalt meg negédes hangon, mire rosszallóan megcsóváltam a fejem.
–        Te nem változtál meg egy kicsit sem – állapítottam meg.
–        Pedig képzeld el, hogy komolyan veszem a tanulást.
–        Azért vagy itt, hogy ezt közöld velem? – vontam fel a szemöldököm.
–        Nem – vágta rá azonnal, és közelebb hajolt hozzám, mintha bizalmas információt szeretne átadni. – Éppen tévét néztem, amikor az egyik komolyzenei csatornán, éppen HyeMit vettem észre, te tudsz erről valamit?
–        Biztos, vagy abban, hogy ő volt? – játszottam a csodálkozottat.
–        Igen, biztos – erősködött NaRi. Persze tudtam, hogy igazat mond, de jól esett húzni az agyát. – De ő meghalt, vagy nem? – Ő maga sem volt biztos abban, mit higgyen.
–        Sokáig tartana elmagyarázni, de nem halt meg, csak mindenki eltitkolta ezt az infót előlem, és a többiek elől is.
–        De miért?
–        Mondom, hosszú – intettem nyugalomra. – De nem emlékszik sem rám, sem senkire a múltjából.
–        Vagyis rám sem? – ragyogott fel az arca.
–        Nem, ami nekem éppen kapóra jön – vallottam be.
–        Mit akarsz tőlem? – gyanakodott a lány. Megállapítottam, hogy még mindig elég eszes ahhoz, hogy bizonyos következtetéseket összetegyen.
–        Azt is láttad, hogy HyeMinek új pasija van? – faggattam NaRit.
–        Igen, nem rossz pasi, de nem az esetem.
–        Pedig jó lenne, ha az lenne – néztem rá meggyőzően, de közben egy kis csalódottság járta át a szívemet.
–        Miért, csak nem azt akarod mondani, hogy ennyi idő után is szereted azt a lányt. – Úgy nézett rám, mintha valami elmebeteg lennék, pedig ha tudná, hogy mi mindent tettem már így is HyeMi ellen, vagy éppen ő érte, meglepődne. Nem is kicsit...
–        De azt, és nagyon nem tetszik, hogy azzal a bájgúnárral van, nem pedig velem, úgyhogy szeretném, ha intézkednél.
–        Hogy mit csináljak? – nevetett fel a szőke lány. – És mit adsz cserébe?
–        Nem szolgáltatok ki csúnya információkat rólad a rendőrségen – fenyegettem meg.
–        Tudod, a szokásosnál is gonoszabb vagy, és ez nem tetszik.
–        Teszek arra, hogy neked mi tetszik – jegyeztem meg kegyetlenül jeges hangnemben, mire a lány meglepődve nézett rám. – Segítesz vagy sem?
–        Mit akarsz tőlem akkor pontosan?
–        Tegyél úgy, mintha te lennél HyeMi egyetlen barátnője, akár a legjobb is, nekem mindegy, férkőzz a bizalmába, és amint lehet távolítsd el az a fiút a közeléből – ismertettem a tervet, de a lány azonnal röhögve tért ki magából.
–        Vagyis azt akarod, hogy én legyek az, akivel az a fiú majd megcsalja HyeMit, hogy aztán csalódott legyen szegény lány, és visszamenjen hozzád – tette össze a képet hihetetlen sebességgel.
–        Nem is vagy te olyan ostoba – simogattam meg a feje búbját, mint valami ovisnak, ami kimondottan nem tetszett neki.
–        De mint mondottam, nekem nem jön be, mint pasi, meg nem akarom, hogy HyeMi rám is haragudjon, ha már a legjobb barátnőjének kell kiadnom magam.
–        Nem mindegy neked, hogy az a lány miképpen tekint rád?
–        Nem – rázta meg a fejét.
–        Miért? – értetlenkedtem.
–        Nem akarok ilyen rossz barátnő lenni. De ismerek valakit, akinek biztosan be fog jönni a srác, majd ráállítom őt – ecsetelte tovább a terveit.
–        Az nem érdekel, hogy kit, de minél hamarabb annál jobb, ám ha valami baja lesz HyeMinek, akár lelki, akár testi, én nem állok jót magamért.
–        Tudod, egy kissé fáj, hogy rám nem tudtál soha ilyen szenvedéllyel tekinteni.
–        Mert téged az anyagi háttér jobban foglalkoztatott, HyeMi pedig nem ilyen.
–        Valóban? – vonta fel a szemöldökét csodálkozva. – Láttad már mennyire gazdag az a fiú?
–        Tudom, de azt is tudom, hogy HyeMi nem a pénze miatt van vele.
–        Akkor miért?
–        Ezt még nem kérdeztem, de amint lesz rá lehetőségem, megteszem, te csak tedd meg azt, amire kértelek, és vége – utasítottam, mire egy hatalmas vigyort villantott rám.
–        Már látom, mit tehetek, de nem garantálok semmit – hangzott a válasza, majd boldogan kacarászva hagyta el a kávézót.
Egy pillanatig azon gondolkodtam, hogy nem megye-e túl messzire megint, de ez is taktikaváltásnak tekinthető, még akkor is, ha nem éppen a legjobb emberre bíztam szívem hölgyét. Hát remélem a legjobbakat...

/HyeMi/
 

Utáltam magam... Baek egész végig a kezemet fogta, kissé rettegtem tőle, nagyon dühösnek tűnt, amilyennek sosem láttam.
–        Nagyon utálsz? – lopva pillantottam a fiú elködösült arcára.
–        Nem utállak – torpant meg útközben, és szembe állított magával. Ugyan lesütöttem a szememet, de megemelte az állam, hogy a szemébe tudja nézni, ám ez rettenetesen nehezemre esett, pedig semmi különösen nem csináltam Tae-vel. – Sajnálom, hogy nem tudtalak kimenteni a tömegből, nem is gondoltam, hogy ennyire rosszul érint ez a hírnév.
–        Nem tudhattad, Tae csak onnan tudta, hogy már kerültem ilyen helyzetbe – ismertem el, de láttam rajta, nagyon nem tetszik neki, hogy megint a főellenfele nevét említettem meg.
–        Azt szeretném, ha soha többet nem találkoznál vele! – közölte velem ridegen, majd megint megragadta volna a csuklómat, de ezt nem hagyta neki. Elképedve meredtem rá...

–        Ezt nem teheted meg – figyelmeztettem. – Mi lesz az emlékeimmel?
–        Elégedj meg ennyivel – vonta meg a vállát. – Nem fogom ölbe tett kézzel nézni, hogy szép lassan visszaédesget magához úgy, hogy észre sem veszed, csak azért, mert ismeri a gyenge pontjaidat – hangzott a kegyetlen válasza.
–        De ez igazságtalan – háborodtam fel. – Én nem csináltam semmi olyat vele, ami miatt ennyire felettébb féltékenynek kellene lenned.
–        Elég, ha te magad ott vagy vele. Tökéletesen elég, hogy ne velem foglalkozz, hanem vele, pedig hivatalosan az én barátnőm vagy, nem az övé. Te döntöttél úgy, hogy velem maradsz, akkor tartsd is magad ehhez! – Teljesen kitért magából, én pedig éreztem, hogy majd megfojtanak a könnyeim.
Nem tudom, mit tegyek, mert tudom, hogy TaeHyung az egyetlen, aki olyan emlékeket is képes visszaadni, amiket más nem, és ő örömmel segítene át ezen a válságon, és tudok úgy tekinteni rá mint az emlékeim forrása, vagyis legtöbbször, mert ha olyan erőteljese próbálkozik, például a csókokkal, akkor nehezen tudok ellenállni, de nem hiszem, hogy ettől rossz ember lennék. Én megértem BaekHyun helyzetét is, hiszen szeret, de hogy eltilt tőle, túlmegy minden határon. Szerettem volna elbújni valahol, így amint betettem magam a házba, bezárkóztam a fürdőbe, hogy a fiú véletlenül se tudjon utánam jönni, és ott adtam meg magam a könnyek hatalmának.

