3. fejezet - Tízpercnyi mennyország

/TaeHyung/

Annyival rosszabb lett, amióta újra itt van. Alig pár napja, hogy visszatért, de nem tudom feldolgozni, ő már sosem lesz az életem része. Szerettem volna, ha ismét én tehetem őt boldoggá, minden szempontból, ám amíg abba a srácba van beleesve, nem tehetek semmit sem. Azon is gondolkodtam, mi lenne, ha először azt a bizonyos másik személyt tüntetném el, ha HyeMi teljesen rám tudna koncentrálni, akkor talán lenne esélyem visszaszerezni az emlékeit, főleg azokat, amik rám vonatkoznak. Unottan sétálgattam a folyópartján, és az egyik szimpatikus pontján, éppen azon a helyen, ahová már nem egyszer kiültem a lánnyal, romantikázni... kár, hogy ezt már nem tehetem meg. Talán, ha nem jön vissza, ha sosem látom viszont, könnyebben tudnék elválni tőle. Igaz, az a kilenc hónap is rengeteg idő, annyinak elégnek kellett volna lennie, de az, amit értem tett, olyan mély kötődést váltott ki belőlem, hogy egyszerűen úgy tekintettem rá, mint a levegőre, ami nélkül egyszerűen képtelen vagyok élni. A könnyeimmel küszködve nézegettem azt a gyönyörűséget, és én emlékeztem arra, hogy mennyire örült neki, még akkor is, ha azonnal ostobának tartott. Most meg fél tőlem, mert hülyévé teszem magam, ahelyett, hogy a hős lennék megint. Kissé dühösen csaptam össze az apró fekete dobozt, és már a mozdulat is megvolt, hogy messzire hajítsam, amikor egy ismerős kéz tekeredett a csuklómra. Döbbenten pillantottam a mellettem álló, magas és karcsú alakra, akiben anyámat fedeztem fel.
–        Azt hiszem, ezt mégsem kellene – jegyezte meg és egészen addig nem eresztette el a kezemet, amíg nem volt abban biztos, nem fogom a vízbe dobni azt az ékszert. Pedig még mindig azt vallottam, hogy annak ott lenne a legjobb helye. Messze tőlem...
–        Szerintem meg igen – vágtam vissza nemtörődöm stílusban, kissé megvonva a vállam. Már semmi sem tudott érdekelni.
–        JiYeon elmondta, hogy tudsz mindent – váltott témát, mire felvontam a szemöldököm.
–        Gyorsan terjednek a hírek – állapítottam meg közömbösen. – Érdekes, mert eddig jó viszonyban voltunk, szinte már barátok, amit kevesen mondhatnak el.
–        Igen, ez igaz – ismerte be anyám, majd lemondó sóhaj hagyta el az ajkait. – Tudom, hogy most haragszol rám, de...
–        Nem haragszom – szakítottam félbe. – Mindösszesen nem értem, miért kellett ennyit titkolózni.
–        Most HyeMire gondolsz, vagy az apádra?
–        Talán mindkettőre.
–        Először is nem akartam, hogy elítélj, ami miatt apádat választottam, főleg, hogy ennyire szánalmasan viselkedett – fogott bele a magyarázatba.
–        A szerelem néha ostobaságokra ösztökélik az embert, de talán ez a legszebb benne, hogy abban a pillanatban, hogy beleszeretsz valakibe, megszűnsz önmagad lenni, és a léted teljesen új szintre emelkedik – fejtettem ki a véleményemet. – Nem ítélek el senkit a döntései miatt. Azért jobban haragszom, amiért JiYeonnal karöltve elfelejtettetek beavatni abba, hogy HyeMi életben van.
–        Kénytelenek voltunk rá – mondta némi kétségbe eséssel a hangjában. – Ha megtudod, hogy él, de nem emlékszik rád, azonnal kiborultál volna.
–        Mert ez így jobb? – mutattam meg neki a karomat, mert az alkarom belső részét hosszú, keresztirányú hegek borították. – Most ezt nézd meg! Látnod kellene, hogy milyen szép gondolatokat írtam fel a falra a közös otthonunkban.
