10. fejezet - Ne bízz senkiben!

/HyeMi/

Remegő kézzel vettem el tőle a kottát. Sejthettem volna, hogy valami ilyet fog tőlem kérni, hiszen a zene olyan volt számára, mint a drog. Tudtam, hogy csak így bírja majd ki ép ésszel azt az egy hetet, amíg távol leszek, már ha egyáltalán rendelkezik még olyannal. Ugyan egy pillanatig még a visszafogott, kellemes csókján agyaltam, manapság gyakran mélázom el ezen, meg természetesen azon, hogy a fenébe lehetnek ennyire vonzó, már-már talán kimondottan szexi ajkai. Bármikor, amikor megcsókol, valami megmozdul bennem, ami elképzelhető, hogy éppen az emlékeim miatt vannak, vagy épp azon érzések miatt, amik kezdenek feléje húzni. Ugyan nem sok, csupán halovány érzések ezek, de egyszer, ha eszembe jut valami komolyabb is arról a vérpezsdítő szerelemről, ami kettőnket összekötötte, nem lesz egyetlen lélek sem a földön, aki képes lenne elrettenteni tőle.

Gyorsan áttanulmányoztam a kottát, és megállapítottam, hogy ezúttal is egy mély érzésű, komoly dallamról van szó, olyan, ami mindig képes megérinteni az ember lelkét. Valahogy én magam is vágytam erre, meg határozottan szerettem neki játszani. Különös módon értékelte a zenét, és ha kiindulok abból, hogy az édesanyja is a zongorával, illetve a zenével foglalkozik, nagyon valószínűnek tartottam, hogy így is nőtt fel, gyerekként rengeteget hallhatott ilyen fajtájú zenét, én pedig nem szerettem volna elvenni tőle ezt a minimális boldogságot is, ha már engem nem kaphat meg, végérvényesen. Egyelőre... Mert olyan úgy sem létezik, hogy soha többet nem fog rémleni semmi a múltamból. Egyszer akkor is emlékeznem kell... Akarok emlékezni...
Kényelmesen elhelyezkedtem a zongoránál, helyet hagyva a fiúnak, hogy leüljön mellém, aki egy pillanatra mintha habozott volna.
–        Ne aggódj, nem foglak megenni! – jegyeztem meg lágyan elmosolyodva, majd megpaskoltam a mellettem lévő helyet.
–        Nem is ettől tartok – válaszolta alig hallhatóan. – Csak tudod, elég közel leszel hozzám, és nem garantálok semmit.
–        Mire célzol? – kérdeztem vissza meglepetten.
–        Nem vagyok abban biztos, hogy ebben a közelségben, nem próbálok valamiképpen hatni rád – közölte a tényeket, majd kihívóan végigmért. Na, ennyit arról, hogy próbálok neki jót tenni, ha mással nem is legalább a zenével. – De majd igyekszem úriember lenni.
–        Ha eltekintünk attól, hogy mennyire erőszakos tudsz néha lenni, akkor kifejezetten annak tartalak – állapítottam meg, és örömmel vettem tudomással, hogy csak rászánja magát arra, hogy leül közvetlenül mellém. Bár megjegyzem kár volt ennyire ösztökélni, mert megint éreztem azt a vibrálást, ami körülveszi, azt, amit már abban a másodpercben éreztem, amikor először találkoztunk. Olyan erős kisugárzása volt, mely mágnesként vonzott, egyszerűen még gondolkodni sem tudtam tisztán, a gondolatai meglepően zavarosak lettek, egyszerre szerettem volna a közelében maradni, és ez messzire elmenekülni, s lassacskán kezdtem megőrülni ettől az émelyítő kettős érzéstől. Bár tudnám, hogy miért ilyen, vagy mitől lett ilyen?
–         Akkor neki látsz végre? – mutatott a kezemben árván heverő papírra.
–        Persze – vágtam rá, mire kissé elképedve néztem rá, hiszen alapból mellőzte a viselkedésére tett megjegyzésemet. – Nem is reagálsz arra, hogy éppen megdicsértelek? – vontam fel kérdőn a szemöldököm.
–        Én akkor is úriember voltam, amikor a kezdetek kezdetén szerettelek volna meghódítani, akkor sem használtalak ki, amikor erősen alkoholos állapotodban igencsak kifordultál önmagadból, és levakarhatatlan voltál, vagy amikor vigasztalásra vágytál, és rengetegszer kértél arra, hogy aludjak veled – nosztalgiázott, de amint meglátta az arcomat elmosolyodott. – Nagyon sok alkalmam lett volna arra, hogy kihasználjalak, mind testileg, mind lelkileg, de egyetlen egyszer sem tettem meg.
–        Miért nem? – haraptam rá a téma azonnal. Talán, ezek információk is közelebb visznek a múltamhoz. – Úgy értem, más fiúk biztosan ezt tették volna, te miért nem?
–        Mert határozottan átlagon felüli vagyok – ismerte el nem kis egoizmussal megspékelve. – Meg először a szerelmedre volt szükségem, és csak azután a többire. Most is arra lenne szükségem, főként...
–        Az persze... – forgattam a szemem. – Átlagon felüli... Maximum az egód az, ami átlagon felüli, más... nem hiszem.
–        Csak mert nem tettem rád jó benyomást, de alakul a helyzet, hiszen most sem menekültél el, sőt alig várom, hogy végre játssz is nekem – utasított gyengéd hangon.

