17. fejezet - A múlt megismétli önmagát

/TaeHyung/

Annak ellenére, hogy szerettem volna HyeMit minél messzebbre elkerülni, mégsem akartam, hogy baja essen, sőt azt meg határozottan nem akartam, hogy szenvedjen. Mindig is úgy véltem, eléggé megkínlódik azokkal a vegyes érzelmekkel, amelyekkel magam is küzdök minden egyes nap. Az, hogy MinWoo megszökött, ráadásul hullákat hagy maga mögött, kicsit sem adott okot a reménykedésre. Biztos voltam abban, hogy előbb vagy utóbb rátalál a lányra, és a lelkem legmélyén éreztem, hogy az HyeMi életébe is kerülhet. Persze nem szerettem volna azt, ha meghal, csupán legyen boldog valahol máshol. Hazudtam volna magamnak is, ha azt mondom, nem bánt ez engem, ám még így is reménykedtem valahol nagyon mélyen, hogy van esély kettőnknek, van esély egy újrakezdésre. Amíg a kórházban voltam, vagyis ma reggelig, azzal teszteltem a kezeimet, hogy írtam, teljes mértékben érthető, hogy akkor is éppen szívem hölgye járt a fejemben, és akkor is egy versszerű írás keletkezett abból, ami a szívemet nyomta. Szerettem volna, ha ez az iromány elkerül a lányhoz, épp ezért tettem egy borítékba. Gondoltam, hogy odaadom YoonGinak, és megkérem, adja tovább, de ez a Minwoo téma mindkettőnket kissé megrémisztette. Szarul kellene éreznem magam amiatt, hogy éppen az egyik barátomnak tetszik az a lány, akibe halálosan bele vagyok habarodva, de tisztában voltam azzal, Yoongi nem ragaszkodik annyira hozzá, mint én, és ha úgy alakul nem fogja annyira bánni, hogy velem jön végül össze, ezért sem voltam képes haragudni rá. Teljesen lefoglaltak a gondolataim, így pár pillanattal később azt vettem észre, hogy valaki a vállamat rázogatja.
–        Minden rendben? – nézett rám aggodalmasan a szőke fiú. – Eléggé elbambultál.
–        Csak elgondolkodtam – vontam meg a vállam, majd a kabátom belső zsebéből kivettem azt a bizonyos borítékot. – Ezt, kérlek, add oda HyeMinek!
–        Azt mondtad, hogy nem akarsz róla tudni.
–        Igen, de te is tudod, hogy hosszabb ideig nem tudom távol tartani magam tőle, maximum egy darabig igyekszem másra koncentrálni – magyarázkodtam, és közben a tekintetemmel figyeltem, amint a fiú zsebre teszi az üzenetemet. – Inkább visszavonulok, bár jobb lenne, ha figyelnénk rá.
–        MinWoo miatt? – értetlenkedett YoonGi.
–        Szerinted? – kérdeztem vissza a szemem forgatva. – Biztos vagyok abban, hogy előbb vagy utóbb rátalál.
–        Egyáltalán, hogyan szökött meg? – Nos, igen ez nekem is eszembe jutott, de rendes választ valahogy nem tudtam volna rá adni.
–        Nyilvánvaló, hogy segítettek neki – tippeltem elgondolkodva.
–        De mégis ki? Nem egyszerű megszökni akkor sem, ha egészen véletlenül átszállítják egyik helyről a másikra. Másrészt, ha NaRi nem viszi el hozzá HyeMit, talán nem kerülne most veszélybe – ötletelt tovább a barátom, de a fülembe csak az utolsó pár szó ragadt meg.
–        NaRi elvitte oda HyeMit? – faggattam megdöbbenve. –  Miért tette volna ilyet?
–         Az a lány egy szörnyeteg, pont olyan, mint MinWoo, ezt te is tudod – figyelmeztetett YoonGi némiképp haragosan. – Nem kellett volna ráuszítanod HyeMire.
–        Én nem is azt mondtam neki, hogy vele foglalkozzon, mindösszesen távolítsa el azt a bájgúnárt – mérgelődtem egyre nagyobb dühvel.
–        És szerinted nem használ ki egyetlen pillanatot sem, hogy bosszút álljon rajta mindenért? – vetette fel a fiú.
–        De HyeMinek is lenne választási lehetősége, nem mondta neki senki, hogy barátkozzon NaRival.
–        Csak épp az a lány úgy vélekedik, hogy szerezhet a szőkétől is emlékeket.
–        Jót biztosan nem – vélekedtem.
–        Igen, ezt mondtam neki én is, de hajthatatlan volt. Szerinte a rossz emlékek kellenek ahhoz, hogy a jókat visszaszerezze – magyarázta YoonGi higgadtan, ami egy cseppet megrémített.
–        De ez így hülyeség! – drámázta fancsali képpel. – És most mit csinálunk?
–        Ha tehetjük, akkor elkísérjük őt mindenhová, és nem hagyjuk, hogy Narival legyen – dobott fel egy ötletet a barátom, ami persze nem volt a legegyszerűbben kivitelezhető.
–        Vagy elmondhatjuk neki, hogy MinWoo megszökött, és legyen óvatos – adtam egy másik lehetőséget. – Mondjuk, ha NaRi segített neki a szökésben, akkor ez teljesen felesleges.
–        Én biztos vagyok abban, hogy az két szemét összejátszik, és egyelőre MinWoo bujkálni fog, a szőke liba pedig segít neki. – Úgy láttam, hogy YoonGi kezdi elveszíteni a fejét, ami nem igazán jellemző rá. A következő pillanatban a telefonja megrezdült a zsebében jelezve, hogy üzenetet kapott, és valami azt sugallta, hogy éppen HyeMitől jött, de aztán a képembe nyomta, hogy ne idegeskedjek feleslegesen. – Látod, a nagymamámtól jött.
–        Ilyen jól kezeli a fejlett kütyüket – mosolyodtam el végül.
–        Ő nem egy őskövület – viszonozta a mosolyt YoonGi. – Megyek, és odaadom a leveledet HyeMinek.
–        Rendben! – bólintottam. – Azért vigyázz rá, kérlek!
–        Igyekszem! – mondta a fiú búcsúzásul, majd sebesen távozott.
Még pár pillanatig azon gondolkodtam, hogy vajon milyen gyorsan kerülünk el addig a szörnyű pontra, hogy szívem hölgye veszélybe kerül... Vajon képes lennék megint a hős lenni, hogy megmentsem, vagy hagynám, hogy megégesse magát?

/HyeMi/

Nem tudom, hogy mi késztetett arra, de be akartam menni a kórházba, beszélnem kellett TaeHyunggal, szerettem volna bocsánatot kérni tőle, nem akartam, hogy ez az egész éppen így történjen. Nem kis lelkiismeret-furdalásom volt a történtek miatt, annyira haragudtam magamra, nem így kellett volna beszélnem vele. Mondjuk az sem volt világos számomra, hogy ha egyszer már szerettem volna megszabadulni tőle, hogy soha többet ne is lássam, miért érzem magam szarul amiatt, hogy ő véget akart vetni az életének.  Hiszen senki sem mondta neki, hogy cselekedjen ilyen ostobán, mégis magamat hibáztattam a történtek miatt. Éppen arra készültem, hogy magamra veszem a kabátomat, de az ajtón abban a pillanatban YoonGi lépett be.
–        Készülsz valahová? – felvont szemöldökkel kezdett el méregetni.
–        Igen – vágtam rá azonnal. – TaeHyunghoz, egyenesen a kórházba.
–        Nem is tudod, hogy melyik szobában van – állapította meg közömbösen. Egy másodpercig azt hittem, hogy féltékenység kerülgeti amiatt, hogy én aggódni merek a barátjáért, de eddig azt hittem, hogy a szőke fiú nem olyan karakter.
–        Majd megmondják! – érveltem, és igyekeztem elmenni mellette, de mielőtt kinyithattam volna az ajtót, elkapta a szabadon levő csuklómat, majd egy határozott mozdulattal visszarántott, olyannyira, hogy kis híján megszédülve terültem el a padlón. – Mi a fene ütött beléd? – villámló pillantással néztem rá, de a fiú csupán elmosolyodott.
–        Elég késő van, hogy egyedül rohangálj a városban – jegyezte meg végül. – Amnúgy is feleslegesen mész el, mert Tae-t kiengedték ma reggel, vagyis már otthon van, most találkoztam vele nem rég, és kérte, hogy ezt adjam oda. – Átnyújtott nekem egy tökéletesen becsomagolt borítékot, amiről sejtettem, hogy megint valami iromány lehet. – Vagy el akarsz menni hozzá?
–        Mert nem tehetem meg? – vontam fel a szemöldököm kérdőn, éppen úgy, ahogyan pár perccel ezelőtt ő tette. – Engedélyt kell kérnem?
–        Nem, dehogy! – nevetett fel jó kedvűen, mire kissé meghökkenve néztem rá. – Csak, ha este el szeretnél menni valahová, inkább veled mennék.
–        Történt valami, ami miatt testőrre lenne szükségem? – értetlenkedtem.
–        Nem – rázta meg a fejét, egy pillanatig habozva, vagyis innen tudtam, nem mond igazat. – Csak manapság eléggé megszaporodtak az erőszakos esetek a városban – vágta ki magát frappánsan.
–        Tudok magamra vigyázni! – nyugtattam meg. – De akkor ma nem megyek sehová, veszek egy zuhanyt és lefekszem – fordítottam hátat a megszeppent fiúnak, és amint letettem a kabátomat a helyére, tüntetően elvonultam a szobámba.