-

Bár Baek azért nem adta fel ilyen könnyen, gondolom, ott ücsörgött a fürdőszoba ajtaja előtt, hogy rávegyen arra, beszéljük meg ezt a helyzetet, de nem vágytam sem rá, sem másra. Gyakran bekopogott, ám nem reagáltam. Csupán akkor hagytam el a helyiséget, amikor már biztos voltam abban feladja, és végre leszáll rólam. Talán éjfél lehetett, amikor sikeresen elhagyhattam a fürdőt, a sebesen a hálóba mentem. A fiú a távirányítóval a kezében szunyókált, a készülék pedig ment, így inkább kikapcsoltam, magamhoz vettem a párnámat, illetve a takarómat, ám mielőtt elhagyhattam volna a szobát, BaekHyun álmosan kapta fel a fejét, az irányomba hunyorítva.
–        Mész valahová? – szedte össze magát hihetetlen sebességgel.
–        A kisszobában alszom – feleltem tömören.
–        Már egy légtérben sem szeretnél velem lenni? – csodálkozva nézett rám.
–        Csak szeretnék egyedül lenni – közöltem vele, majd a dolgaimmal együtt átvonultam a vendégszobába, ahol végre álomra hajthattam a fejem.

Mindent összevetve nyugodt éjszakám volt. Ugyan a gondolataim ugráltak össze-vissza, kénytelen voltam álomba kényszeríteni magam. Őrület, mert ismét szörnyű rosszullét kerülgetett, ha kávémra még ránézni sem bírtam, viszont erős nassolhatnék fogott el. Még a zuhany sem segített abban, hogy jobban legyek, egyre égetőbbé vált annak szüksége, hogy végre egy orvos is lásson, vérvétellel egybekötötten, egy teljes kivizsgálásra. Lassan ez az ötödik hete, hogy a fővárosban vagyok, és az életem kifordult önmagából. Még abban a három hónapban sem ért ennyi impulzus, amikor felébredtem a kómából, kezdett elviselhetetlen lenni az egész létem.  

Tartottam a sajtótájékoztatótól, nem is kicsit. Soha életemben sem voltam hasonló rendezvényen, de ennek ellenére a lehető legjobban kicsíptem magam. Fél tizenegyre érkeztem meg, majd amint megkaptam az instrukciókat a szervezőtől, letettem magam a nekem kijelölt helyre. Az előttem lévő mikrofonoktól, megint csak kellemetlenül éreztem magam, de az a sok finomság kimondottan vonzónak tűnt. Persze nem ettem belőle, csak vártam, hogy valami történjen. Lassan megtelt az előadóterem emberekkel, és legalább másfél órán át kérdésekkel bombáztak. Szerették volna tudni, miért, és hogyan lehetek ilyen tehetséges, mik a terveim a jövőre nézve, és azt is szerették volna tudni, hogy a múltamban is ilyen voltam-e. Ledöbbentett, amikor olyan emberekkel hozta összefüggésbe, akiket nem is ismertem, de azokról sötét dolgokat mondtak. Amikor a tanáromat, vagyis az új karmestert kérdezgették, a gondolataim igencsak elkalandoztak, és annyira szerettem volna tudni, TaeHyung mit csinálhat most, vajon hogyan fogom megoldani, hogy mégis csak találkozzak vele, vagy legalább egy kicsit beszélhessek vele. Akkor is őt tartottam az emlékeim első számú forrásának, így nem lehet, hogy Baek eltilt tőle, nem akarom, hogy eltiltson tőle. Tényleg szeretem BaekHyun, de úgy érzem, hogy szükségem van Tae-re, hiszen jelenleg teljesen függetlennek találom magamtól, én még nem kötődöm hozzá annyira. Bár meglehet, hogy kezdek, és a fiúm ettől félt. Talán mégis le kellene mondanom az emlékeimről...
Végül hálát adtam az égnek, hogy vége lett ennek a borzalomnak, és amint kiürült a terem kettesben maradtam Mr. Hannal, aki azonnal a kezembe nyomott egy darab papírt.
–        Ez meg mi? – néztem rá értetlenül.
–        A szerződésed – mondta, majd letette magát az egyik otthagyott asztalra. – Olvasd át nyugodtan, de meglepően jó ajánlatot kaptál a dékántól.
–        És mi a következő lépés? – faggattam.
–        Ma semmi, de odaadom a következő két fellépés kottáit. Egyik négy nap múlva lesz, itt Szöulban, a másik meg mához két hétre Busanban, de egy egész hétvégét ott leszünk, vagyis egy koncert lesz pénteket, és egy szombaton – magyarázta a férfi a terveket. – Persze addig megtanulod a kottákat, és a lehető legjobban össze kell szoknod a zenekarral.
–        Vagyis a busani koncert április végén lesz? – számoltam utána. Akkor lesz a hetedik hete, hogy ebben a városban vagyok, és az életemen kívül a hormonjaim is meghibbantak bizonyos formában, bár mintha a dokim említette volna, amikor kiengedtek a kórházból, hogy egy ideig szedhettem fogamzásgátló tablettát, aminek abbahagyása miatt, igencsak zavaros, vagy éppen hiányos lehet az eddig megszokott ciklusom. Még mindig nem értem miért volt szükségem azokra a plusz hormonokra, hacsak nem TaeHyung, vagy éppen az előtte lévő srác miatt kezdtem el szedni. Valaki igazán felvilágosíthatna ezzel kapcsolatban is.  Még mindig azon gondolkodom, mi van, ha a rosszullétemnek igen is köze van egy gyerekhez, melynek olyan minimális az esélye... Gyorsan megráztam a fejemet, hogy felocsúdjak ebből a rémálomból, és a tekintetemet a tanáromra emeltem.
–        Igen, akkor – bólintott, amint észrevette, hogy végre figyelek rá is. – Miért, gondot fog okozni, hogy ott leszünk?
–        Dehogy! – vágtam rá, majd elmosolyodtam. – Én busani lány vagyok, állítólag ott nőttem fel, csak épp nem emlékszem rá, legalább ott is tudok emlékeket gyűjteni. A nagyszüleim, és az apukám is ott élnek, tehát én hivatalosan hazamegyek.
–        Ez nagyszerű! Ha akarod otthon is áttanulmányozhatod a szerződésedet – lesett a papírra, amit egy kissé meggyűrtem idegességemben.
–        Nem szükséges – vetettem ellen, majd gyorsan átolvastam.
A legfontosabb dolog, amit elvártak tőlem, a naprakész kottaismeret, és minden nap be kell mennem reggel nyolcra, egy értekezletre, ahol kiderül, hogy mik is a tervek. Ha fellépésekre, amikről mindig akkor derül ki, hogy mik is valójában, milyen stílus, melyik régi művész zenéi, esetleg egy opera, vagy valami musical, akkor minden nap bent kell lennem, akár estig is, de nincs kötött munkaidőm. Ezt kimondottan értékeltem, a másik, ami még tetszett, hogy utazgatni fogok, így el tudom terelni a gondolataimat a problémákról, amikből valljuk be, igencsak kijutott számomra. Amúgy is tekintélyes összeget kaphattam a munkámért, amit természetesen a fellépések után kapjuk meg, de a havi fix bérem, jóval több volt, mint amiről valaha is álmodtam. Végül, amint megfelelőnek véltem mindent, aláírtam a kijelölt helyen, és Mr. Han kezébe adtam.
–        Akkor holnap találkozunk! – búcsúzott el.
–        További szép napot! – intettem neki mosollyal az arcomon.