Inkább nem mondtam semmit sem, szerettem volna ugyan vele kötözködni, de sejtettem, hogy egyáltalán nem lesz jó vége. Talán, ha jobban beindul, mint kellene, nem tudok majd neki ellenállni, hiszen ismeri a gyenge pontjaimat, tudja, mi az, amitől igen csak beindulok, vagyis indultam. Bár ez nem jelenti azt, hogy a jelenlegi énem is díjazná azokat a dolgokat, mint a régi, de lehet, hogy éppenséggel erre lenne szükségem ahhoz, hogy emlékezzek. Ördögi kör, mert nagyon nem szerettem volna elveszíteni BaekHyunt sem, nem akartam hűtlen lenni hozzá, még akkor sem, ha időnként bizony elcsábulok egy-két csókra. Ugyan lehet, hogy ez már tökéletesen elég lenne ahhoz, hogy felbontsa a kapcsolatát velem. Vettem egy mély levegőt, hogy végre rendet tegyek az elmémben, ez a zavarosság teljesen kikészít. Feltettem a kottát a helyére és játszani kezdtem.

Már az első hang után éreztem, hogy mennyire mély tartalmú a zene, és ahogy nagy szenvedéllyel játszani kezdtem, a testemet is átjárta a dallam ereje. Voltak benne ismétlések is, ám mindent összevetve nagyon könnyű volt eljátszani. Amikor volt egy rövidke szünet a dallamban, a mellettem ülő fiúra pillantottam, aki megint csak behunyt szemmel élvezte a zenét. Talán öt perces lehetett a darab, de olyannyira megérintette a szívemet, hogy a vége felé éreztem, ahogy a könnyeim lassacskán utat törnek maguknak. Amint végeztem, Tae-re pillantottam, aki még mindig a zongoraszó hatása alatt állt.
–        Muszáj neked mindig olyan zenét kérned tőlem, ami ennyire megindító? – faggattam, a könnyeimmel küszködve.
–        Ezt nyomta a kezembe anyám, mielőtt elindultam otthonról – felelte megvonva a vállát. – Tulajdonképpen ez csak hangjegyek sorozata, az sokkal többet számít, hogy te hogyan megszólaltatod őket. Igazából a te játékod ad neki valódi jelentést.
–        Ez egy gyönyörű darab – ismertem el.
–        Ha visszajöttél, akkor feltétlenül el kell majd játszanod nekem még egyszer – kérte végül. – Meddig leszel távol?
–        Holnap reggel indul a vonatom, és szerintem csak egy hétig.
–        Az rengeteg idő – sóhajtott TaeHyung lemondóan.
–        Ki fogod bírni, egyébként eddig sem beszéltünk minden nap – figyelmeztettem, mert kezdett az agyamra menni ezzel a borzalmas viselkedésével.
–        Csak azért, mert az a bájgúnár eltiltott tőlem – háborodott fel, majd sértődötten felpattant a helyéről, kis híján lelökve engem a székről.
–        Van neve is – mérgelődtem.
–        Tudom, csak nem érdekel, mert jelenleg ő az egyetlen, aki miatt nem vagy képes semmilyen komolyabb érzelem kinyilvánítására az irányomba – emelte meg a hangját, egy cseppet meglepődtem a hirtelen kitörésétől, és rettegtem attól, hogy ha olyan választ adok, ami nem tetszik neki, akkor még a végén egy pofonnal leszek gazdagabb, vagy épp temérdek heves csókkal... Annak sokkal jobban örültem volna.
–         Ez ebben a formában nem igaz – ellenkeztem, de hiábavalónak tűnt. – Tényleg megkért arra, hogy ne találkozzak veled, ám úgy tűnik, hogy megtaláljuk annak a lehetőségét, hogy beszélhessünk.
–        De ha visszajössz – hajolt hozzám ijesztően közel, a szívem pedig egyre hevesebb ütemet kezdett diktálni. – Ugye találkozunk, és megint eljátszod ezt nekem?
–        Ide fogok először jönni – egyeztem bele. – De ne készülj ki nagyon... – próbálkoztam megvigasztalni, mert annyira gyorsan letörtnek tűnt az arca, féltem attól, hogy túlzottan kiborul, pedig nem leszek annyira sokáig távol, nem úgy, mint amikor halottnak hitt, kilenc hónapra. Sokkal könnyebb lenne, ha még mindig halottnak hinne.
–        Nem ígérek semmit – hangzott a kicsit sem biztató válasza, majd nyomott egy puszit az ajkaimra.
Döbbenten néztem a távolodó alakjára, és közben valahogy azt érezte, hogy ez az egy hét számomra is jóval nehezebb lesz, mint azt eddig bármikor is gondoltam.
 