–        Nem, nem jobb – szomorodott el, és végig akarta húzni az ujjait az egyiken, de mielőtt ez sikerülhetett volna, inkább visszaigazítottam a pulóverem ujját az érintett területre. – Én sajnálom!
–        Sajnálhatod is, mert most, hogy visszajött, még vacakabbul érzem magam.
–        Tedd magad túl rajta! – tanácsolta, de hitetlenkedve néztem rá.
–        Miért hiszed, hogy ez ennyi? – háborodtam fel. – Hogy csak behunyom a szemem, és mire kinyitom már nincs itt, hogy már semmit sem fogok iránta érezni?
–        Tudom, hogy nehéz – sóhajtotta csüggedten. – De így kikészíted magad!
–        Nálatok jobban nem bírom kikészíteni magam – húztam gúnyos mosolyra a számat. – Nem hiszem el, hogy bele kellett szólni a két értelmes felnőtt dolgába, elengedni a múltat, és nem apám faszságaiból kiindulni, mert én határozottan nem vagyok olyan, mint ő – dühöngtem, és inkább a zsebembe tettem a dobozt, szerettem volna inkább máshol lenni, de főleg egyedül. Elmerülve a szívem legmélyebb fájdalmában...
–        Tudom, hogy nem vagy olyan, én csak aggódtam, hogy pont úgy végzed, mint NaRi esetében – próbálkozott tovább a hegyi beszéddel, de el sem jutott a tudatomig.
–        Csak szólok, ez sokkal rosszabb, mert ha annyira akartam volna NaRit visszaszerezhettem volna, de HyeMit már nem tudom, mert mással van, mert jelenleg más tölti be azt a szerepet az életében, amit nekem kellene.
–        Vagyis van barátja? – Anyám gyanakodva nézett rám, mire éreztem, hogy egyre jobban fojtogat a sírás. Mint tudjuk a pasik nem sírnak, hiszen nem szabad gyengének lennem, de ez annyira fájt, hogy teljes mértékben összezúzta minden egyes átkozott reményemet. Hiába bíztam abban, hogy majd visszahódítom, nem fogom tudni, mert csak zaklatásnak fog vélni mindent kivéve, ha nem adok vissza neki egy mély és intenzív emléket.
–        Van – vágtam rá azonnal, és éreztem, hogy a szívem görcsbe rándul a mellkasomban. Rosszabb vagyok, mint a romantikus drámák főhősei.
–        Akkor talán le is mondhatnál róla végre.
–        Talán – sóhajtottam fel lemondóan. – Csak épp, amíg minden gondolatomat, érzésemet, meg úgy általánosságban az egész lényemet kitölti az iránta érzett szerelmem, nem fogok tudni továbblépni, és nem tudok, nem rá gondolni.
–        Nem akarsz egy kis időt inkább a nagyszüleidnél tölteni? – ajánlotta fel rövid gondolkodás után. – Lehet, hogy jót tenne a levegőváltozás!
–        Köszi, de inkább kihagyom.
–        Meg sem próbálod?
–        Nem vágyom arra, hogy a vénember is azt hajtogassa, olyan vagyok, mint az apám...
–        Csak szeretne belőled embert faragni – nevetett fel anyám jó kedélyűen, de egyetlen goromba pillantásra tellett tőlem.
–        Belőlem nem kell! – mérgelődtem. – Azt hiszem, én vagyok a tökéletes férfi megtestesítője, én lennék minden lány álma.
–        Akkor, ha te vagy minden lány álma, miért nem keresel egyet, aki ezt bebizonyítja – érdeklődte egy röpke mosoly keretében. Én ezt egyáltalán nem tartottam ennyire mulatságosnak.
–        Mert nekem egyetlen lány kell, ha belehalok akkor is – erősködtem. – Az pedig éppen Lee HyeMi!
–        Hihetetlenül önfejű vagy! – figyelmeztetett anyám szigorúan, mire megvontam a vállam.
–        Megyek és sétálok egyet! – jelentettem be.
–        Ne csinálj semmi meggondolatlanságot! – szólt utánam aggodalmasan, de ismét egy üres vállvonásra futotta tőlem, nem érdekelt, hogy mit mond, hiszen éppen, annyira tehet arról, hogy ez a helyzet idáig fajult, mint JiYeon...