-

Végül, amint elintéztem azt a bizonyos zuhanyt, körültekintően egy köntös társaságában, magamra zárva az ajtót, valahogy nem hiányzott, hogy YoonGi ott is zaklasson. Mostanában őt sem tudtam hová tenni. Egyre nehezebbe viseltem az ittlétet, a fiú ugyan mindig a gondomat viselte, de az, hogy gyakran összezavar, nem könnyíti meg az életem. Még mindig azon voltam, hogy szeretnék elmenni az országból, oda, ahol senki sem ismer, és új életet kezdhetnék csak én és a baba. Valahogy vágytam arra, hogy a kezemben tarthassam, még akkor is, ha tönkreteszi a karrieremet, mert ugyan nagy pocakkal is képes lennék játszani, de amikor megszületik a csöppség, minden pillanatomat vele szeretném tölteni, és nem a zenével. Maximum majd, ha fél éves lesz, visszamegyek zenélni, és keresek egy dajkát, aki vigyáz rá, de ezek még nagyon távlati tervek voltak, hiszen csupán jövőre, január végén várható a pici érkezése, és lassan egyre nehezebb lesz eltitkolnom a létezését. Vajon mi történne, ha kiderülne akár TaeHyung, akár BaekHyun számára ez az egész? Bár Baek csupán telefonon kommunikál velem, azt sem minden nap, sőt örülök, ha egyáltalán felhív és öt percnél többet beszélünk. Néha az is megfordul a fejemben, hogy jobb lenne, ha szakítanánk, de annyira hiányozna, a megszokások rabja vagyok, egyszerűen nem tudnám elképzelni, hogy ne legyen az életem része, még akkor is, ha csak ennyire minimálisan van jelen...

Amint kiszabadultam a fürdőből, befelé siettem a vendégszobába, amit lassan három hete mondhattam sajátomnak. Nem tudtam, hogy mennyit maradhatok, de úgy tűnt, hogy senkit sem zavar, hogy ott vagyok, sőt Yoo néni igazán örült annak, hogy időnként akad segítsége, a fiúk nem nagyon szokták kivenni a részüket a házimunkából, én pedig ahol tudtam segítettem. TaeHyung levelét magamhoz véve, bújtam be az ágyba, a nyakamig húzva a takarót, és a éjjeliszekrényen lévő lámpa fényénél olvastam el az üzenetet, mely ezúttal is egy vers volt. Mindig csodálkoztam, hogy egy olyan impulzív karakterbe hogyan szorulhatott ennyi költőiség, és miért nem ebbe öli az energiáit, mintsem, hogy kinyírja magát, vagy utánam loholjon. Miért kell neki ennyire ragaszkodnia hozzám? Egyáltalán miért szeret még mindig?

Sejthettem volna, hogy amit küld az is ezt a végtelen szerelmet fogja tükrözni, sőt az újrakezdést... Mennyivel könnyebb lenne, ha emlékeznék rá...

„Még mindig hiszem
 
Lehunyom a szemem, rád emlékszem, és a búcsúszóra,
mikor elmentél, s nélkülem léptél egy idegen útra.
A lelkem fekete, úgy élek, mint önmagam árnya,
miközben csak a magány az egyetlen igaz társam.
 
Itt vagyok a mély fájdalomban, a szívemet széttépted,
mikor gyűlölettel telt szavaid az elmémbe égtek,
de annak ellenére, amit tettél velem,
megbocsájtok, hogy egy percre veled lehessek.
 
Ezernyi magányos éjszakát sírtam át érted,
és kezdek megfulladni a könnyek tengerében,
tudom, tovább kell lépnem, s új életet kezdenem,
de te is tudod, hogy nélküled nem létezhetek.
 
Még mindig hiszem,
talán van még esély kettőnknek,
hogy szerelmünk újra erős lesz.
Még mindig hiszem,
hogy amíg ez itt él ebben a szívben,
addig kár lenne veszni hagyni mindezt,
ha én még mindig hiszek...”
 
Már első olvasatra is folytak a könnyeim, remélem, tudja, hogy milyen hatással vannak rám ezek a szösszenetek, mert ha nem kénytelen leszek neki elmondani. Most nem jött semmilyen üzenet sem, hogy találkozni szeretne velem, ami miatt egy kis csalódottságot éreztem, amire nem tudtam volna magyarázatot adni, mivel én magam mondtam ki, hogy hagyjon békén... Most látom be, hogy kár volt...


/TaeHyung/

Azt tudtam, hogy YoonGi odaadja neki az üzenetet, de hogy elolvassa is, arra nem volt semmilyen biztosítékom. Ezúttal hamar aludni mentem, és hetek óta most éreztem azt, hogy rendesen ki tudtam magam aludni.
Mivel dolgozni egyelőre nem mehettem, mert JiYeon nem engedte, amit mondjuk nagyon bántam, mert igen is szükségem lett volna arra, hogy valami mással is lekössem a figyelmemet. Tehát ez ki volt lőve, nekem pedig mehetnékem volt, nem bírtam ki öt percet sem a négy fal között. Eldöntöttem, hogy elmegyek az akadémiára, hátha látom és hallom szívem hölgyét gyakorolni, s amint megérkeztem halk zongoraszó töltötte be a fő előadótermet. Egyetlen árva lélek sem volt odabent, letekintve a zongoránál ücsörgő, és szinte minden hanggal küzdő HyeMit. Tőle szokatlan volt ez a szétszórtság, de ha már csupán ketten vagyunk, talán van lehetőségem beszélni vele, annak ellenére, hogy eldöntöttem messzire elkerülöm. A szív megint győzedelmeskedett a józan ész felett...