Nem tudtam, mit is kezdhetek magammal, hiszen még mindig nem vágytam senkinek sem a társaságára, de eldöntöttem, hogy sétálok a városban, hátha eszembe jut valami. Eléggé külterületen járhattam, a házak meglepően szépek voltak, a kertek hatalmasak, és egy temető is volt a közelben. Hirtelen olyan erős érzés fogott el, mintha jártam volna ezen a helyen, még az amnéziám előtt. Meglehet, hogy valamelyik rokonom nyugszik itt, és őt látogattam meg. Hagytam, hogy a lábam vigyen oda, ahová akar, és végül egy meglepően tökéletesen rendben tartott sír mellett állapodtam meg, de a Min családnév nem volt ismerős számomra. De valahogy a sírhely rabul ejtette, hosszasan bámultam, amíg egy fiú hangja meg nem zavart.
–        Te mi a fenét keresel itt? – kérdezte meg felettébb cinikus hangnemben, és elképedve néztem a szőke fejét, az arckifejezése semmitmondó volt, de rendkívül ismerős.
–        Ismerjük egymást?

7. fejezet - Egy falatnyi hírnév

/HyeMi/

Nem tudom, mi ütött belém. Talán nem kellett volna ennyire agresszívan kitörni magamból, nem ártana némi önuralmat tanulom. Persze nagyon bíztam abban, hogy BaekHyun nem haragszik meg rám. Mondjuk meg lett volna az oka arra, hogy utáljon, de az, hogy ilyen alávaló módon elbántam az anyjával, elég kegyetlen volt, még akkor is, ha ő épp annyira nem kedveli őket, mint én. Ha az ember úri családban nő fel, logikus, hogy éppen olyan karakter is lesz, de a fiúra ennek az ellenkezője igaz. Most is igyekezett ott tartani, de nem jött össze. Nem tartoztam abba a légkörbe, sőt nem is akarok, reménykedtem abban, ha megnyerem ezt az egész versenyt, akkor is önmagam tudok maradni? Már ha persze tudom, milyen is vagyok valójában. De az a nőszemély, éppenséggel olyan témába nyúlt bele, amiben tudtam, hogy nincs igaza, és ne úgy ítéljen el, hogy nem is ismer. A zene az én mentsváram, és amíg nem tudja, miket is mentem keresztül, hogy hogyan is zenélek, mennyire vagyok tehetséges, addig ne is merészeljen senki sem elítélni.

A lábamat teljesen megnyomorította a magas sarkú, azt sem tudtam, hogy miért ezt vettem fel, amikor nem is szeretem az ilyen cipőket. Valószínűleg eddig sem szerethettem őket, mert amikor JiYeon összepakolt nekem a Japánba tartó gépre, akkor is csak sportos, visszafogott dolgokat csomagolt be, vagyis régebben is szerettem az egyszerű dolgokat. Talán ezért sem tetszettem magamnak, ebben a felettébb elegáns öltözékben. Nem tudtam, hová mehetnék. Nem szerettem volna, haza menni sem, tudtam, hogy Baek még hosszasan fogja a szüleit győzködni, hogy miért is vagyok, vagy épp voltam olyan amilyen, és hiába volt kulcsom, egyszerűen nem vágytam arra a légkörre. A nagynénémhez meg nem mehettem, mert azt sem tudtam, otthon van-e egyáltalán, így maradhatott volna az utolsó lehetőségem, TaeHyung személyében, de rettegtem attól, hogy félreérti esetleg a jelenlétemet. Tehát semmilyen megfelelő megoldás nem jutott az eszemben.

Eldöntöttem, hogy inkább erőt veszek magamon, és akármennyire fáj a lábam abban az átkozott cipőben, sétálok egyet, kiszellőztetem a fejem, aztán majd meglátjuk, mit is kezdjek magammal az éjszaka folyamán. Alig kilenc óra volt, viszonylag hűvös, engem viszont jelenleg még fűtött az a minimális alkohol, ami elfogyasztottam. Éppen egy kihalt hídon sétálhattam át, olyan kimondottan gyalogosoknak kitalált híd, mert az egyik oldalon a folyó volt, a másikon pedig egy különlegesen színpompás kert, vagy éppen park. A híd mindkét szélén padok voltak, illetve korlát, és döbbenten vettem észre, hogy az egyik lámpa alatt éppen Tae alakja bukkan fel, aki rezzenéstelen arccal kémleli a vizet. Egészen hanyagul a korláton támaszkodott, s én el nem tudtam képzelni, hogy egyáltalán mi a fenét keres ott.