/HyeMi/

Csak néztem, amint elsétál, felkapja dobozt, és elmegy... A szívem a torkomban dobogott, éreztem, hogy lassan összeesem... Kissé sok volt nekem ebből a stresszből. Már annyira bánom, hogy hallgattam BaekHyunra, menjek s keressem meg őt. Tessék, megtaláltam, de több baj ért ebben a négy napban, mint előtte bármikor. Szerettem volna visszamenni Japánba, ott nem ismertem senkit sem, ott sokkal jobban éreztem magam. Egyszerűen kétségbe ejtett, hogy ennyire erőszakosan ragaszkodik hozzám, hiszen elhiszem, hogy szeretett, de hogy ennyire görcsösen maga mellett akarjon tudni, némiképp rögeszmére vallott. Biztos voltam abban, hogy vagy nagyon mély lehetett a viszonyunk, vagy valami olyat tehettem érte, ami miatt érzelmileg függő lett. Ki kellett volna derítenem, hogy mégis mi állhat a dolgok mögött, mert ez így nagyon hamar teljes kiboruláshoz fog vezetni, de nem csak az én oldalamról, hanem az övéjéről is.
–        Jól vagy? – jelent meg mellettem JiYeon aggodalmasan méregetve összezavarodott mivoltomat.
–        Azt hiszem – feleltem csendesen. Bár nem tudtam volna megmondani, miképpen érzem magam. Megint sokféle, és rettenetesen vegyes érzelmek keveredtek bennem. Arra a következtetésre jutottam, hogy ha szeretném tudni a múltamat, akkor TaeHyung az egyetlen, aki ezt a fajta emlékeimet vissza tudja adni, erre más nem lesz képes, de ha őrültként viselkedik, nem merek a közelébe sem kerülni.
–        Majd szólok neki, hogy állítsa le magát! – szitkozódott a nagynéném.
–        Ne! – sikoltottam fel idegességemben. – Erre semmi szükség. Miért nem mondtad el, hogy volt valakim a múltban?
–        Hogy megvédjelek ettől az őrült szerelemtől! – szólt rám keményen, szinte már kegyetlenül.
–        Te nem voltál soha szerelmes? – csodálkozva néztem rá.
–        De voltam, és jelenleg is az vagyok, de ez a fajta megszállott szerelem, ijesztő és félelmetes, és én nagyon nem akarom, hogy bántson téged.
–        Nem fog bántani! – ráztam meg a fejem. – Ebben biztos vagyok! Ő még mindig szeret engem, amivel nem tudok mit kezdeni.
–        Mennyire komoly ez a dolog azzal az új sráccal?
–        BaekHyunnal? – néztem rá értetlenkedve. – Elég komoly. Szeretem őt, vagyis azt hiszem.
–        Akkor maradj is mellette.
–        De mi van, ha én szeretném visszaszerezni az emlékeimet éppen Tae-vel kapcsolatban? – vetettem fel, de láttam rajta, hogy nem tetszik neki ez az ötlet. Mégis mit titkolhat?
–        Ezt felejtsd el! – ellenkezett határozottan. – Szeretném, ha nem is beszélnél vele soha többet!
–        A gyűrűt visszaadtam neki, de...
–        Nagyon helyes! – vágott a szavamba, amit egy kicsit sem díjaztam.
–        Éppen ezért borult ki – vetettem fel aggódva. – Mi történt velünk a balesetem előtt, és mi volt a balesetem pontosan.
–        Nem mondtam meg neki, hogy élsz, épp ezért ő és még pár ember alapból halottnak hittek, ezzel csak meg akartalak védeni. Tudtam, hogy rosszul reagált volna arra a tényre is, hogy amnéziás voltál – hangzott a magyarázat, és feltűnt, hogy kínosan ügyel arra, ne mondjon semmit sem pontosan arról, milyen balesetről is van szó, pedig nagyon szerettem volna tudni.
–        De ha tudnak róla, segíthettek volna, hogy hamarabb önmagamra találjak, néha még így is értem, hogy valami nem tiszta az önmagamról megalkotott képem, valami hiányzik... Én nem ilyen voltam...
–        Talán – ismerte el hosszas hallgatás után. – Csak a te érdekedben tettem.
–        Legközelebb, ha kérhetném, ne szólj bele az életembe – közöltem vele ridegen, majd fogtam a dolgaimat, és sebes léptekkel távoztam, otthagyva a kissé összetört nagynénémet, aki hivatalosan magának köszönhette ezt az egészet.

-

Az elkövetkező pár napban a szokásosnál is jobban ki voltam bukva. Nem bírtam még BaekHyun társaságát sem elviselni, de nem haladtam a vizsgaanyaggal sem, nem tudtam egyetlen értelmes kottát sem megírni. Hála az égnek nem kellett bemenni órára, most két hetem lett volna arra, hogy valami jót megalkossak, de annyira bántott mind JiYeon, mind TaeHyung ostoba lépése. A nagynénémet azért nem értettem, mert milyen jogon hozott ilyen döntést, azt hiszem, hogy ennek ellenére, megvolt az oka rá, de akkor miért nem mondja el... Másrészt a fiút azért nem tudtam hová tenni, mert nehezen tudtam egyáltalán felfogni ezt az őrült ragaszkodását. Tudnom kellett, hogy mi is történt az utolsó találkozásunk alkalmából, meg hátha ő tudja pontosan, miféle baleset is ért, ami miatt nem emlékszem. Tudtam, merre lakik, és miután elköszöntem BaekHyuntól, akinek semmi ellenvetése nem akadt az ellen, hogy elmenjek, talán már túlságosan is engedékeny volt, és néha abszolút közömbös... Benne meg éppen ezt nem értettem... Miért ennyire nehezen megérhetőek az emberek, meg a zavaros érzéseik?