/TaeHyung/

Nem kísértem el az állomásra, több szempontból sem tett volna jót, egyikünknek sem. Ehelyett otthon kuksoltam egész vasárnap arra várva, hogy valami történjen, de semmi. A szívemet fájdítottam a fényképeinkkel, próbáltam megkeresni azt a videót, amin a közös táncunk volt, de mintha a föld nyelte volna el. Tehát ezzel nem fogom tudni az emlékeit manipulálni, bár úgy néz ki a helyzet, hogy kis híján semmivel sem vagyok képes erre.

Hétfőn alig vártam, hogy dolgozni mehessek, ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy ne gondoljak sem HyeMire, sem arra, hogy mennyire nehezen boldogulok vele. Ám amint átléptem a kávézó ajtaját, döbbenten vettem észre, hogy a hely teljesen kihalt. Csupán a pult mögött ácsorgó JiYeonra figyeltem fel, aki valamilyen füzetbe jegyzetelt, csupán akkor láttam meg, hogy mit is művel, amikor közelebb mentem hozzá.
–        Te miért leltározol? – akadt meg a szemem a listáján.
–        Mit fogsz csinálni az elkövetkezendő két hétben? – kérdezett vissza ahelyett, hogy válaszolt volna.
–        Nem tudom, miért? – folytattam a kérdezősködést, de a nő csak egy mosolyt villantott rám, egy hatalmasat, és felettébb őszintét.
–        Mert holnaptól szabadságon leszel, pont úgy mint mindenki más – felelte JiYeon. – Épp ezért most megcsinálom a leltárt, mert este megy a gépen Japánba.
–        Mégis elmész? – vontam fel a szemöldököm. – És mégis hogyan sikerült meggyőznie HoSeoknak, hogy vele menj?
–        Hát... öhm... izé... – hebegett össze-vissza, mire hitetlenkedve meredtem rá.
–        Jól van, van egy sanda gyanúm, hogy mivel...
–        De előtte jól összevesztünk – tért végre észhez. – De aztán, úgy döntöttem, hogy nem fogom megkockáztatni, hogy elveszítsem, maximum mindenki kipihenten visszatérhet majd a munkájához.
–        Meg fogok halni egyedül, ha nem tudok dolgozni, vagy ha nem tudok HyeMivel lenni, nekem végem van – drámáztam.
–        Akkor ideje, hogy felkeresd! – lépett be egy cinikus hang a beszélgetésbe, így a főnökömmel együtt meglepetten néztük YoonGi alakját.
–        Te mit keresel itt? – néztem rá kiakadva.
–        Gondoltam, most fogsz átmenni őrültbe, mert az jól viseled, ha a közelben tudhatod HyeMit, még akkor is, ha nem beszélhet veled, viszont az, hogy egy másik városban van, ilyen messze tőle, ki fogsz készülni – magyarázkodott a szőke fiú, de valahogy nagyon nem tetszett az, amit mond.
–        Hátul leszek! – bökött meg JiYeon, majd a raktár irányába sietett. Nem reagáltam, csak bámultam YoonGi arcát, ami egyszerűen kiismerhetetlen érzéseket sugárzott, vagyis nem tudtam volna megmondani, hogy mi járhat a fejében.
–        Nem fogok meghibbanni – ellenkeztem, de a fiú nem hitt nekem, gúnyosan felnevetett.
–        Na, ezt nem veszem be – felelte, majd felém nyújtott egy borítékot. – De segíthetek neked!
–        Miből gondolod, hogy segítségre van szükségem, és mit jelent az, hogy ideje, hogy felkeressem HyeMit. Kint van Busanban, és valószínűleg elfoglalt.
–        Igen, de ezt nem jelenti azt, hogy ha felbukkansz ott, nem fog veled foglalkozni egy pillanatot sem – tájékoztatott a fiú. Ha alaposabban végiggondolom a szavait, kezdett rendkívül gyanús lenni nekem ezt az egész, mert csak akkor lehetek együtt szívem hölgyével, ha magam is elutazok. 