Két választásom volt... Egyik, visszafordulok, és inkább választok másik utat, ami természetesen csak akkor lenne jó megoldás, ha laposan ismerném Szöul utcáit, ám erre is kihatással van az amnéziám. Azon gondolkodtam, mi van, ha abban igaza van annak, a két rémségnek, hogy szándékosan nem akarok emlékezni a múltamra. Akkor vajon, hogyan lennék képes előhozni őket, amikor eddig csak őrült, elviselhetetlen fejfájást okozott, ha tudatosan vissza szerettem volna emlékezni. A másik opció, amit Tae esetében választhatok, hogy odamegyek hozzá, és megkérdezem, mit keres errefelé. Aztán mégis inkább hátat fordítottam a sziluettjének, mintha a lábaim már tudták volna a döntésemet, de mielőtt megmozdulhattam volna, ott, ahol a fiút véltem, éppen azon a csodás mély basszusán megszólalt.
–        Tudom, hogy te vagy az, HyeMi! – Mindösszesen ennyit mondott, de olyan lágyan ejtette ki a nevemet, hogy kis híján összecsuklott a lábam. Na, ennyit a menekülésről...
–        Honnan tudtad, hogy én vagyok? – indultam meg az irányába sebes léptekkel.
Döbbenten vettem észre, hogy le sem vette a szemét a folyóról, úgy tette meg a megállapítását, hogy meg sem bizonyosodott a kilétemről. Akkor mégis honnan a fenéből tudta, hogy én vagyok ott. Nem közvetlenül mellette álltam meg, talán egy méterre tőle, ám ő ezt a távolságot is lecsökkentette, így megilletődve meredtem rá.
–        Mondjuk úgy, hogy két alapvető dologban nem változtál – emelte rám a pillantását, és közben zsebre dugta a kezeit, hogy még lazábbnak és nemtörődömnek tűnjön.
–        És pedig? – vontam fel a szemöldököm.
–        Változatlanul nem rajongasz a magas sarkúért, ezáltal messziről hallottam a lépéseidet, illetve... – itt elgondolkodott, és egy hatalmas levegőt vett. – Megint erős vattacukor illat vesz körbe.
–        Te kritizálni mered a parfümömet? – néztem rá elképedve.
–        Nem, én kimondottan kedvelem ezt az illatot, mert segít téged beazonosítani – mosolyodott el. – És bár, ahogy nézem, sem a hajad, sem a sminked nem tökéletes, biztosra veszem, hogy sírtál idefelé jövet – állapította meg, és közben az egyik arcomba lógó hajtincset a fülem mögé rejtette. Kissé ki voltam rá akadva, hogyan tudott ilyen hirtelenséggel kielemezni. Azt értem, hogy hallotta, hogy jövök, meg a parfümömet is ismerheti, de hogyan látta azt is, hogy alig tíz perccel még sírtam, az elég merész.
–        Honnan veszed? – igyekeztem elhárítani a gyanúját, de kételkedve felnevetett, így azonnal tudtam, hogy hiába minden.
–        Az a helyzet – hajolt hozzám egészen közel, hogy a fülembe suttogva mondhassa el, amit szeretne. – Hogy jelenleg én jobban ismerlek, mint amennyire te önmagad.
–        Azért ennyire ne legyél biztos a dolgodban! – jegyeztem meg hűvösen, majd tettem egy lépést balra, hogy kicsivel távolabb legyek tőle, meg attól a szívdöglesztő kisugárzásától. Vajon annak idején is ilyen volt, vagy csak mostanra alakult ki benne? Mindenesetre, ha régen is ilyen volt, nem véletlen, hogy szerettem őt...
–        Nagyon remélem, hogy nem az a srác az oka annak, hogy ennyire kiborultál – nézett rám azzal az átható pillantásával, én pedig egyszerűen nem bírtam magamban tartani az érzéseimet, sem a sírásomat. Nem akartam, hogy lássa, mennyire is labilis vagyok érzelmileg, de valahogy abban a pillanatban, megint eszembe jutott miket vágtak a fejemhez azok a rémségek, és nem bírtam megálljt parancsolni azoknak az átkozott könnyeknek. De úgy tűnt, hogy ez Tae-t nem igazán érdekli, amint megjelentek az első könnyeim, azonnal közelebb volt magához, és hagyta, hogy a vállán, pontosabban a mellkasára borulva sírjam ki magam.
–        Nos, akkor elmondod, mi lelt? – kérdezte végül, amint érezte, hogy kezdek megnyugodni.
–        Nem BaekHyun bántott meg – közöltem vele szipogva, de nem néztem a szemébe, inkább csak magamhoz öleltem őt. Elég volt, csak a közelsége arra, hogy a gondjaimról némileg megfeledkezzek. – Hanem a szülei.
–        És meg sem próbált kiállni érted? – csodálkozva meredt rám.
–        De! – vágtam rá. – Csak tudod, a szülei befolyásosak, meg minden, és nem tetszett, ahogy rólam beszéltek, így annak a felfuvalkodott némbernek az arcába nyomtam az italát. – Döbbenten hámoztam ki magamat Tae karjaiból, amikor az egész teste rázkódni kezdett, olyan erővel tört ki magából, természetesen majd’ meghalt a röhögéstől.
–        Ez egyáltalán nem vicces – morogtam elsötétült képpel.
–        Szerintem az! – mondta még mindig nevetve.
–        Akkor magyarázd el, hogy szerinted miért mulatságos ez az egész – tettem karba a kezeimet, és dühösen néztem rá.
–        Igazából sokkal közelebb vagy a régi önmagadhoz, mint azt hiszed! – hangzott a válasza, de nem értettem belőle semmit sem.
–        Hogy mondod? – csattantam fel. – Azt akarod ezzel mondani, hogy efféle kitörések jellemzőek voltak rám?
–        Azt bizony.
–        Ha jellemezned kéne engem egy szóval, akkor mi lenne az? – kaptam az alkalmon, hogy anélkül tudjak meg infókat önmagamról, hogy túlzásba vinné a rajongását.
–        Makacs – gondolkodott el egy pillanatra. – Azt hiszem.
–        Makacs? – Úgy néztem rá, mint valami idiótára.
–        De az öntörvényű még inkább jellemző rád, vagyis csak volt. Ha nem tetszett valami, azt közölted a másikkal, és nem is beszélve arról, hogy kezelhetetlen és önfejű is voltál, olyan, akit egyáltalán nem foglalkoztatott mások véleménye.
–        Nos, ha azt vesszük... van némi ráció abban, amit mondtál.
–        Hogy? – értetlenkedett.
–        Jaj, ne játszd a hülyét! – sopánkodtam.
–        Mert, te akarod? – lépett megint közelebb hozzám. Válaszolni akartam, hogy nem, én bizony nem fogom játszani a hülyét, mert ezt a lehetőséget meghagyom neki, mert számára kicsit sem fog nehezen esni, sőt talán nem is kell megjátszania, ám erősen megragadta a csuklómat, és magával vonszolt. – Gyere!
–        Most meg hová viszel? – estem azonnal kétségbe, és a fájós lábaimmal igyekeztem felvenni a fiú sebes tempóját.
–        Szeretnél lelki békét vagy sem? – torpant meg egy pillanatra, mire majdnem sikerült neki mennem.
–        Jó lenne, de... – egyeztem bele, mire megint csak elkezdett vonszolni. – Ugye, most nem akarsz bántani?
–        Megígértem magamnak, hogy nem lesz olyan, mint bizonyos emberek mindkettőnk életében, ha hónapokig fog tartani, amíg visszaszerezlek, akkor hónapokig, de akkor is visszahódítalak, ám nem erőszakkal – magyarázta, majd el sem engedve a kezemet folytatta az útját.


/TaeHyung/

Egy kissé megdöbbentett, amikor elmondta mi történt. Igazándiból nem miatta jöttem el errefelé, mindösszesen szerettem volna egyedül lenni, de messziről hallottam, ahogyan csetlik-botlik a magas sarkúban, vagy émelyítően édes vattacukor illat veszi körbe, pont úgy, amikor beleszerettem. Igazat adtam annak az állításnak, hogy a szerelem első látásra igen is sírig tart, ennyi idő után is szerettem volna éppen vele megosztani az életemet, bár ha az, hogy visszahódítsam, ennyire nehéz, biztosra veszem, hogy meg fogok őszülni. Eldöntöttem, hogy visszaviszem az akadémiára, hátha a zongorától majd lehiggad. Persze felettébb bosszantó, hogy egyből arra gondol, majd bántalmazni fogom, de megígértem YoonGinak, meg persze magamnak, hogy ennél jobban nem szabad elrontanom nála a renomémat. Mondjuk elég vicces, hogy úgy törnek elő az emlékei, és bizonyos viselkedési formái, hogy nem is tud róluk. Egyszer csak azt veszem észre, hogy bejelenti, mindenre emlékszik, és szeretné, ha újra együtt lennék, de jelen pillanatban ez csak egy kósza álom.
Amint elértünk az épület ajtaja elé, elképedve nézett először rám, majd az előttünk magasodó falakra.
–        Mi a fenének vagyunk itt? – fakadt ki magából, mire kénytelen voltam elmosolyodni.
–        Mondjuk, hogy zongorázz? – tippeltem, majd az ajtó felé indultam.
Lehúztam a belépőkártyámat, de amint beléptünk az ajtón túlra, a biztonsági őr gyanakodva kezdett el méregetni, amint előmászott a csinos kis irodájából.
–        Nincs túl késő ahhoz, hogy itt legyetek? – faggatózott hol engem kémlelve, hol pedig a lányt.
–        Gyakorlásból sosem elég – vonta meg a vállát HyeMi. – Főleg úgy, ha a nyakamon vagy egy őrült verseny!
–        Egy órát kaphattok! – adta fel a férfi, én meg reakció nélkül magammal rántottam a lányt.
Amit beértünk a próbateremben, elmentem, hogy felkapcsoljam a fényeket, de szívem hölgye két lépés után megállított.
–        Ugye, nem akarsz itt hagyni? – aggodalmaskodott.
–        Felőlem sötétben is játszhatsz, bár én sötétben szívesebben csinálnék mást, főleg veled – figyelmeztettem, majd perverz módon végignéztem rajta.
–        Szemét! – fordított hátat nekem tüntetően, majd sebesen megindult a zongora irányába.