Óvatosan közelítettem hozzá, nehogy véletlenül a szívbajt hozzam rá, ám ez annyira jól sikerült, hogy még azt sem vette észre, amikor közvetlenül ott álltam a háta mögött. A hangszer billentyűivel babrált, de hiába koncentrált azon, minél élvezhetőbb dallamot rakjon össze, kicsit sem járt sikerrel. Egy lemondó sóhaj hagyta el az ajkait, ideje volt cselekednem.
–        Szia! – köszöntem rá csendesen, de annyira megijedt, hogy kis híján felugrott a zongora tetejére, melyen persze jót nevettem.
–        Neked elment az eszed! – sziszegte dühösen, majd kibotorkált a hangszer elől, hogy alaposan szemügyre vehessen. – Majdnem megöltél...
–        Azért ennyire ne túlozzunk – legyintettem. – Megkaptad az üzenetemet?
–        Arra a levélre gondolsz? – játszotta az értetlent, ami megint csak megmosolyogtatott.
–        Mi másra? – vetettem fel megvonva a vállam. – Tetszett?
–        Miért reménykedsz még mindig? – faggatott azonnal a témára térve, bár kissé váratlanul ért ez a kérdése.
–        Nem tudnám megmondani, bár annak ellenére, hogy elhatároztam magamnak, sőt még YoonGinak is, hogy szeretném, ha végleg eltűnnél az életemből, valami mégis felülírja ezt, és egyszerűen képtelen vagyok lemondani rólad – magyaráztam nagy lendülettel, mire HyeMi csak értetlen pillantással nézett vissza rám.
–        Most is követtél? – lépett át a magyarázatomon, de láttam rajta, hogy közben nagyon is igyekszik feldolgozni a szavaim súlyát.
–        Nem követtelek – ráztam meg a fejem. – Csak erre jártam, nem gondoltam volna, hogy éppen itt talállak.
–        Pedig eléggé ismered a szokásaimat.
–        Ezeket már nem annyira, régebben tudtam volna, hogy mikor mire gondolsz, de mostanra teljesen távolra kerültél attól, akibe egykor szerelmes voltam. Talán most is ebbe vagyok beleesve, és szeretném, ha olyan lennél, mint akkor voltál.
–        De mi van, ha én sosem leszek olyan, mint akkor voltam? – vetette fel ellenkezve.
–        Azért én reménykedem – mosolyodtam el újra. – Még akkor is, ha éppen ez az átkozott reménykedés fog a végén megölni.
–        Sajnálom! – szólalt meg pár perces hallgatás után a lány, de akkor sem nézett a szemembe, inkább csak a padlót fixírozta.
–        Nincs mit – vontam meg a vállam végül, majd óvatosan az álla alá nyúltam, hogy végre a tekintetünk is találkozhasson. Ugyan nem tudom, hogy miért kínzom magam, amikor ő maga sem tudja, hogy mit akar, azon kívül, hogy minél messzebb akar tőlem lenni.
–        De van – ellenkezett azonnal, és igyekezett távolabb lépni a zavaró tényezőtő, vagyis tőlem. – Én nem akartam, hogy ennyire kiborulj, de meg kell értened, hogy egyszerűen nem tudok olyannak esélyt adni, akit nem szeretek, és tudom, hogy amiket eddig tettem, mind-mind összezavart téged is, és azt is sajnálnom kellene, hogy hiú reményekkel áltattalak, pedig nem kellett volna. Tényleg sajnálom, nem kellett volna éppen miattam kárt tenned magadban.
–        Abban mondjuk igazad van, hogy sok mindent másképpen kellett volna csinálnod, de az irántad érzett szerelmemen semmi sem változtat – vallottam be neki ismét az érzéseimet, pedig tudtam, hogy hiába való.

Annyira szerettem volna távol maradni tőle, de minél jobban igyekszem ezt elérni, annál mélyebben beleszeretek. Hiszen a távolság csak arra jó, hogy még ragaszkodóbban szeressem őt, ami megnehezít minden egyes épkézláb döntést. De ennek ellenére ki kell vonulnom az életéből, amíg lesz valami, amíg lerendezi magában a dolgokat.
–        Tudod – fogtam bele egy újabb kínos csend után. – Egy darabig valóban kiszállok az életedből.
–        Tényleg? – csodálkozva nézett rám.
–        Magadnak kell eldöntened, hogy mit akarsz, hogy milyen módon akarsz emlékezni még akkor is, ha ezzel az életedet veszélyezteted.
–        NaRi, nem biztos, hogy veszélyes rám nézve – vetette ellen, mire rosszallóan megcsóváltam a fejem.
–        NaRi sem az, akinek mutatja magát, és egy darabig valóban hasznos, de vigyázz vele, mert nem egy jótét lélek.
–        Miért nem mondtad meg, hogy ő a volt barátnőd, és hogy nem is voltunk jóban?
–        Mert céljaim voltak vele, melyek nem jöttek be úgy, ahogyan azt terveztem, de sosem késő befejezni a vele történő találkozgatást – magyarázkodtam, de határozottan ellenszenves volt a lány arckifejezése. – De a saját életedet úgy teszed tönkre, ahogy akarod. – Valahogy nem tudtam elrettenteni, de egy biztos volt, most, hogy MinWoo szabad, minden lehetőségre fel kell készülnöm, még arra is, hogy szükség lesz a hősszerelmes énemre.
–        Tudom, mit csinálok! – határozta el magát HyeMi, de erre csupán csak elmosolyodtam. Vacakul kellett volna éreznem magam, mind a szavai, mind a viselkedése miatt, de a kórházban töltött idő tökéletesen elég volt arra, hogy immár felnőttebb fejjel gondolkodjak, hogy az érzéseim egy részét teljesen másképpen kezeljem, ami jót tett.
–        Ahogy gondolod! Kérhetek tőled valamit? – fordultam hozzá kérdő pillantással.
–        Mit szeretnél? – készségesen reagált a kérésemre, de sejtettem, hogy ez csak addig fog tartani, amíg ki nem derül, hogy pontosan mit is szeretnék.
–        Mielőtt elmegyek, és egy jó darabig biztosan nem is fog látni, szeretnék, ha...
–        Ki vele, mit akarsz? – sürgetett meg, láttam, hogy rettenetesen unja az időhúzást, én pedig olyan jól szórakoztam a szenvedésén.
–        Csókolj meg! – hajoltam közelebb hozzá, mire a lány csak rémülten pislogni tudott.

/HyeMi/

Azt hittem, rosszul hallok. Megszeppenve pislogtam, miközben éreztem a fiú forró lélegzetét a nyakamon. Egy kissé bele is borzongtam, de igyekeztem minél higgadtabban gondolkodni. Mire megy ki a játék? Miért kell neki éppen egy csók, ha tudja, hogy úgy sem fogok emlékezni rá?
–        Hogy mondod? – csattantam fel némiképp dühösen.
–        Csak egy búcsúcsók, semmi több – mondta vállvonogatva.
Sebesen nyomtam egy puszit az ajkaira, hogy befogja a száját, de úgy tűnt nincs velem megelégedve.
–        Ezt nem nevezném annak! – intett le vigyorral az arcán. – Csókot mondtam, nem puszit.
–        Akkor mégis mit akarsz tőlem? – kérdeztem megbotránkozva.
–        Csókolj meg úgy, mintha éreznél is valamit. Legalább játszd el, hogy szeretsz, legyél szenvedélyes, mintha ezen múlna az életed – suttogta a fülembe a szavait, melyektől egy kissé libabőrös is lettem.

Azon kezdtem el agyalni, hogy vajon mire lesz ez jó, bár tudtam, hogy senki sem fog minket látni, senkit sem fog érdekelni, hogy mit is tettünk, de arra meg végképp nem tudtam rájönni, miért lesz neki ezzel könnyebb?

Végül azonban erőt vettem magamon, egy pillanatig próbáltam arra fókuszálni, hogy mennyire is szerettem őt, és valami különös vibrálást éreztem kettőnk között. A nyaka köré fontam a kezeimet, közelebb húzva őt magamhoz, és abban a pillanatban, hogy a találkozott a tekintetünk, egy rák pompás színéhez kezdtem hasonlítani, olyan vörös lettem, de ha azt szeretné, hogy csókoljam meg őt utoljára, és utána eltűnik az életemben úgy, hogy nem tesz kárt magában sem, bármire hajlandó lettem volna ezért a különleges nyugalomért. Finoman nyomtam az ajkaimat az ő csodás ajkaira, majd amint éreztem a nyelve meglepő gyengédséggel simít végig az alsó ajkamon, kezdtem az ellenállásomat feladni. Egy másodperccel később már azt észleltem, hogy olyan hévvel csókolózunk, amire egyszerűen nem voltak szavak. A testemet furcsa tűz kezdte el uralni, és vég többre vágytam belőle. Ahogy a nyelveink vad táncot jártak, felfedeztem a szája minden kis szegletét, s örömmel konstatáltam, hogy a fiú hasonló hévvel viszonozza azt a csókot.

Hazudtam volna, ha azt mondom, nem élvezem egy kicsit sem, de akkor is homály fedte TaeHyung szándékait ezzel a csókkal. Pár perccel később, meglepően kifulladva néztünk egymásra, és valamiféle elégtételt éreztem.
–        Na, ez már jobb volt! – nézett rám elismerően.
–        És ez mégis mire volt jó? – értetlenkedve meredtem rá.
–        Azt majd később megtudod – közölte velem sejtelmesen. – Vagyis idővel rájössz magad is!
–        De attól, hogy megjátszom, hogy szeretlek, még valójában nem foglak – kiáltottam a távozó alakja után, mert amint jól végezte dolgát, se szó, se beszéd lelépni készült.
–        Minél jobban beleéled magad valamiben, annál jobban akarod azt érezni, csak el kell hitetni magaddal, hogy szeretni akarsz, a többit az elméd elintézi neked – fordult vissza egy időre, hogy ezen zavaros szavait közölhesse velem, majd intett és végül távozott.
–        Ennek nincs semmi értelme – suttogtam kimerülve, és újra ledobtam magam a zongora elé.