Egyáltalán nem tűnt ismerősnek a környék, ahová JiYeon hosszadalmas nyafogás után elkalauzolt. Vagyis megadta a címet, hol találom meg épp azt a fiút, akitől annyira tiltott. Magam indultam el meglátogatni Tae-t, szerettem volna megtudni róla, és az emlékeimről minél többet, és nem azért döntöttem így, mert újra akartam volna vele kezdeni, egyszerűen szükségem volt némi támpontra. Egy takaros sárga ház előtt parkoltam le, amint egy hosszú és felettébb kihalt utcán végig mentem. Komolyan hogyan élhettem egy ilyen lepukkadt környéken, bár megjegyzem nagyon csendes volt, és még a madarak halk, de kellemes zaját is lehetett hallani. Talán ez vezetett engem erre a helyre. Bekopogtattam az ajtón, és egy pillanatig senki sem akart nekem ajtót nyitni. Újra szerettem volna próbálkozni, az öklöm majdnem ismét a kemény ajtó lapjához ütközött, amikor egy magas alak kitárta azt, és döbbenten vettem észre TaeHyung félmeztelen alakját, mert pólót nem viselt, sőt még zoknit sem, csupán egyetlen fekete farmerban flangált, amitől kissé zavarban voltam. Igyekeztem felidézni eme jelenlétéből, vagy épp azokról a vonzó, tökéletesen kidolgozott, finoman megmunkált szálkás izmokról, de semmi, agyamat illetve az emlékeimet teljes homály fedte. Vajon, ha megérintem, az segít? De végül lemondtam erről, mert zaklatottan a hajába túrt, és pedig erős kényszer éreztem arra, hogy én is végigvigyem azt a mozdulatsor, amit végrehajtott.
–        Mit akarsz? – förmedt rám végül, én pedig vettem egy mély levegőt. Nem hagyhatom, hogy elriasszon, mivel ő az egyetlen, aki nyers őszinteséggel válaszolni fog a kérdésimre.
–        Csak kérdezni néhány dolgot – válaszoltam erőltetett higgadtsággal, de amint gúnyos mosolyra húzta az ajkait, sejtettem, hogy túl átlátszó voltam.
–        Gyere be! – tárta ki az ajtót, így remegő lábakkal beléptem.

Az első dolog, ami feltűnt, hogy hihetetlenül pedáns, talán már túlzottan is tökéletes a rend, ami tetszett, mert néha untam, hogy BaekHyun után állandóan rendet kell tennem. A falak kellemes színűek voltak, de ami kiverte nálam a biztosítékot az volt, hogy nagy betűkkel különböző gondolatok voltak felírva. Mélyvörös, inkább bordó, helyenként barna árnyalatú volt a betű színe, és amikor közelebbről megnéztem, enyhe fémes szaga volt, olyan mintha...
Ijedten néztem a közelemben ácsorgó, még mindig félmeztelen lébecoló fiúra, aki kicsit sem zavartatta magát. A karjára pillantottam, a hegekre, melyek átszelték mindkét karját, és azonnal levontam a következtetést, de abban a másodpercben szédülni is kezdtem.
–        Mondd, hogy ez nem az, amire gondolok! – szólaltam meg rekedten, a sokkhatástól, melyet a felismerés okozott a hangomat is magával vitte.
–        De az! – vágta rá gondolkodás nélkül. – Ez is mind a saját véremmel van írva, így legalább a fizikai fájdalomra koncentráltam, nem a lelkire, melyet az elvesztésed okozott.

Nem reagáltam rá, inkább elolvastam a falakon lévő írásokat, és midből áradt, hogy mennyire is maga alatt lehetett, a mikor azt hazudták neki, hogy nem is élek. Mennyivel könnyebb lett volna mindkettőnknek, ha már a legelső pillanattól kezdve mellettem lehetett volna. Most nem tudok vele mit kezdeni, mert szeretem a mostani fiúmat. Tetszettek a sorok a kedvencem például így szólt: „ A fájdalom teljesen behálózza már a szívem, s te vagy az egyetlen, aki kiszabadíthat innen.”
De ez is nagyon tetszett, bár ez már inkább egy egész vers volt:

”Magamba roskadva próbállak elfelejteni téged,
de az arcod emléke az elmémbe égett.
Oly nehéz, ha az illatod körbelengi a szobákat,
remélem, tudod, hogy még mindig visszavárlak.