Végül hevesen dobogó szívvel gyújtottam fényt, és gyors léptekkel mentem vissza, hogy minél hamarabb hallhassam lenyűgöző zongora játékát. Amint felsétáltam lépcsőn, egyenesen a színpadra, elképedve észleltem, hogy megszabadult a cipőjétől, és most hogy alaposan szemügyre vehettem a darabot, hirtelen emlékek ezrei rohantak át az agyamon. Éppen az a piros rémség volt, amit a tavaszi bálon viselt, amiben táncoltunk, de sejtettem, hogy semmire sem emlékszik belőle.
–        Honnan szerezted? – mutattam a földön heverő lábbelire.
–        Gondolom a nagynéném sózta rám – felelte vállvonogatva, és a kották között kezdett el keresgetni. – Miért?
–        Mert ez volt rajtad, körülbelül egy évvel ezelőtt is, amikor velem táncoltál a tavaszi bálon, sőt ebben is érettségiztél le, bár megjegyzem akkor is utáltad – világosítottam fel, mire kiesett a kezében heverő lapok nagy része.
–        Akkor azért volt olyan ismerős – hajolt le, hogy összeszedje a repülő kottákat, de a hangja tele volt a mély megdöbbenéssel. – Veled táncoltam? Tudok táncolni? És te tudsz táncolni?
–        Hű, mennyi kérdés – mosolyodtam el, visszaadva azokat a papír fecniket, amiket én szedtem össze. Ügyelt arra, hogy véletlenül se érjek hozzá, de tudtam, leszek még olyan közel hozzá, hogy nem fog tudni többet menekülni. – Igen, velem táncoltál, mégpedig a főszámban, és te tudsz táncolni, nem is akárhogy, én viszont a legkevésbé sem. Tudod, a kényszer szülte a helyzetet, de büszke vagyok arra, hogy éppen tőled tanulhattam.
–        Én tanítottalak?
–        Nem, hanem a nagynénéd, de te adtál erőt, hogy azokat a forró, rendkívül szenvedélyes lépéseket megfelelően megtanuljam. – Láttam rajta, hogy éppen azon agyal, mennyire is lehetett heves az a tánc, de amennyiben megtalálom a róla készült videókat, akkor megmutatom. – Azt hiszem, van róla videó is.
–        Omo! – Csak ennyit bírt kinyögni. – Azt látnom kell.
–        Nem tudom, hol van – vallottam be, majd igyekeztem helyet foglalni mellette közvetlenül a zongoránál. – Mit fogsz játszani?
–        Mit fogunk? – kérdezett vissza sejtelmesen, és elém tett egy viszonylag egyszerűnek tűnő kottát. – Ezt fogod te eljátszani.
–        Én? – döbbentem le. – Én még ennyire sem vagyok képes.
–        Akkor majd leszel, nem gond, ha rosszul ütsz le egy-egy billentyűt, és az sem probléma, ha eltéveszted az ütemet, én egy teljesen egyedi dallamot fogok a meglévőre építeni, így lesz belőle valami teljesen egyedi – fejtette ki a terveit, mire csak felvontam a szemöldököm. Zseniális ötletnek véltem, de egyben megrémisztett.
–        Tudod, ez nagyon jól hangzik, de mi van, ha valami borzalom lesz belőle.
–        Ameddig nem próbálsz ki valamit, nem tudod, hogy milyen – bölcselkedett, de csak a szememet forgattam a velős megjegyzésére. – Sok sikert!

Nem reagáltam, rápillantottam a kottámra, és bár tényleg nagyon alapnak minősült, kételkedtem a saját képességeimben is. Ám amint lenyomtam az első pár hangot, mintha erőt adott volna, ám csak akkor váltam teljesen eggyé a zenével, amikor a lány elkezdte a saját dallamát játszani, egyenesen a szívéből. Pár percig csak mi voltunk meg a zene, és annyira felemelő volt, hogy aki minket hallott volna, azt hitte volna, hogy mi mindketten nagy művészek vagyunk.
–        Életemben nem játszottam még négykezes verziót semmiből – szólalt meg a zenénk után.
–        Én meg sosem játszottam ilyen jól – ismertem el, és olyan ragyogó mosolyt villantott rám, hogy azt hittem meghalok. Erős kényszer éreztem arra, hogy magamhoz vonja, hevesen csapjak le az ajkaira, de amint közelebb hajoltam hozzá amennyire csak tudtam, automatikusan elrántotta a fejét. – Bocsánat, csak elragadtattam magam!
–        Tudod, egészen addig nincs bajom veled, amíg be nem próbálkozol egy ilyennel – jegyezte meg hűvösen.
–        És miből gondolod, hogy csak próbálkozom ilyenekkel? – vágtam vissza hevesen, majd megfogtam az arcát, és csak azért is közel vontam magamhoz. Láttam rajta, hogy aggódik, ám tiltakozni nem igazán mert.
–        Mi lenne, ha most békén hagynál? – próbálkozott lerázni, de egyszerűen képtelen voltam rá.
Szerettem volna a csodás ajkait az enyémeken érezni, de leginkább azt szerettem volna, ha ezt önszántából teszi. Végül finoman csókoltam meg, felkészülve a legrosszabbra, ám akkor lepődtem meg igazán, amikor visszacsókolt. Hasonlóan visszafogottan, majd amikor elengedtem az ajkait, lassan megindultam a csókokkal, egészen le a nyakáig, és olyan érzékien csókoltam végig, kis távolságokat téve, hogy halk sóhaj hagyta el a száját. Teljesen logikus, hogy ismerem a gyenge pontjait, és kicsit sem voltam rest visszaélni ezzel. Vágyakozva néztem a szemébe, amint befejeztem a kalandozást, mert tudtam, ha ezt folytatom, nem leszek képes megállni, és kapásból felteszem a zongorára, hogy megszerezhessem őt. Kissé megrémülve kémlelt, várta, hogy mi lesz a következő lépésem. Ismét az ajkait vettem célba, de ezúttal sokkal hevesebben, de mielőtt igazán elmélyíthettem volna azt a csókot, a telefonja agresszívan csörögni kezdett. Egyből a készülékért nyúlt, így nem kis csalódottságot okozott bennem.