-

Elég sokáig gyakorolhattam, de nem ment jól a játék. Egyre csak TaeHyung szavai jártak a fejemben. Nem volt értelme annak, amit mondott, hiszen egy érzelmet nem lehet bemesélni magunknak, de épp ez az sokáig ellenállni sem tudunk neki. Talán ez vezetett minket erre a borzalmas szituációban. Mi lenen, ha adnék neki mégis csak egy esélyt, és talán, egyszer csak beleszeretek, de ahhoz neki is fel kellene adnia azt, hogy a régi énembe szerelemes. Ez elég kemény munkával járt volna, meg alapvetően meg is próbálkoztunk vele, de nem jött össze. Eredménye egy heves éjszaka lett, melyet magamnak köszönhettem, végül is. Őrület, hogy én éppen annyira hibás vagyok ebben a rémálomban, mint maga a fiú. Nyolc óra felé untam meg a gyakorlást, vagyis inkább a szenvedést, fogalmam sem volt arról mi lesz velem egy hét múlva, amikor is Daegu-ba megyünk fellépni, megint ott leszek egy hetet, és három nagy koncertem is lesz. Teljesen alkalmatlan vagyok arra, hogy zongorista legyek.

Még ki sem tettem a lábamat az akadémia területéről, amikor egy csapzott, és rettenetesen feldúlt NaRival találtam magam szemben. Zihált, mintha egy kisebb maratont futott le, a szemeit szinte vörösre sírta, és olyan zaklatottnak tűnt, amilyennek még sosem láttam.
–        Jó, hogy jössz! – ragadta meg a csuklómat, és minden sző ó között előadott egy szipogást a sok sírás miatt.
–        Mi történt? – néztem rá megrémülve. – Valaki megsérült?
–        Gyere! – rántott magával és elindult a kihalt utcákon.
–        Elárulod, hogy mi van! – rántottam ki a kezemet a szorításából.
–        Ez szörnyű – temette az arcát a kezeibe, és kezdett végtelen zokogásba. – De nem tudom elmagyarázni, látnod kell!
–        De mégis mi van? – gyanakodtam.
–        Majd meglátod, ha ott leszünk.

Hosszasan jártuk az utcákat, teljesen kimerültem szerettem volna pihenni egy kicsit, ám amikor egy felettébb sötét sikátorszerű utcába érkeztünk meg, a lány eltűnt a szemem előtt, én pedig azonnal éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Mi van, ha éppen erre akartak a srácok figyelmeztetni, hogy NaRi az első adandó alkalommal hátba fog döfni. Mert, ha ez igaz, akkor most simán megáshattam a saját síromat.
–        NaRi! – kiáltottam a nevét, de csak a visszhang felelt.
Remegő lábakkal sétáltam tovább, amikor egy alak bukkant fel előttem. Magas volt, és elég vékony, de izomzatának felépítéséből kivettem, hogy egy férfi lehet az. Amikor megláttam az arcvonásait is, a hideg végigfutott a hátamon.

–        MinWoo – suttogtam elhaló hangon, és sejtettem, hogy olyan fehérré vált az arcom, mint a halottaké. Azon gondolkodtam, hogy vajon én is az leszek?
Megfordultam, hogy elfuthassak, de a másik irányban, éppenséggel a szőke lány bukkant fel.
–        Hogy te mennyire naiv vagy! – nevetett fel gúnyosan.
Zsákutcába kerültem, de magamnak köszönhettem ezt az egészet. Amúgy is MinWoo, hogy a fenében tudott megszökni, és ha ezt akár YoonGi, akár TaeHyung tudhatta, miért nem mondták el, hogy ezért is vigyázzak NaRival, mert annyira alattomos, hogy képes megszöktetni azt a személyt, aki állítólag annyit ártott nekem. El akartam futni, de a lábam nem engedelmeskedett, szinte megrökönyödve vártam, hogy valami történjen, hogy talán egy megfelelő pillanatban futásnak eredhessek. Ám addig húztam az időt, míg azt éreztem, hogy a fiú erősen megragadja a nyakamat, egy rongyot nyom az arcomba, melynek igen kellemes illata volt. Egy darabig még levegőt sem vettem, de amint kénytelen voltam, az édes illat elárasztotta az elmémet, és lassan zuhantam a sötétség mélyére...

16. fejezet - Rögeszme

/HyeMi/

Csak néztem, amint elmegy, és közben úgy éreztem, hogy a szívemet belehajítják egy mozsárba, majd teljesen összeporítják, igazán magányosnak éreztem magam abban a pillanatban. Bár valahogy sejtettem, mindezt magamnak köszönhetem, ám egy biztos volt, hogy befejeztem... Eldöntöttem, hogy a babát végérvényesen megtartom, és elköltözöm a városból, sőt az egész országból is. Lassan tápászkodtam fel a helyemről, és egyből szédülni kezdtem... Kezdett sok lenni stressz, egyszerűen nem bírtam több ilyen zavaros érzést elviselni. Még ki sem értem a parkból, az eső hihetetlen iramban esni kezdett, a hideg vízcseppek igazán józanítóan hatottak rám. A hajam pár pillanat múlva csapzottan simult a fejemre, ki sem láttam rendesen a kócos tincsek alól, melynek következményeképpen, szétnézés nélkül léptem az úttestre. Hangos fékcsikorgás hallatszott, majd éreztem, hogy valaki megragadja a csuklómat, és a biztonságos járdára húz, sőt határozottan magához vont az ismeretlen, aki abban a pillanatban nem volt ismeretlen, ahogy megszólalt.
–        Attól, hogy jól nézek ki feketében – fogott bele cinikusan az illető. – Még nem kellene kinyíratnod magad!
–        YoonGi! – pillantottam fel egy másodpercre, majd zokogva fúrtam a mellkasába az arcomat.