Hiányzol, bár elmondhatnám, mennyire szeretlek,
hogy milyen fontos része voltál az életemnek.
Üresség, mindez, amit magad mögött hagytál,
amikor szó nélkül továbbálltál.

Bárcsak újra láthatnám szemtelen mosolyodat,
mely mindig felrázta az unalmas világomat.
De most csupán a sötétség temet el,
hogyan lett hirtelen minden ilyen reménytelen.

Azt hittem, idővel majd könnyebb lesz,
de egyre nehezebben viselem, hogy nem vagy mellettem.
A mai napig várom azt a csodát,
hogy egyszer még visszatalálsz hozzám.

Nem hiszem, hogy valaha elfelejtelek,
és azt sem hiszem, hogy nélküled rendben leszek.
Tudod, bármennyire fáj,
akkor is szükségem van rád,
de az életben nincs újrajátszás,
akkor sem, ha lassan megöl a magány...

Több teljes hosszúságú vers volt a falakon, olykor keresztbe írt egy-egy sor az üres helyekre. Azon csodálkoztam, hogy ehhez mennyi vérre volt szüksége, meg milyen ostoba dolog a saját vérünkkel a falra irkálni, még akkor is, ha lenyűgözően szép, amiket felírt. Kíváncsi lettem volna arra, hogy azelőtt is írt nekem verset vagy akármit, vagy ezt csak a szenvedés váltotta ki belőle. Ezt nem mertem megkérdezni.
–        Mit akarsz pontosan tőlem? – súgta a fülembe, különösen mély basszusán, mire összerezzentem, a szívem pedig kétszeres sebességre gyorsult. Olyan erős és vonzó kisugárzása volt, hogy akár mennyire ellent akartam neki állni, bevonzott. Olyan volt, mint egy mágnes, de ennek ellenére nem mertem volna kijelenteni, hogy ismét olyan fontos részt tölt be az életemben, mint akkoriban, amiről még mindig nem tudok semmit.
–        Hogy mesélj rólunk? – tippeltem. Magam sem tudtam, hogy pontosan mit akarok, mert annyi minden foglalkoztatott.
–        Nem fogok! – felelte meg vonva a vállát, majd egy pillanatra eltűnt.
Hát, ha ennyire ellenszenves lesz, nem fogok sok mindent megtudni kettőnkről, meg a balesetemről. Sejtettem, hogy az emeletre ment, és bár a nagynéném azt mondta ez volt a közös otthonunk a fiúval, bennem nem okozott otthon érzetet, inkább csak egy olyan lakás volt, ahová meghívtak éppen vendégségbe. Otthonos volt, igaz, de számomra idegen. Végül visszatért és a kezembe nyomott egy csomó fényképet, melyen ketten voltunk.
–        Majd ezek elmesélnek mindent! – közölte velem, majd megint magamra hagyott. – Kérsz valamit? Mondjuk inni valamit?
–        Nem, köszönöm – válaszoltam. Nem tudtam dűlőre lyukadni vele, összezavart ezzel a vegyes viselkedésével, közelebb húz egy kicsit, majd átmegy érzéketlen seggfejbe, és őrület, mert tetszett, hogy ennyire kiszámíthatatlan volt.
Sebesen lapozgattam át a képeket, megdöbbentett, hogy mennyire boldognak tűntem, és hogy ő is, volt kép a tengerparti nyaralásunkról, vagyis amikor megkérte a kezem, meg voltak képe arról is, hogy táncolunk, ezek szerint voltam bálon is, csak tudnám, miért. Az, amit nem tudtam elfelejteni az a saját mosolyom volt... Felszabadult voltam, könnyed, olyan, mint egy falevél, és a fiú sem tűnt ennyire mogorvának, inkább gondtalannak és életvidámnak. Ezek szerint építőjelleggel lehettünk egymásra, ami a jelenlegi kapcsolatomra nem mondható el, mert mi BaekHyunnal leginkább a zenében tudunk egymásra építőjelleggel hatni. A konyha felé indultam, de be sem tudtam lépni, mert az utamat állta, így jobbnak láttam visszafelé lépdelni, nem nagyon akartam kihúzni nála a gyufát.
–        Amúgy... – fogott bele ismét. – A fiúd elengedett?
–        Nem kértem engedélyt! – jegyeztem meg hűvösen. – Ezek nem segítenek – adtam neki vissza a fényképeket. – Mondd el, miért szerettél?
–        Már nem tudom, és ahhoz, hogy szeress valakit, nem kell indok. Szerettelek, mert szerettem, ahogy szeretsz, és szerettelek azért is, mert önmagammá tettél – vallotta be egészen közel hajolva a nyakamhoz, szinte éreztem a lélegzetét is, egyszerűen libabőrös lettem tőle. Nem tudtam mit kezdeni a szavaival, de annyira rózsaszín volt, nem hittem el, hogy valóban ilyen sokat jelentettem neki.
–        Nem akarsz magadra venni egy pólót? – siklott a szemem a meztelen felsőtestére.
–        Csak nem zavarban vagy? – kérdezett vissza mosollyal az arcán. Ahhoz képest, hogy négy nappal ezelőtt, amikor visszaadtam a gyűrűt, szinte meg akart ölni, most teljesen másképpen viselkedik velem, ez a kettőssége pedig egyszerűen megőrjített.