/HyeMi/

Egyszerűen alig tudtam észhez térni. Már megint mi a fenét csinálok? Aish, ha a közelemben van, kifordulok önmagamból, vagy épp ki tudja, ő tesz a régi önmagammá... Végül a telefonom szakított ki abból a varázslatból, amit a fiú okozott bennem, és amint megláttam Baek nevét a kijelzőn, a szívem őrült ritmusban kezdett el dobogni.
–        Igen! – szólaltam meg, a telefon túloldaláról pedig csak egy megkönnyebbült sóhajt hallottam.
–        Halálra aggódtam magam érted, már felkutattam fél Szöult, de nem vagy sehol – hadarta el a fiú eszméletlen sebességgel. – Hol vagy most?
–        Az akadémián – mondtam csendesen.
–        Egyedül? – faggatózott, mire lopva a mellettem ücsörgő TaeHyungra pillantottam. Nem mondhattam meg, hogy nem vagyok egyedül, sőt alig fél perce, még egy teljesen másik pasi ajkain lógtam, még ha nem is teljesen önszántamból, kicsivel jobban is nemet mondhattam volna.
–        Igen, egyedül – feleltem végül, és elképedve hallgattam, hogy Tae kuncogni kezd mellettem. Sebesen a mutatóujjamat az ajkaira tettem, hogy maradjon csendbe, de erre nyomott egy puszit arra a bizonyos ujjra, így jobbnak láttam inkább feltápászkodni, és sétálni egyet, nehogy véletlenül lebukjak.
–        Remek, akkor elmegyek érted – jelentette be BaekHyun határozottan.
–        Nem szükséges, majd hazasétálok.
–        Nem hagyom, hogy egymagad végigmászkálj fél Szöulon.
–        Majd szerzek egy taxit, az majd hazavisz – ajánlottam fel. Nem hiányzott, hogy idejöjjön, míg egymásnak esnek, és én kerülök ki legrosszabbul az egész helyzetből, bár így meg az a szörnyű érzésem támad néha, hogy egyszerre két szerencsétlen sráccal is szórakozom, legfőképpen érzelmileg. S ez egy kicsit sem kellemes érzés...
–        Fél órát kapsz, ha addigra nem érsz ide, akkor megyek és megkereslek! – hangzott Baek kegyetlen válasza, majd letette a telefont.
Hangos sóhajjal mentem vissza a zongorához, és egy pillanatig azon gondolkodtam, hogy vajon mennyire lesz nehéz az a darab, amit a tanár majd nekem ad. Azt a zenekar többi tagjának a kíséretében kell előadni, de ha ad valami olyat, ami túl gyors és bonyolult, akkor nekem végem.
–        Nos? – bökött meg TaeHyung nagy vigyorral a képén. Időnként nagyon megrémiszt a fiú, mert olykor annyira kiszámíthatatlan. Nem tudom, de lehet, megőrültem, mert tetszik ez a fajta viselkedése, nehezem tudom kiismerni. – Van valami baj?
–        Haza kell mennem – közöltem vele, majd magamhoz vettem a táskámat.
–        Haza kísérjelek? – kérdezte meg udvariasan, de csak a fejemet ráztam.
–        Nem kell, majd hazamegyek egy taxival.
–        Ahogy gondolod! – vonta meg a vállát, majd mintha ott sem lettem volna, szó nélkül otthagyott a gondolataimba mélyedve.

-

Nem volt szükségem arra a fél órára, hogy hazaérjek. Adtam a taxisnak egy kicsivel többet, hogy megháláljam, ezt a sebes hazavitelt. Úgy éreztem, hogy a szívem majd’ kiugrik a helyéről, és amint beléptem az ajtón, BaekHyun azonnal magához vont, mintha a halálból tértem volna vissza.
–        Ilyet még egyszer ne csinálj! – kérlelt, pont úgy, ahogyan a gyerekeket szokták, ha csoki lopáson kapják őket.
–        Sajnálom! – hámoztam ki magam a karjaiból. – Talán nem kellett volna anyáddal ennyire kitolnom.
–        Nem anyám miatt aggódtam, hanem miattad, a szüleim a legkevésbé sem érdekelnek. – Na, erre a reakcióra nem igazán számítottam.
–        Hogy mondod? – csodálkozva néztem a fiúra, aki lágyan elmosolyodott.
–        Mondtam, hogy nem tudnak attól elrettenteni, hogy szeresselek.
–        Pedig azt még hallottam, amint arra kérnek, sőt utasítanak, hogy szakíts velem, de nem tudom, mit feleltél erre – emlékeztem vissza arra a jelenetre, és a lelki szemeim előtt megjelent az a nő, meg az a bűn ronda arca, meg az irritáló hangja.
–        Közöltem velük – fogott bele Baek, miközben a kezeivel óvatosan fogságba ejtette az arcomat. –, hogy szálljanak le rólad, mert az én döntésemhez nekik semmi közük, nekem kell szeretnem téged, nem nekik, és én szeretlek... mindennél jobban.
Azt hittem, hogy elájulok. Ha nem fogja az arcomat, tuti biztos, hogy eszméletlenül terülök el földön. Szaporán vettem a levegőt, szinte zihálva, és éreztem, hogy a lábaimat lassacskán elhagyja az erő.
–        Azt hiszem, le kell ülnöm! – Ennyit voltam képes kinyögni, majd arra figyeltem fel, hogy a fiú lágyan a karjaiba vesz, és megindul velem az emeletre, egyenesen a hálószobáig.
–        Jobb lesz, ha most pihensz, majd reggel befejezzük a beszélgetést – ajánlotta fel, de én kételkedve néztem rá, egyenesen az ágyból.
–        De én szeretnék azért egy zuhanyt venni – ellenkeztem.
–        Öt percet adhatok! – mosolyodott el Baek, én pedig felvontam a szemöldököm.
–        Na, azért az időmet ne szabd már meg! – háborodtam fel, majd tüntetően magamhoz vettem a törülközőmet, és a fürdőszobába siettem.

-

Végül a reggeli beszélgetésünk rövidre sikeredett, kissé későn keltem fel, és nagyon nem állt szándékomban elkésni az óráról. Ismét erős hányingerrel ébredtem, és a kávémat megint nem voltam képes elfogyasztani, az illatától erősebben kavargott a gyomrom. Viszont nagy mennyiségű édességet, képes lettem volna felfalni... Vajon mennyi ideig leszek képes mindezt a stresszes életvitelemre fogni, vagy merjem megkockáztatni, hogy ennél jóval meredekebb dolog állhat a dolgok mögött. Amint lezáródik ez a rémálom, azonnal felkeresek egy orvost, és teljesen kivizsgáltatom magam, lehet, hogy némi vérszegénység is fennállhat, attól is lehetek rosszul. Örültem annak, hogy Baek nem haragszik rám, sőt közölte azzal a két borzalommal, hogy igenis ki fog tartani mellettem. Ez ugyan borzalmas hír TaeHyungnak, aki akkor is próbálkozik, ha tudja, hogy nem lesz sikere. Nem értem, mi a szándéka, de abban sajnos egyet kellett vele értenem, hogy a zene mindig képes a legjobban feloldani a bennem lévő feszültséges, és röhej, mert számára éppen ezt jelentette a zene. Vajon ez volt a legerősebb összekötő kapocs kettőnk között? Megeshet...
–        Éppen időben! – hallottam meg a tanárom hangját, amint beléptünk BaekHyunnal a próbaterembe. Megragadtam a fiút a csuklójánál fogva, és erőteljesen magammal vonszoltam. – Remélem, nem akarsz ismét a késés csapdájába esni, alig egy héttel a vizsga előtt – villant rám a tanár úr dühös pillantása.
–        Sajnálom! – hajoltam meg bocsánatkérően. – Mi az, hogy egy hét?
–        Jövő héten pénteket, este hét órától lesz a fellépésetek – hangzott a válasz, én pedig egy pillanat erejéig megborzongtam. – Rengetegen lesznek a vendégek, és legalább egy három órás hangversenyre készüljetek. Hogy ki mikor fog szerephez jutni, azt majd csütörtökön megtudjátok, de egy biztos, hogy a két jazz-zongorista fog kezdeni, nekik nem kell a teljes nagy zenekar. Most pedig odaadom azokat a kottákat, vagyis versenyszámokat, amiket a zenekarral együtt fogtok előadni.