Fogalmam sem volt arról, hogy milyen hosszú ideig lehettem a karjaiban, de szükségem volt valakire, aki teljes mértékben megért. A fiú a hátamat simogatta, hogy meg tudjak nyugodni, bár megjegyzem, ez egyhamar nem ment. Valahogy nem zavarta őt sem a zuhogó eső, azonban az arra járó nagy esernyős emberek, mind megbámultak minket. Tudtam, hogy mit gondolnak, de engem egyáltalán nem érdekelt semmi.
–        Követtél engem? – kérdeztem a fiútól, amint távolabb léptem tőle úgy, bő tízperces bőgés után. A szemébe lógó, igen nedves szőke tincseit egy gyors mozdulattal kisimította az arcából, ám azok ugyan abban a pillanatban vissza is hullottak az eredeti helyükre.
–        Nézd! – fogta meg a vállaimat, és fordított meg az utca másik irányába, hogy végül tőlünk öt méterre parkoló autóra mutathasson. – Ott parkolok! Most jöttem, mert a nagymamám engem küldött el vásárolni.
–        Ó, értem – vágtam rá gondolkodás nélkül, bár egy kissé szipogva a sok sírástól. Annyira fázni kezdtem, a hideg eső teljesen átáztatta a ruhámat, kis híján vacogtam, a felkaromat kezdtem dörzsölgetni a melegedés érdekében, de nem igazán jött össze.
–        Jobb lesz, ha megyünk – húzott YoonGi az autója irányába, és csak akkor szállt be, amikor már én magam is kényelmesen elhelyezkedtem az anyósülésen.
–        Nem baj, ha vizes lesz az ülés? – aggodalmaskodtam, de a fiú egy pillantással belém fojtotta ezt az aggodalmat.
–        Egész végig lebegni akarsz öt centivel az ülés felett? – nézett rám felvont szemöldökkel. – Egyébként is már ott ülsz rajta, akkor meg, nem mindegy?
–        Ne haragudj! – mormoltam el suttogva e két szót, és ismét azt éreztem, hogy lassacskán megfojtanak a könnyeim, ám ennek ellenére határozottan nem akartam sírni.
–        Szörnyen nézel ki! – állapította meg YoonGi, miközben gyújtást adott. – Mi történt?
–        Ez bonyolult – jegyeztem meg csendesen.
–        Vagy csak te bonyolítod túl. Ki vele, nekem bármit elmondhatsz, még akkor is, ha bőgni fogsz, mint egy kis ovis – vigasztalt a fiú a maga idegesítő stílusában.
–        Megmondtam TaeHyungnak, hogy hagyjon békén, mert lemondtam arról, hogy valaha is emlékezni fogok rá, vagy bárkire is.
–        Gondolom, nem fogadta túl jól – tippelt a szőke fiú, de egyetlen pillanatra sem vette le a tekintetét az útról.
–        Arra kért, hogy adjak neki egy esélyt arra, hogy bizonyítson, de nem tudok. Egyszerűen nem megy... Én... belefáradtam az emlékeim keresésébe.
–        Megértem, de így visszautasítani őt, azért elég kemény volt.
–        Nem hazudhatok neki, így is kellemetlen helyzetbe hoztam, olyan mintha szándékos csak játszottam volna az érzéseivel... Jobb, ha inkább nem reménykedik tovább.
–        És ezért vagy kiborulva?
–        Ez csak az egyik... A másik meg az, hogy BaekHyun lelépett Incheonba, és arra kért, hogy tartsunk szünetet – vallottam be nagy nehezen. – Igaz, hogy csak két hét, de lehet abból több is, meg nem garantált semmit.
–        Akkor igazából az a baj, hogy egyedül maradtál...
–        Nem igazán... Eldöntöttem, hogy elmegyek.
–        Hova akarsz menni? – Olyan hirtelen nyomta meg a féket, hogy majdnem lefejeltem a műszerfalat. Elkerekedett szemekkel bámult rám, mintha nem értette volna, hogy mit is mondtam pontosan.
–        El innen, minél messzebb. El az országból. Oda, ahol nem ismernek – mondtam határozottan.
–        De én nem hagyom, hogy elmenj! – vágott vissza hasonlóan kemény hangnemben. – Te ide tartozol.
–        Lehet, de mit kezdjek magammal egyedül. Baek azt mondta, maradhatok a közös otthonunkban, meg felhív minden nap, de ez nekem nem elég, én nem akarok egyedül lenni, legalábbis ezen a helyen nem – magyarázkodtam.
–        Akkor gyere át hozzánk! – ajánlotta fel. – Engem nem zavarsz, a vendégszoba meg üres.
–        Nem akarok a terhedre lenni – visszakoztam, de láttam rajta, hogy nagyon nem díjazza, ezt a hozzáállásomat.
–        Nincs kifogás!
–        De mit szólnak ehhez a nagyszüleid? – próbálkoztam meggyőzni, hogy miért is nem jó, ha ideiglenesen ott leszek nála.
–        A nagyim csíp téged, az öcsém is fog, tehát nem lesz gond.
–        Miért segítesz nekem ilyen sokat? – Őszinte csodálattal néztem rá.
–        Mert fontosabb vagy nekem, mint azt gondolod! – mondta sejtelmesen, majd befordult arra az útra, ahol a BaekHyunnal közös otthonom volt, bár manapság már azt sem éreztem otthonnak.

-

A következő két hetem olyan sebességgel száguldott el, mint egy gyorsvonat. Bár a fiú nagymamája némi fenntartással kezelte az ottlétemet, pár nap alatt feloldódott, sőt ő maga kérte, hogy szólítsam Yoo néninek, miután kiderült, hogy eredetileg YooNa-nak hívják. Nem igazán volt semmire sem gondom, úgy kezelt, mintha az egyik unokája lennék, pont úgy gondoskodott rólam, mint a saját rokonairól. Még a mosást is megcsinálta helyettem, annak viszont kimondottan örültem, hogy nem tette közszemlére az alsóneműimet. Ugyan amikor nem volt otthon senki, igyekeztem segíteni, mondjuk rendet tenni, feltakarítani, mosogatni vagy esetleg főzni, mert érdekes, de azt sem felejtettem el. A mai napig csodálkozom ezen. Miért éppen a személyeket, a helyeket és az érzéseket felejtettem el, és miért nem tudok visszaemlékezni rájuk? Annyira fárasztó ez a felesleges küzdelem... A napjaim nagy részében próbálni voltam, majd esténként fellépni, ha úgy alakult, és egészen meg voltam elégedve a teljesítményemmel, a helyzethez képest nagyon jó voltam. A második héten már saját lakáskulcsom volt, hogy ne kelljen megvárnom YoonGit, amíg végez a suliban, egyedül is képes voltam ügyeket intézni. Ugyan a fiú nagypapáját nem láttam gyakran, mivel sokat utazik, pont mint az öccsét, YoonHo-t. Állítólag suli után még dolgozni jár, hogy egyetemre tudjon menni, és YoonGi állítása szerint én is éppen ezért dolgoztam suli mellett, kár, hogy erre sem igazán emlékszem.

Egyáltalán találkoztam TaeHyunggal, és teljes őszinteséggel kijelenthetem, hogy nem is hiányzott a társasága. BaekHyuné sokkal inkább. Ő minden este felhívott, ahogyan megígérte, teljesen semleges témákról beszélgettünk, de mindig megnyugtatott, hogy nem igazán látott még olyan lányt, akivel megérné kikezdeni, meg eléggé szeret ahhoz, hogy legalább megfontolja, mit is tesz. Ebben egy kicsit sem voltam biztos, miután láttam az előzményeket, kicsit sem bíztam a hűségében, de azt tudtam, hogy nem fog elhagyni, volt valami, ami miatt mégis csak ragaszkodott hozzám... Talán csak a megszokás kezdett el uralni minket...

Június elején kellett visszamennem a dokihoz, éppen azon a napon, amikor megígértem YoonGinak, hogy elmegyek vele a szülei sírjához, ott szoktunk igazán komolyan beszélgetni, az a hely mindkettőnkre nagy hatással van. De sajnos nem tudtam, mert hosszasan sorban álltam, a nagy pocakos kismamákkal, és azon kezdtem el agyalni, hogy vajon én is ennyire ragyogni fogok, ennyire boldog leszek, és ilyen örömmel fogom majd fogadni a kicsit. Vajon meddig bírom eltitkolni az állapotomat, vajon mi lesz, ha kiderül, és fény derül arra, hogy éppenséggel Tae a pici apja... Ott abban a pillanatban ki fog törni a harmadok világháború, akár mennyire is abszurdnak tűnik.

Amint végeztem a dokinál, és elárulta, hogy immár beléptem a tizennegyedik hétbe, túl vagyok a veszélyesnek tekinthető, első harmadon, immár sokkal több előnyt fogok tapasztalni, mint eddig. Ami igaz is volt a rosszulléteim szinte egyik pillanatról a másikra megszűntek, bár azok az ételek, amiket eddig kedveltem változatlanul nem tetszettek, és olyan dolgokra vágytam, amiket nem is szerettem. De ha ettől eltekinünk, egyáltalán nem éreztem magam kellemetlenül, sőt alig vártam, hogy megszülessen, akkor legalább le tudom foglalni a gondolataimat. Visszafelé igyekeztem YoonGihoz, és amint beléptem a vendégszobába, ahol el lettem szállásolva, a szőke fiú a fotelben ücsörgött, de amikor észlelte a jelenlétemet, felpattant, és dühösen csörtetett az irányomban.
–        Hol a fenében voltál eddig? – förmedt rám, mire értetlenül néztem vissza rá. – Tudtommal nem voltál próbálni, akkor? – Gyanúsnak véltem a kirohanását, hiszen attól, hogy barátok vagyunk, még nem kellene ennyire aggódnia értem.
–        Orvosnál – válaszoltam közömbösen, és lettem magam az ágy szélére, hogy hanyatt vágódhassak azon.
–        Ó, értem – higgadt le a szőkeség egy pillanat alatt. – És hogy vagy...tok? – nézett végig rajtam, így halványan elmosolyodtam.
–        Jól, immár betöltöttük a tizennegyedik hetet, vagyis éppen itt az ideje, hogy lelépjek – magyaráztam rá sem pillantva YoonGira.
–        Csak, hogy nem adtam engedélyt arra, hogy elmenj – figyelmeztetett, és éreztem, ahogyan ledobja magát mellém az ágyra, hiszen a matrac nagy mozgásba kezdett.
–        És szerinted kérek? – háborodtam fel, majd hirtelen felültem, és a fiúra pillantottam. – Miért? Miért ragaszkodsz hozzám?
–        Nem tudnám meg mondani – hangzott a válasza, és felém nyújtotta a jobb kezét, hogy megérinthesse az arcomat, de a mozdulat közben felhagyott vele.