–        Nem, nem vagyok – hárítottam ezt a felettébb abszurd kérdést, pedig be kellett volna neki ismernem, hogy igen is abban vagyok, de nem adhattam meg neki ezt az örömet. – Csak meg fogsz fázni.
–        Te csak ne aggódj értem – feleselt velem, mint egy kisgyerek. – Aggódj inkább a pasidért.
–        Miért vagy féltékeny? – voltam fel a szemöldököm kérdőn.
–        Mert te hozzám tartozol, és bosszant, ha valaki hozzáér ahhoz, ami az enyém – közölte velem kíméletlenül, de olyan titokzatosan, hogy a szívem ismét csak a torkomban dobogott.
–        Nem vagyok senkinek sem a tulajdona – emeltem fel a hangomat. – Főleg nem a tiéd, akit kilenc hónapja nem láttam, és még most sem jelentesz nekem semmit sem. – Láttam, amint ökölbe szorítja a kezét, vagyis kicsit sem tetszett neki, amit mondtam. Talán finomabban kellett volna fogalmaznom.
–        Azért jöttél, hogy ilyeneket vágj a fejemhez? – nézett rám sértődötten, amiről nem tudtam volna megállapítani, hogy megjátssza vagy tényleg megsértődött. Mindkettőt kinézem belőle. Valóban nem lettem okosabb semmivel, csak azt tudtam meg, hogy nagyon sokat szenvedett, mert hazudtak neki, hogy meghaltam, meg azt, hogy eléggé boldogok voltunk együtt, kár, hogy ezt nem vagyok képes érezni.
–        Nem, hanem hogy faggatózzak egy kicsit.
–        Jól van, akkor térjünk lényegre! – utasított.
–        Nem értem, miért vagy ennyire erőszakos? Miért akarod ennyire, hogy emlékezzek?
–        Mert még a mai napig annyira beléd vagyok habarodva, mint mielőtt elveszítettelek. – Az arcvonásai kissé ellágyultak, olyan volt, mintha a harag, ami eddig birtokolta őt, szinte semmivé vált volna.
–        Jelenleg, csak ahhoz tudok ragaszkodni, amit megismertem, amit most tudok – magyaráztam el neki, hogy miért nem vagyok most képes arra, hogy szeressem őt. – A másik meg... akár szarul esik akár nem, jelenleg szeretem azt a srácot, akivel együtt vagyunk. Csak azt tudom tanácsolni, hogy légy egy kicsit türelmesebb.
–        Ne kérj tőlem olyat, amit úgy sem tudok betartani – figyelmeztetett, miközben felém nyújtotta a kezét, egyenesen az arcomat megcélozva, majd nagyon gyengéden megsimogatta az arcom. Rettegtem attól, hogy bántani fog, de az érintésétől azonnal lángra kapott a bőröm. – És miért szereted?
–        Nem tudom – vontam meg a vállam. – Azért mert ő az egyetlen biztos pont az életemben, őt már ismerem, és ez sokat számít, főleg, ha az ember még saját magával sincs igazán tisztában.
–        De lehettél volna, ha JiYeon elmondja az igazat.
–        Meglehet – ismertem el. – Miért nem tudsz te túllépni rajtam? Mit tettem érted, ami miatt ennyire rögeszméssé váltál az irányomba?
–        Nem tettél semmit, csak épp megmentetted az életemet – mondta könnyed hangon, mintha misem lenne természetesebb, de éreztem, amint az erő elhagyja a lábaimat.
Összeestem volna, ha nem kap el, és nem von közelebb magához. A bőrének illata, sőt alapvetően az egész közelsége, a szívdobogása, és az, ahogyan bánt velem abban a pillanatban rettenetesen ismerős volt számomra. Alig tíz centi választott el tőle, de én alig kaptam levegőt.
–        Hogy érted, hogy megmentetem az életedet? – tudakoltam kitartóan. Válaszokat akartam... most... – Mitől?
–        A biztos haláltól – hangzott a válasz, mire én ki akartam mászni a karjaiból. – Miért, ezt nem mondta el neked senki?
–        Nem! – vágtam rá. Nem hittem a fülemnek, ezért van ennyire betegesen rám kattanva, mert úgy érzi, tartozik nekem, és ennek elég nagy a súlya. De ha mégis ezt tettem, akkor őrülten szerethettem, ha magamat tettem kockára, hogy őt életben tudjam. Vagyis semmivel sem különbözhetett az iránta érzett szerelmem... – Nekem azt mondta JiYeon, hogy baleset ért, én egy autóbalesetnek, vagy valami hasonlónak véltem.
–        Ezt sem merte megmondani? – nevetett fel Tae kissé gúnyosan. – Tudni akarod az igazságot, hogy mi is történt veled akkor?
–        Naná! – vágtam rá határozottan. Ez volt jelenleg az egyik legfontosabb dolog, ami érdekelt.
–        Éppen azon voltunk, hogy összeköltözzünk, röhej, mert anyám és a testvéreim szemben laknak, de nem járok át hozzájuk, én itt élek, ez volt a mi kis szigetünk – kezdett bele a történetben, de egyáltalán nem voltam felkészülve arra, amit mondott...