Előre rettegtem, és amint az előttem lévők majd’ összeestek, amikor megpillantották a nekik szánt darabot, valahogy felkészültem a legrosszabbra. Ismét szédülni kezdtem, olyan hányinger kerülgetett, hogy arra nem voltak szavak, és még a vér is megfagyott az ereimen, amikor leolvastam a szerzőt, és a mű címét a kottám legelejéről.
–        Tanár úr! – léptem közelebb a férfihez, magam mögött hagyva a sopánkodó társaságot. – Hogyan várja el tőlem, hogy megtanuljam tökéletesen ezt! Most komolyan Beethoven Holdfény szonátájának harmadik tétele?! Ez olyan gyors és követhetetlen, hogy biztosan bele fogok bukni.
–        Tudom, hogy képes vagy rá! – biztatott, de valahogy kételkedtem a saját képességeimben. – Igyekezz megtanulni az egészet, és a hétvégén itt tudsz gyakorolni, ha csak otthon nincs zongorád.
–        Hát az éppen nincs – vallottam be.
–        Remek, akkor holnap reggel szeretettel várlak, addig van időd megtanulni a kottát – közölte a tanár hatalmas vigyorral a képén, majd otthagyta a megszeppent mivoltomat.
–        Most ezt nézd meg! – nyomtam Baek kezébe a kottámat, mire elkerekedett szemmel nézett először rám, majd a papírra.
–        Nem csodálom, hogy ki vagy akadva, ezt ismerem, és nagyon szeretem is, de eljátszani, csak te vagy képes. – Próbálta bennem tartani a lelket, de legszívesebben sírtam volna.
–        De ennyire nem vagyok profi – sopánkodtam. – Lehet, hogy van tehetségem, de nem ennyi, miért mondogatta azt, hogy én vagyok a legesélyesebb, ha aztán elvár tőlem, egy ilyen sebességű, és összetett zenét. Imádom Beethoven munkáit, de mindig csodálattal hallgatom, nem pedig játszom.
–        Gyere, menjünk! – cipelt az ajtó irányába a fiú, egyenesen a csuklómat megragadva, pont úgy, ahogyan én igyekeztem őt berángatni ide, bár úgy vélem, hogy kár volt. – Eszünk valahol, aztán irány haza, és tanulmányozzuk a kottát. Rendben?
–        Nekem mindegy! – vontam meg a vállam, majd magamra vettem a kabátomat, és kiléptem az ajtón.

-

Egész szombaton azt a vackot gyakoroltam. Először csak lassan, de ahogy egyre magabiztosabb voltam, egyre jobban is ment. Néha még felpillantottam a kottára, ám ez csak azért kellett, hogy megnyugtassam magam, nem vesztettem el a fonalat. Baek a szülei szalonjában gyakorolt, csodálom, hogy nem hajították ki, volt egy olyan sanda gyanúm, hogy a szülők nem akarták elveszteni a fiukat, ezért adtak neki engedményt velem kapcsolatban. Válaszút elé állíthatta őket, vagy békén hagynak engem, és beletörődnek a kapcsolatunkba, vagy soha többet nem láthatják a fiukat. Persze BaekHyun tagadta, hogy ez lett volna a háttérben, de nekem gyanús volt ez a fene nagy nyugalom.

Vasárnap már kotta nélkül játszottam, a tempó is kezdett alakulni, de egyáltalán voltam biztos abban, hogy menni fog, ha már ott leszek. Jelenleg csak kettesben voltam a zongorával, de pénteken legalább ötszázan engem fognak bámulni. Az pedig egyenes úton a halálom volt.

Minden gyakoroltam, és alig találkoztam a fiúval. Azon csodálkoztam, hogy TaeHyung sem óhajtott meglátogatni, véleményem szerint most éppen haragszik rám, amiért ott hagytam, és nem engedtem, hogy hazakísérjen, de egyedül is képes voltam haza menni. Ha ezért megsértődött, hát így járt. Csütörtökön szembesültem azzal a ténnyel, hogy engem középre tette be, éppen egy rövidke tíz perces szünet után. Ez tetszett, legalább lesz idő lelkileg is felkészülnöm.

Vicces, mert Baek volt az első, de úgy tűnt, hogy ez őt egy kicsit sem zavarja. Teljesen nyugodt volt, szinte már várta, hogy túl legyen rajta. Tudta, hogy nem nyerhet, de reménykedett abban, lesz egy jazz-zenekar, akiknek megtetszik a játéka, meg persze éppen egy zongoristát keresnek a csapatban. Ha nyerek, felváltom a tanáromat a zenekarban, aztán majd kiderül, hogy mi iy lesz. Szinte már vártam, hogy kipróbálhassam magam az új dolgokban, mintha már a kezemben lett volna a győzelem, pedig ez egyáltalán nem volt így.

Egy kellemes zongoraszóval kezdődött a megmérettetés, és döbbenten néztem a színfalak mögül, hogy a tanár, milyen ügyesen játszik. Sajnos éppen olyan beleéléssel, ahogyan magam szoktam, vagyis nem véletlen, hogy annyira akarja, hogy én nyerjek. Amikor megpillantottam az újságírók, riporterek, és tévések állványait, fényképezőgépeit, hevesen dobogni kezdett a szívem. Azért ekkora felhajtásról nem volt szó. Én nem szerettem volna a cirkuszi látványosság lenni, én csak zenélni szerettem volna a nagy közönségnek.

Amikor felkonferálták BaekHyunt, aki speciel remekül festett abban a klasszikus öltönyében, a kis csokornyakkendőjével. Biztatóan megszorítottam a kezét, majd láttam, ahogyan elegánsan, határozott lépésekkel felsétál a színpadra, leteszi magát a zongora elő, és játszani kezd...

Reméltem, hogy nekem is menni fog, ugyan ilyen magabiztossággal...