Pár pillanatig nem szóltunk egymáshoz, és a mostani cselekedetei is épp annyira összezavaróak voltak, mint amikor megcsókolt. Hiába visszakozott, akkor is megtette, és szerettem volna tudni, hogy miért tette.
–        Akkor, amikor legutóbb itt voltam – fogtam bele csendesen, de valahogy képtelen voltam rendesen a szemébe nézni. – Miért csókoltál meg? Miért mondtad, hogy fontosabb vagyok neked, mint azt gondolom? Mi ez az egész?
–        Ezt nehéz lenne elmagyarázni. – Mindösszesen ennyit felelt, de az, hogy mindenfelé pillantgatott, kivé rám épp annyira válsz volt számomra, mintha órákon át magyarázkodott volna.
–        Azt mondtad, amikor először találkoztunk, hogy nem jövök be neked, mint csaj, épp ezért tudsz érzelemmentesen foglalkozni velem – emlékeztettem arra, miket is mondott hónapokkal ezelőtt. – Akkor miért lett mostanra minden más?
–        Azt hitted, hogy a külső adottságaid miatt nem voltál az esetem akkoriban – nevetett fel felettébb cinikus hangon, mire megilletődve bámultam rá. Ezúttal nem kerülte a tekintetem, de rendkívül határozottnak tűnt, amitől egy kissé megrémültem, ám némán bólintottam. – A külső nem minden, akkor sem voltál rossz csaj, most sem vagy az, de ennél jóval többről van szó.
Megdöbbenve hallgattam a szavait, mert eddig azt hittem, hogy nem rendelkezem azzal a külső ideállal, amivel kellene, mondjuk, túl kicsi vagyok, és az a baj, de ez most meglepett. Közelebb araszolt hozzám, és a kezébe vette a az enyémeket, s úgy nézett rám, mintha valami csoda lennék, de tőle nem ezt szoktam meg. Ha ő is ilyen idegesítő lesz, én tényleg lelépek...
–        Azt tanácsoltam TaeHyungnak, hogy próbálja meg megismerni ezt az énedet – folytatta, bár teljesen eltért a témától.
–        Szerinte unalmas vagyok – suttogtam alig hallhatóan.
–        Szerintem meg nagyon édes – mosolyodott el YoonGi, mire elkerekedett szemmel méregettem őt. Igyekeztem leolvasni az arcáról az érzéseket, de nem igazán sikerült. – Régebben épp ezért nem voltál az esetem, mert túlzottan karakán, forrófejű, és heves természet voltál, ami nekem nem tetszett.
–        De most feleannyira sem vagyok ilyen személyiség, Tae nagy bánatára.
–        TaeHyung egy olyan ábrándot kerget, ami nagy valószínűséggel már sosem leszel, egy ilyen baleset után, már sosem leszel olyan, mint a régi, akár fogsz emlékezni, akár nem – vélekedett egyrészt nagyon orvosian, másrészt viszont rendkívül őszintén.
–        Akkor most milyen vagyok, szerinted? – kértem tőle, hogy vázolja, miként is tekint rám.
–        Jelenleg inkább segítségre szorulsz, arra, hogy valaki törődjön veled, aki segít abban, hogy kiteljesedj. Igaz, hogy most is eszes vagy, meg vannak gonosz megjegyzéseid, amik miatt mindig is bírtalak, de most sokkal inkább lányos vagy, és nem pedig egy kemény, elpusztíthatatlan, olyan, mint egy amazon. – A végén már mosolygott, én pedig nem tudtam hová tenni a szavait. – TaeHyungnak pedig éppen az jött be, hogy ilyen erőszakos karakter voltál, de ezt elveszítetted, nem mondom, hogy teljesen más vagy, mert az alapvető tulajdonsága nem változnak meg az embernek, még akkor sem, ha amnéziás lett, de kicsi a valószínűsége annak, hogy valaha is tökéletesen a régi önmagad leszel – bocsátkozott részletes magyarázatba, amint meglátta az értetlen arckifejezésemet.
–        Nehogy azt merd mondani, hogy te is belém vagy esve! – borultam ki, amint össze sikerült tennem a lényeget.
–        Ezt így nem merném kijelenteni, kedvellek, és talán jobban is, mint egy sima barátot, de meglehet, hogy közrejátszik az is, hogy sajnállak, amiért ilyen helyzetbe kerültél, és túl erős együttérzéssel tekintek az irányodba.
–        Nem kell, hogy sajnálatból foglalkozz velem – közöltem vele dühösen, és szinte kitéptem a kezem az övéjéből, majd sebesen felpattantam a helyemről.

Távozni akartam, hogy fel tudjam dolgozni, amit mondott, hiszen, ha igaz, amit mond, akkor veszélyben vagyok. Ha Tae megtudja, hogy immár az egyik barátja is úgy tekint rám, ahogyan ő, akkor nagyon ki fog borulni, ezt pedig akkor sem akartam. Így is elég rossz neki a helyzete, nem kellene még rosszabbá tenni. Ki akartam lépni az ajtón, de YoonGi gyorsabb volt, megragadta a csuklómat, és erőszakkal rántott vissza, egészen közel magához.
–        Tudom, hogy mit gondolsz – szólalt meg csendesen, de elengedni egyáltalán nem akart. – Annak ellenére, hogy nem vagy közömbös számomra, még mindig szeretném, ha újra összejönnél TaeHyunggal.
–        De az neked is fájni fog – jegyeztem meg, miközben igyekeztem, levakarni őt magamról.
–        Tudom, de ti ketten akkor is összetartok. Itt nem számítok egy kicsit sem. – Eléggé lelombozódott, amint ezt kimondta, így felhagytam a szabadulási kísérlettel, és hagytam, hogy magához vonjon, hogy olyan szorosan öleljen, ahogy csak szeretett volna.

/TaeHyung/

Legszívesebben szétvertem volna a zongorát mérgemben, de nem tettem meg, mert az anyám állásába került volna, és nem szerettem volna elvenni tőle a tanítás örömét, még akkor sem, ha ennyire kicseszett velem, karöltve JiYeonnal. Ha akkor megtudom, hogy HyeMi nem halt meg, sokkal könnyebb lenne, mindkettőnknek.... Sőt lehet, hogy már emlékezne rám, de lemondott rólam... Kidobott, mint valami leselejtezett ruhadarabot. Bár terveztem, hogy kiszállok ebből az eszement játszmából, hagyom, hogy a dolgok elrendeződjenek, de ő mondott le rólam hamarabb, mielőtt még bármit is tehettem volna, és ez így rettenetes fájdalommal járt. Miért mondott le az emlékeiről, miért? Talán YoonGi nem is haladt vele olyan jól, vagy épp ő volt ilyen hatással rá? Nem okolhatok mindig mást a saját hülyeségeim miatt, talán, ha másképpen csinálom, ha inkább csendben figyelem a lépéseit, és amikor már emlékszik mindenre, akkor megjelenek az életében. Meglehet, hogy ezt kellett volna tennem, de más annyira mindegy... Az életem ebben a pillanatban vesztette el az értelmét...

-

Az elkövetkezendő napokban, még arra sem voltam képes, hogy dolgozni menjek. Írtam JiYeonnak, hogy nem érzem jól magam, és nem tudok bemenni, de az volt az igazság, hogy egyetlen józanon töltött pillanatom sem volt abban a négy napban. Nem aludtam, nem ettem, csak keseregtem, és nyomtam magamba a töményebbnél töményebb alkoholt, hogy az agyam minél tompább legyen. Nem akartam gondolkodni, nem akartam létezni, egyszerűen semmivé akartam válni. Nagy nehezen vettem magamhoz a HyeMivel közös képeket, mivel alig álltam a lábamon, kis híján a bútorokon heverő porcelán, üveg dísztárgyakat is levertem, sőt az összest lesöpörtem a mérgemben, mindig minden arra a lányra emlékeztetett, aki lemondott rólam, és a szerelmünkről... A könnyeimmel is meg kellett küzdenem, az alkohol mindig a legnyíltabb érzelmekre sugallják az embert, teljesen kifordultam önmagamból, éppen olyan voltam, mint az apám azzal a különbséggel, hogy én csak a bútorokban, és magamban tettem kárt, nem pedig azokban, akiket szeretek, vagy éppen szeretnek...
Amint meglett az összes kép, és nem akartam leesni a lépcsőn is, bár bánta volna fene, legalább ott halok meg, és soha többet nem kell ekkora kínkeserves szenvedést elviselnem. Mit ér ez a nyomorult életem?