/TaeHyung/

Ismét őrült közel volt hozzám, és az, hogy zavarba hoztam a félmeztelen mivoltommal, kimondottan szórakoztatott. Kérdés hátán kérdés, és fájdalmas beszólások, ezek jellemezték az ittlétét, de az, hogy elmondhattam neki mindent, valahogy kárpótolt. Nem tudom, mit vártam tőle, hogy újra szeressen, mert ezért bármire képes lennék, de tudtam, hogy addig, amíg nem érez irántam semmit sem, addig azzal a másig pasival marad. Valahogy nem tudtam elfogadni ezt a tényt.
–        Tulajdonképpen – folytattam a történetet. – a dolgaimat szándékoztuk áthozni, amikor apámra megint rájött a dili óra, és éppen egy pisztollyal támadta anyámra. Mivel tudtam, hogy apám mindenre képes, és már sokszor bántotta anyámat, nem volt kérdéses, hogy megmentem-e. Nos, mivel csak eldörrent egy lövés, meghaltam volna, ha nem vetődsz be elém. Ott voltál a karjaimban – idéztem fel ezt a rémes emléket. – Szinte félig holtan, a véred mindent beborított, és egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy megmentetted az életem, akár a sajátod árán is.
–        De nem haltam meg – suttogta némi kétségbe eséssel a hangjában. – Csak nem emlékszem semmire, nincsenek emberek, érzések, és helyszínek az életemben, nem tudtam, ki vagyok. Csak a lexikális tudásom, és a zongoratudásom maradt meg, épp ezért küldött ki JiYeon Japánba tanulni, ott futottam össze azzal a fiúval, akivel most együtt vagyok, ő is zenész. Én nagyon sajnálom...
–        Könnyebben emlékezhettél volna, ha elárulják, hogy élsz, akkor nem készültem volna ki.
–        De most már mindegy! – állapította meg a lány, de határozottan nem tetszett, hogy így áll hozzá. – Nem tartozol nekem semmivel azért, amiért megmentettelek akkor.
–        De tartozom, az életemmel – erősködtem. – Bármit hajlandó megtenni azért, hogy újra elnyerjem a szívedet.
–        Mondtam, türelem! – felelte egyszerűen, ám ez éppen az volt, amire jelen pillanatban képtelen voltam.
–        Nincs, türelmem, HyeMi! Már nincs! – léptem közelebb hozzá, mire megint csak összerezzent, és hátrálni kezdett egészen a falig, egy olyan részen, ahol éppen nem díszítette azt semmi. Onnan már amúgy sem tudott volna menekülni, főleg, ha nem akar keresztülesni a kanapén. – Kilenc hónapja várom, hogy valami csoda folytán visszatérj az életemben, hogy újra te lehessél a létem egyetlen értelme, és most, hogy itt vagy, minden pillanatot meg fogok ragadni, hogy veled lehessek.
–        De már új életet kezdtem – igyekezett hatni rám, de annyira elvette az eszemet, az iránta érzett vad szerelem, hogy nem láttam, nem hallottam, csak őt akartam, minden szempontból, pillanatnyilag éppen a ruhái nélkül és közvetlenül alattam. – Mennyire szereted az új fiút?
–        Nem tudom pontosan – jegyezte meg félősen, és láttam, hogy szinte eggyé válik a fallal, vagyis csak nagyon szeretne.
Közel hajoltam hozzá, a bőrének kellemes illata egyszerűen elvette az eszemet, és annyira megkívántam őt, ennyi időn át vártam rá, és az, hogy itt voltunk összezárva, teljesen kiiktatta a megmaradt önuralmamat is. A nyakára leheltem egy aprócska csókot, de ettől is összerezzent, a kezeivel igyekezett magától ellökni, de valahogy abban a másodpercben már nem voltam önmagam, csak egy ösztönlény, akit az eddig elfojtott, vad vágyai vezéreltek, csak birtokolni akartam őt, birtokba venni törékeny testét, és újra megadni neki azt, amire akkoriban vágyott, hátha visszahoz valamennyit az emlékeiből. Az ajkait vettem célba, és ezúttal kicsit sem finomkodtam azzal a csókkal. Ez olyan féktelen szenvedéllyel faltam az ajkait, nem voltam képes betelni vele. Éreztem, amit erősen megüt, egyenesen a gyomorszájon akart, de nem sikerült neki, olyan sebességgel kaptam el kezeit, és ejtettem csapdába az egyik kezemmel, hogy moccanni sem bírt.
–        Mondd csak! – suttogtam a fülébe a lehető legkéjesebben. – A mostani fiút csókol ilyen jól?
–        Könyörgöm, hagyd ezt abba! – fogta a hangját könyörgőre, de ez engem még inkább beindított. – Én ezt nem akarom, ne merj hozzám érni!
–        Nem fogok engedélyt kérni! – korholtam le két csók között.
–        Ugye, nem fogsz velem erőszakoskodni? – vetette fel, de teljesen kétségbe volt esve.
–        Semmi olyat nem fogok tenni, amit nem élveznél – közöltem vele, majd szakszerűen lehámoztam róla a ruháit.
Nem mozdult, de láttam, hogy fél. Még mindig ugyan olyan tökéletes volt, mint előtte, gyönyörű ívei voltak a törékeny testének, és annyira szexinek találtam, az aprócska sérüléseivel, hegekkel együtt is. Valahogy mintha nem is lettem volna önmagam, annak idején, inkább úriember voltam, aki sosem használta ki az efféle helyzeteket, de most mintha ez lett volna, az egyetlen esélyem arra, hogy minél mélyebb emlékeket ébresszek fel benne. Reméltem a legjobbakat...