/TaeHyung/

Egész héten nem láttam HyeMit. Pontosabban nem is akartam, lelki erőt kellett gyűjtenem, egyrészt, hogy ne rohanjam le, másrészt, hogy türelmesen kivárhassam az én időmet. Bárcsak gyorsabban telne az idő. Anyámtól tudom, hogy ma lesz a verseny, de valahogy nem igazán vett rá a lélek, hogy elmenjek. Pedig a zene építőjelleggel hat rám, és lehet, hogy a lánynak szüksége lenne rám.
–        Te nem jössz? – lépett be anyám a konyhába, ahol éppen egy jófajta teát szürcsölgettem.
–        Hova? – játszottam az ártatlant.
–        Ott lóg a szobádban az öltönyöd, csípd ki magad, és gyerünk!  – adta ki az utasítást ellentmondást nem tűrő hangon, amikor ő is tudta, hogy nincs miért oda mennem.
–        Nem megyek – vontam meg a vállam. – Főleg veled nem, neked úgy is a zsűriben van a helyed, neked időben kell ott lenned, én meg ráérek.
–        HyeMi nyolc után fog szerepelni, éppen egy rövid szünet után, ha gondolod, gyere el és nézd meg! – győzködött tovább, de ismét csak megvontam a vállam.
–        Majd meglátom! – álltam fel az asztaltól, a bögrémet a mosogatóba tette, majd olyan sebességgel hagytam ott anyám megdöbbent mivoltát, hogy öröm volt nézni.

Természetesen szándékomban állt elmenni, de nem nyitásra. Amikor beértem az akadémiára, nagyon sok embert fedeztem fel, szédelegtek, vagyis biztosra vettem, hogy most kezdődött az a szünet. Volt tíz rövidke percem, hogy erőt adhassak szívem hölgyének. Megindultam a színpad mögötti kis rész irányába, az ajtótól nem messze a lány új fiúját véltem felfedezni, amint vélhetően a szüleivel beszélget. Besettenkedtem az ajtón túlra, és olyan körültekintően akartam végigvinni a műveletet, hogy éppen a lány kellemes hangja miatt ocsúdtam fel.
–        TaeHyung? – szólalt meg mögöttem, mire azonnal megfordultam, hogy rápillanthassak.
Rendkívül csinos volt, abban az elegáns fehér ruhában. Pont olyan volt, amiben egykor meghallgatásra ment. Azon agyaltam, hogy szándékosan vesz fel olyan ruhákat, különleges alkalmakra, amiket egykor már hasonló szituációkban hordott. Biztos, hogy tudat alatt csinálja ezeket a meredek lépéseket, mert nem tudja, hogy ez a gyönyörűség már volt rajta egyszer. Jelenleg még soványabbnak tűnt benne, mint akkor volt, de ezt az öltözéket is sokalltam rajta. Megint vattacukor illat vette körbe, csak most tökéletes volt a haja, és az a minimális festéssel is lenyűgözően nézett ki.
–        Van valami kivetni való rajtam? – nézett végig magán, én pedig úgy bámultam rá, mintha valami álom lett volna.
–        Nem – ráztam meg a fejem. – Igazán gyönyörű vagy! – léptem közelebb hozzá. – Nem vagy ideges?
–        De, ne is mond! – mondta remegő hangon.
–        Jó leszel! – nyúltam az álla alá, hogy megemelhessem a fejét, és a szemébe tudjak nézni, gyakran elköveti azt a hibát, hogy lesüti a szemét, pedig szerettem, ha a tekintete találkozik az enyémmel. – Játssz úgy, mintha nekem játszanál!
–        Ennyire azért ne legyél elszállva magadtól – torkollt le, de nem haragudtam meg rá, sem a hangnem miatt, sem a szavai miatt. Felettébb idegesnek tűnt.
–        Ha egyszer már sikerült, így majdnem versenyt nyerned, akkor talán most is fog. Tudom, hogy zavar a tömeg, épp ezért amikor játszol, gondolj arra, hogy csak ketten vagyunk az egész teremben, és csak én hallgatlak.
–        Voltam már hasonló versenyen? – döbbenten meredt rám.
–        Igen, egy meghallgatáson.
–        Gondolom, nem nyertem.
–        Nem, mert megsérültél.
–        Hogyan? – kérdezett rá azonnal.
–        Majd elmondom – intettem nyugalomra. – Sok sikert!
–        Nem vagyok abban biztos, hogy menni fog – aggodalmaskodott.
–        Én hiszek benned! – mondtam neki, majd pont úgy, mint annak idején, nyomtam egy puszit a homlokára.
–        Hát több, mint a semmi! – mosolyodott el, és amint meghallotta a nevét, vett egy mély levegőt, és kilépett a színpadra.

Gyorsan indultam meg kifelé, hogy hallhassam, mit is játszik. Amikor felszólalt az egyik kedvenc klasszikus művem, sebes zongorajátékkal, bonyolult dallammal, éreztem, hogy a testemet átjárja a zene, és kiszabadít a gondjaimból. Nagyon ügyesen játszott, hatalmas beleéléssel, le sem vette a szemét a hangszerről, és a zenekar többi része olyan szépen kiegészítette a tehetségét, hogy szinte szárnyakat növesztettem. Hosszú volt a zene, majdnem hét perc, de egyetlen pillanatra sem lankadt a figyelme. Bár nem álltam túl közel hozzá, láttam, hogy sebesen veszi a levegőt, vagyis elég megterhelő lehetett számára ez az egész, egyrészt, mert nem volt ehhez a hosszúsághoz hozzászokva, másrészt ehhez a sebességhez sem. A lassú romantikus dallamokra van beállítva a keze, de meglepően jól bírta. Amint végzett a teremben hatalmas tapsvihar tört ki, de HyeMi nem pihenhetett. Jöhetett az a gyönyörű dallam, amit én kottáztam le neki. Jól esett újra hallani, és örömmel láttam, hogy ezt az akadályt is jól veszi. Csak egyetlen volt hátra, az ünnepélyes zene, aztán végre fellélegezhetett, de én is megnyugodhattam, hogy ájulás nélkül képes végigjátszani mindent.

Aztán amikor befejezte a rövidke műsorát, meghajolt, és őrült tapsözön közepette hagyta el a színpadot. Nem tudtam vele beszélni, mert nem mehettem be a pihenőbe csak a versenyzők, így kénytelen voltam az új fiúra bízni. Végül egy órás zene után, eljött az eredményhirdetés. Ahogy hallgattam a többieket, volt egy-két nagyon jó darab is, de valahogy egyik sem vehette fel a versenyit HyeMi képességeivel. Vagy az is lehet, hogy csak én vagyok túl elfogult...

Abban a pár percben megszűnt a világ számomra, a lányra koncentráltam, minden egyes kis mozdulatára. Hálát adtam az égnek, hogy éppen a hozzám legközelebbi részen ácsorgott, falfehér volt, láttam, ahogy a kezei is remegnek, annyira ideges, és szinte már megközelítette az ájulás határát. Tudtam, hogy addig fogja tartani magát, ameddig csak képes, kiborulás nélkül, ám ez addig tartott, amíg ki nem hirdették őt győztesnek, akkor sírásban tört ki magából. Nem csodálkoztam, hogy ezt sokként éli meg... Az új fiú elindult az irányába, hogy megvigasztalja, de fent tartották az újságírók, és amint azok a firkászok a lányt vették célba, hogy faggassák egy kicsit, tudtam, cselekednem kell. Nem akartam, hogy kész idegroncs maradjon szívem hölgyéből, én az életvidám HyeMit akarom visszakapni, nem azt, amit a firkászok hagynak belőle.

Sebesen indultam el a színpad irányába, és ragadtam meg HyeMi csuklóját. Lerántottam a színpadról, óvatosan, hogy éppen a karjaimban landoljon, és magammal hurcoltam őt, egészen végig az őt ünneplő tömegen...