A konyhában kerestem egy öngyújtót, hogy porrá égethessem az összes képet, hátha könnyebb lesz, és ezzel jelképesen elégetem az összes érzésemet is, ami arra a hálátlan nőszemélyre emlékeztet. Mi a franc baja van velem? Talán nem tudtam, eléggé boldoggá tenni, akkor, vajon amikor NaRival lógott az az életvitel jobban bejött neki? Vajon tényleg arra vágyik, hogy minél több pasassal henteregjen? Megráztam a fejem, mert kezdtek a gondolataim szélsőségessé válni, így inkább hosszan kortyoltam a mellettem heverő borostyán színű italból, egyenesen az üvegből... Aish, ha valaki most látna... Körberöhögne, hogy ennyire ostoba vagyok, és éppen egy olyan lány miatt kesergek, mint HyeMi. Hiszen, ha összeszedem magam a fél világot megszerezhetem, de úgy nem tudom, ha bárhová megyek, mindig őt látom, minden lány rá emlékeztet, és mindegyikben őt keresem. Ez egy olyan rögeszme, melytől egyszerűen képtelen vagyok megszabadulni. Miközben kifelé botorkáltam a konyhából, magamhoz vettem egy csinos, kisebb méretű kést is, melynek kimondottan szép éle volt, leginkább egy filéző késhez hasonlított. Tudtam, hogy már lassan nem lesz épp felület, amit megvagdoshatnék magamon, vagyis a karjaim már olyanok voltak, mint valami ezüstös háló, de talán akad még rajta némi hely, néhány újabb vágásnak. Mivel az irdatlan mennyiségű alkohol blokkolta az összes ésszerű döntésemet, és gondolkodásomat, teljesen magam alatta voltam, olyannyira hogy ez az erős öngyilkos hajlam ismét kitöltötte az összes kis sejtemet...
Nem tudom meddig lehettem ott ahol... A nappali hideg járólapján ültem, és egyesével vettem a kezembe a fényképeket, meg sem nézve, hogy pontosan mi van rajta. Az egyik alsó végénél kezdtem el őket megsemmisíteni, és örömmel néztem, amint az a lángok martalékévá válik. Időnkét nem engedtem el időben, és a lángok olykor az ujjaimba martak, de nem igazán éreztem fájdalmat sem. Miután nagy halom hamu hevert a padlón, először a késre pillantottam, de még nem használtam. Csak néztem, ahogyan a fény megcsillan a pengén...

De pár pillanattal később valami elhomályosította az elmémet, azt akartam, hogy inkább fizikai fájdalmam legyen, mintsem lelki, és ahogyan a hideg penge az alkarom azon részéhez ért, ahol még akadtam üres helyek, lassan végighúztam a bőrömön a vágóeszközt, és ábrándozva néztem, amint a vöröslő vércseppek piciny folyamokká alakulnak, s végigszáguldoznak a világos felületen.. Ismét vágtam egy kicsit, még mélyebbre, de ez sem okozott bennem fájdalmat. Teljesen érzéketlenné váltam minden efféle érzésre. Amint elég mélynek éreztem választottam egy másik részt, ott is megvágtam magam, és amint már mindkét kezem, a saját véremben úszott, valami féle belső megnyugvást éreztem. Ugyan ez mindösszesen pár pillanattal később elmúlt, kissé szédülni kezdtem, és azt vettem észre, hogy valami beront az ajtón, hozzám siet, és a nevemen szólítgat, de akkor már zuhantam egyre lejjebb a sötét szakadék felé...

-

Erős fejfájásra ébredtem fel, a körülöttem lévő gépek egyenletes csipogó hangja pedig szinte visszhangot vert a fejemben. A karjaimat vastag kötés borította, a fertőtlenítőszer csípős szaga pedig arra a következésre sarkallt, hogy éppen egy kórházban lehetek. Lassan feltápászkodtam, hogy alaposan körbe nézhessek, de kár volt mert egy villámló pillantású Min YoonGival találtam magam szemben.
–        Te ostobább vagy a sok éves átlagnál – korholt meg azonnal. – Ha nem megyek meglátogatni téged, akkor most a temetéseden lennék.
–        Kár érte – meredtem magam elé ezen szavakat suttogva. – Minek hoztál ide?
–        Mentő hozott ide, itt töltöm a gyakorlatomat is – hangzott a fiú válasza, de még mindig nagyon haragos volt. – A pszichiátrián vagy jelenleg, és elég valószínű, hogy az elkövetkezendő hetet itt is töltött, és örülj, hogy nem húzatok rád, egy kényszerzubbonyt.
–         Ha csak baszogatni tudsz, akkor húzz el! – utasítottam keményen, de YoonGi nem mozdult, csak gonoszan nézett rám. – Meg van a magam bajom, nélküled is.
–        Hogy megint ki akarod nyírni magad? Ez mit old meg?
–        Mindent! – ordítottam vele. – Az egész nyomorult életemet. – Kapásból a tenyereimbe temettem az arcomat, és nem foglalkoztam azzal, hogy ott van, vagy épp gyengének fog tartani, egyszerűen sírni akartam, annyira ki voltam bukva, hogy kénytelen voltam valahogy csökkenteni a feszültségen, és erre ez a csajos megoldás tűnt a legcélszerűbbnek. – Menj el! – kértem tőle könnyes szemmel.
–        Minden rendben lesz! – vigasztalt, ahogyan közelebb jött hozzám, a vállamra tett a kezét.
–        De lemondott rólam – közöltem vele fel sem pillantva.
–        Tudom – hangzott a tömör válasz. Ezek szerint mindenről tud, mert éppen az a hálátlan nő mindent elmondott neki. – Hagyj időt neki, de főleg magadnak, próbálj nem rágondolni, keress magadnak valami elfoglaltságot, de az ne a saját magad vagdosása legyen.
–        Honnan tudsz erről az egészről? – faggattam egy kicsivel nyugodtabb lelkiállapotban.
–        Mert HyeMi nálunk van, éppen a vendégszobát birtokolja.
–        Mit keres nálad? És mi lett azzal a bájgúnárral? – csodálkozva néztem rá, egyszerűen nem hittem a fülemnek, de közben mélységes csalódottságot is éreztem.
–        BaekHyun éppen Incheonban van, meghatározatlan ideig, HyeMi pedig el akarta hagyni az országot, amit nem hagyhattam neki – magyarázta a szőke fiú nagyon komoly hangvételben.
–        Nyugodtan elmehetett volna, akkor talán nekem is sokkal könnyebb lenne – tájékoztattam némi sértődöttséggel.
–        Nem miattad, nem hagytam elmenni, vagyis csak részben.
–        Akkor? – értetlenkedtem. – Csak nehogy azt mond, hogy te is kedveled őt, mert akkor... – Nem fejeztem be, mert nem kellett, az arcára volt írva az összes féltve őrzött érzelme, amit HyeMi irányt érzett, amit nem értettem. – Az volt, hogy neked nem is az eseted...
–        Az, aki volt, valóban nem, de ez teljesen más, mint akkor volt. Azzal nyugtázom ezt az egészet, hogy ez mind amiatt van, hogy igyekeztem a lelkébe látni, emlékezni. Talán akkor alakult ki ez az érzés, de talán csupán együttérzést, és sajnálatot érzek iránta, szeretném, ha boldog lenne.
–        Én meg azt akarom, hogy eltűnjön az életemből, végleg! – Közöltem vele a döntésemet, melyet már akkor meg kellett volna hoznom, amikor láttam, hogy ez az egész teljesen felesleges küzdelem, mindannyiuk számára. – És most menj el, szeretnék pihenni.
Becsuktam a szemem, hogy YoonGi észlelje, számomra itt és most vége ennek a beszélgetésnek, de nem éreztem magam jobban lelkileg. Ezt hallani még rosszabb volt...


/HyeMi/

Még azon héten találkoztam NaRival, beültünk egy kávézóba, és arra akart rávenni, hogy menjek be a börtönbe MinWoo-hoz, hátha segít valamire emlékezni, de nemet mondtam, amit meglepő sértődöttséggel fogadott, így a közös kalandunk igen rövidre sikeredett. Tehát kelletlenül mentem vissza az ideiglenes otthonomba, de egyre nehezebben is viseltem még YoonGi jelenlétét is. Már a komoly beszélgetésünk alatt is ideges volt, és nem tudtam, miért, ám amikor a nagynéném közölte velem, persze telefonon, személyesen nem találkoztam vele elég régóta, hogy TaeHyung kórházban kötött ki, hiszen megint véget akart vetni az életének. Tudtam, miattam van az egész, de nem is sejtettem, hogy mit tehetnék. Nem szeretnék vele lenni, egyszerűen megőrülök tőle... Egyre erősebb lett a késztetés, hogy külföldre meneküljek...