/HyeMi/

Oké, ennél kiszolgáltatottabb még nem voltam. A testemet, alig fedte valami, és az a pillantás, amivel méregetett, még jobban kétségbe ejtett. Az agyam tiltakozott a tettei ellen, vagyis csak annak egy része, valahol a legmélyén, furcsán ismerős érzések kerítettek hatalmában, amiről megállapítottam, hogy voltunk már ilyen helyzetben, talán nem is egyszer. Mindösszesen azért nem szerettem volna mindazt, amire készült, mert eszem ágában sem volt hűtlennek lenni, ez a világon leggonoszabb dolog, de láttam rajta, hogy rettenetesen be van indulva, és akármennyire könyörögtem neki, hogy hagyjon békén, újra és újra megcsókolt, egyre tüzesebben, a testem pedig kis híján árulóvá vált, mert éppen annyira akarta őt, ahogyan ő engem. Akár mi is volt köztünk, az már a múlté nagy részt, de ezt ő nagyon nem tudta elfogadni. A gondolataimból az ébresztett fel, amikor még a nadrágjától is megszabadult, és a szabad kezével a combomon kalandozott felfelé. Ott, ahol megérintett szinte lángoltam, ám hiába. Nem akartam, az övé lenni, és rettegtem attól, hogy bántani fog...
–        Nehogy megpróbáld! – figyelmeztettem őt remegő hangon, de csak gúnyosan elmosolyodott, és azonnal aktív ujjmunkába kezdett a testem egyik legintimebb részén.
Hazudtam volna, ha azt mondom, nem esik jól, mert ezt a fajta hevességet eddig még nem tapasztaltam soha, vagy lehet, hogy tapasztaltam, sőt, amilyen jól csinálta, kezdtem feladni ellene a küzdelmet. Pár pillanattal később, már csak azt vettem észre, hogy a megmaradt ruháktól is megfoszt, én pedig szerettem volna elbújni. Legszívesebben sírtam volna, annyira megbántam, hogy átjöttem, mert ezt egyáltalán nem akartam. Egyenesen a csípőmbe kapaszkodott kétoldalt, megemelt, közben a hátam végig a falnak döntöttem, hogy támaszkodjak. Ám ficánkolni nem mertem, valahogy teljesen kifordult önmagából, bármennyire könyörögtem neki, hidegen hagyta, és amikor valóban birtokba vette a testemet, nem bírtam ki, azonnal utat törtek a könnyeim, és végem volt. Még inkább úgy voltam vele, hogy soha többet nem akarom látni...

Varázslatos gyönyör ide, vagy oda...