Amikor átléptem a küszöböt, egy dühös pillantású YoonGi várt rám. El szerettem volna sétálni mellette, de elém állt, hogy véletlenül se tudjak. Balról próbáltam kitérni, de elém lépett, majd jobbra, de akkor is ugyanezt játszotta el.
–        Mit akarsz? – sóhajtottam lemondóan. – Miért nem mondtad el, hogy TaeHyung kórházban van?
–        Mert érdekelt volna? – kérdezett vissza flegmán.
–        Talán, azért nem szeretném, ha tényleg meghalna, főleg nem miattam – vélekedtem, majd összefontam a mellkasom előtt a karjaimat. – Nem is akartad volna elmondani?
–        De, ha majd te is összeszedted volna magad lelkileg. Remélem, nem NaRival voltál?
–        És ha igen? – vontam meg a vállam. – Miért érdekel ez téged?
–        Jobb, ha tudod, nem voltál soha jóban azzal a lánnyal – figyelmeztetett hevesen.
–        Tudom – vágtam rá hasonló lendülettel. – Vagyis sejtettem.
–        Akkor miért találkozol vele? Miből gondolod, hogy nem akar ártani neked? – lépett közelebb a fiú határozottan, mire tettem egy lépést hátra. Feszélyezve éreztem magam a közelében.
–        Mert lehet, hogy közelebb visz az emlékeimhez – védekeztem azonnal.
–        Tőle csak rossz dolgokat kaphatsz vissza.
–        Mi van, ha először azokra kell emlékeznem, és csak utána leszek képes a jókat visszahozni – hadartam el eszméletlen sebességgel, és közben éreztem, hogy majd szétvet az ideg. – Találkoztam az első szerelmemmel is, bár ijesztő az a fiú, lehet, hogy ő is tud segíteni.
–        MinWoo? – kérdezett rá a névre, de nagyon rémültnek tűnt. – NaRi elvitt a börtönbe?
–        Igen, de nem volt probléma – nyugtattam meg a fiút, ám YoonGi idegesen ragadta meg a felkaromat, és némi erővel szorította azt.
–        Soha többet nem mehetsz oda. Az a féreg nem olyan, amilyennek mutatja magát.
–        Mit tudsz róla? – gyanakodva néztem YoonGira, de hagytam, hogy tartsa a karomat, hátha attól lehiggad.
–        Hogy éveken keresztül bántalmazott téged, mind lelkileg, mind fizikálisan, hogy erőszakoskodott veled, és megpróbált megölni, nem egyszer. Azért van ott, mert majdnem felgyújtott, s ha nincs TaeHyung, már rég halott lennél. – Eme információra kis híján felsikoltottam, a szívem kihagyott egy ütemet, és eszembe jutott, amikor Tae éppen ezt játszotta el vele, akkor csak azt szerette volna, ha emlékszem rá, mit tett értem, hogy az életét is kockára tette értem.
–        És mit tudsz NaRiról? – tudakoltam YoonGitól, hevesen véve a levegőt, csaknem szívrohamot kaptam. – Honnan ismeri Tae-t?
–        NaRi TaeHyung volt barátnője, aki akkor hagyta ott őt, amikor a fiú anyagi helyzete igencsak megromlott, és amikor vissza akart menni hozzá, már téged szeretett – hangzott a válasz, amitől rettegtem. Erre is volt egy különös megérzésem. – Szerinted mennyire akar most ártani neked?
–        Gondolom, most bosszút tudna állni rajtam mindenért – döbbentem meg.
–        Mondtam én, hogy eszes vagy – mosolyodott el, és már kicsit sem tartott fogva. – Kerüld el NaRit, ha kérhetem.
–        De a rossz emlékek is emlékek – jegyeztem meg csendesen.
–        Ne sodord magad veszélybe feleslegesen – intett óvatosságra YoonGi, majd amint nyomott egy visszafogott puszit a homlokomra távozott az emeletre, magamra hagyva a zavaros gondolataimban.


/TaeHyung/

Az a hét a kórházban igencsak jót tett. Tizenhét öltéssel varrták össze a magamnak okozott még vágásokat, és akkor sem éreztem fájdalmat, amikor a fájdalomcsillapító hatását vesztette. Amikor kivették a varratokat, meghagyták, hogy egy hét múlva menjek vissza, és kérjek meg valakit, hogy segítsen a kötözésben, amennyiben szükséges. Szerencsétlennek éreztem magam, és tudtam, hogy nem titkolhatom, hogy mit tettem, miért is nem mentem be dolgozni. Szégyelltem, amit tettem, hogy nem voltam képes felnőtt fejjel kezelni a helyzetet, hogy hagytam megint a felemésztő érzéseimet elhatalmasodni rajtam, hogy impulzív személyiségemből adódóan, meggondolatlanul cselekedtem.
Zárás körül érkeztem meg, és egyetlen lélek sem akadt odabent, letekintve az egyetlen szőke fejet, aki a pultnál ücsörgött. A tévé halkan ment, gondoltam, JiYeon most lendül bele a takarításba. Letettem magam a pulthoz, és halványan rámosolyogtam a mellettem ülő YoonGira.
–        Egy fokkal jobban nézel ki – állapította meg, majd belekortyolt az italában, amiről nem tudtam volna megmondani, mi is pontosan.
–        Nem hiszem el, hogy ennyire ostoba vagy – szállt be a beszélgetésbe JiYeon, aki töltött nekem egy sört, hátha attól még jobban fogom magam érezni. – Most teljesen át kellett szerveznem a beosztást. 
–        Te most komolyan ezen aggódsz? – vonta fel a szemöldökét megdöbbenésében YoonGi.
–        Csak vicc volt! – nevetett fel a nő, és adott egy kis hangot a tévére, amiben éppen a hírek mentek. – Ha segítség kell, szólj, és meg ne tudjam, hogy még egyszer ekkora hülyeséget csinálsz. Pihenj, és gyógyulj meg, ez a legfontosabb, aztán majd jössz dolgozni. Na, legyetek jók! – JiYeon magához vette egy-két kelléket a takarításhoz, majd elviharzott a folyosón túlra, a raktár irányába.

Éppen YoonGi irányába fordultam, hogy megköszönjem a segítségét, amikor a tévében rendkívüli hírt mondtak be, és éppen egy olyan személy képe jelent meg, amitől még a szőr is felállta a hátamon. A szőke fiú bökött meg, hogy nézzem, miről is van szó...
–        Rendkívüli közlemény – fogott bele a hírbemondó. – A ma esti órákban megszökött egy rab, aki különös őrizettel egy másik börtönbe szállítottak volna át. Han MinWoo különösen veszélyes, menekülése közben eddig négy rendőr vesztette életét, jelenlegi tartózkodása pedig ismeretlen. Ha bárki látná esetleg, semmiféleképpen se próbálja önmaga megállítani, azonnal értesítse a rendőröket, mert a szökött fegyencnél vélhetőleg fegyver van.
A hír közben megmutattak egy porig égett autót, messziről mutatták, a becsomagolt holttesteket, rajtam pedig egy szokatlan borzongás futott végig. Elképedve pillantottam a holtsápadtra vált YoonGira.
–        Hogyan tudott megszökni, amikor nem egy rendőr őrizte azt az autót, amiben átszállították – faggattam a fiút. – Hiszen, ha meg van bilincselve nem szerezhetett magának fegyvert.
–        Talán valaki segített neki, tudjuk, hogy az apja a busani főkapitány, egyszer már kimentette a szarból, bármikor megteheti újra – vélekedett YoonGi, de annyira hihetetlennek tűnt az egész történet.
–        Egyáltalán miért szökött meg, mi motiválhatja? – értetlenül álltam az esettel szemben.
–        Azt hiszem, van egy nagyon rossz megérzésem – szólalt meg a barátom kissé remegő hangon, ami abszolút nem volt jellemző rá, de az idegességéből adódóan, sejtettem, mire gondol.
–        Úgy véled, hogy HyeMi miatt tette? – néztem rá elkerekedett szemekkel. – Hogy be akarja fejezni azt, amit elkezdett? Ez abszurd, mert HyeMi nem is emlékszik rá...
–        Épp ez a lényeg – közölte YoonGi kiakadva, mire a vér is megfagyott az ereimben.