Kinyitottam a borítékot, és egy repülőjegyet találtam benne, ami éppen...
–        Te most azt akarod, hogy menjek ki Busanba? – elképedve néztem YoonGira, aki némán bólintott.
–        Igen azt – vágta rá végül. – Holnap reggel indul a géped, pont oda foglaltam neked szállást, ahol HyeMi és a zenekar megszállt, ha jól gondolom ugyanazon a szinten is, csak azt nem mondhatták meg, hogy pontosan melyik szobában is lakik éppen a lány.
–        Ezt azért nem kellett volna – estem kissé kétségbe. – Nem beszélve arról, hogy ez sokba kerülhetett, és erre nincs pénzem.
–        Nekem van, és vedd úgy, hogy azért kaptad, mert sokat fejlődtél, és nem akarod kinyírni magad – jegyezte meg cinikus éllel a hangjában. – Most gondolj bele, egy teljesen másik helyen lesz, nagyon messze az új fiútól, lehet, hogy ott sokkal felszabadultabb lenne.
–        De ezt akkor sem fogadhatom el – vetettem ellen, makacsul ragaszkodva az elveimhez, pedig tisztában voltam azzal, hogy igen is sokat számítana az rövid idő, amit valóban csak kettesben tölthetnék HyeMivel.
–        Már mindegy – intett nyugalomra a szőke fiú. – Már beleöltem egy csomó pénzt, tehát fogod magad, holnap kimész a reptérre, felszállsz a reggeli Busanba tartó gépre, elfoglalod a szállodai szobádat, és figyeled, hogy mikor bukkan fel HyeMi.
–        Nem fog kiakadni, hogyha meglát engem is ott? – aggodalmaskodtam.
–        Majd írok neki egy üzenetet, hogy menjen el holnap este nyolc körül a belvárosban lévő parkba – közölte velem Yoongi, de az agyamban csak a rész ragadt meg, hogy küld neki egy üzenetet.
–        Honnan van meg a száma? – haraptam rá azonnal erre az adatra.
–        Megadta, hogy bármikor tudjunk beszélni – vonta meg a állát a fiú. – De neked nem adhatom meg.
–        Miért nem?
–        Mert ezt kéri a titoktartás, másrészt megkért rá, hogy ne tegyem.
–        Miért nem adhatod meg nekem is a számát? – csodálkozva meredtem YoonGira.
–        Mert folyton zaklatnád, és nem éri meg, hogy a BaekHyun nevű fiú is piszkálja emiatt, csak nekem van meg a száma, és nem fogom neked megadni, mert megígértem – fejtette ki részletesen az okokat, de valahogy nem voltam tőle feldobódva.
–        De ez igazságtalan, és nem is zaklatnám – háborogtam, pont úgy, mint a tenger.
–        Valóban? – nevetett fel a fiú gúnyosan. – Az első dolgod az lenne, hogy üzeneteket küldözgetnél neki, vagy felhívnád tíz percenként, hogy megkérdezd, hogyan érzi magát, kikkel lóg éppen, de nem hiszem, hogy ez hiányozna HyeMinek.
–        Egyáltalán nincs igazad – morogtam elsötétült képpel, pedig valójában pont ezt tettem volna.
–        Egyébként meg jobb, ha személyesen találkozol vele.
–        Úgy gondolod?
–        Igen, nem kell aggódnod azon sem, hogy mi lesz, ha az új fiú megjelenik, mert nem fog, azt hiszem, majd csak csütörtökön jön vissza, HyeMi pedig csak vasárnap – gondolkodott el a fiú. – Használd ki ezt az időt, mert lehet, hogy utána megint nem lesz lehetőséged vele lenni.
–        Talán igazad van! – mondtam egy csüggedt sóhaj keretében. – De akkor sem tudom azt elviselni, hogy neked meg van az elérhetősége, nekem pedig nincs.
–        Én nem csodálkozom ezen. Én sem adnám meg, ha tudnám, hogy állandóan zaklatnál ezzel az őrült rajongással.
–        Hé! – legyintettem ingerülten. – Sokkal visszafogottabb vagyok, mint eddig bármikor is voltam.
–        Na, ebben egy kissé kételkedem – mondta a fiú nevetve, majd feltápászkodott a helyéről. –Érezd jól magad, majd jövő héten találkozunk.
–        Lehet, hogy vissza sem jövök! – gondolkodtam.
–        Akkor az utcán alszol, mert csak vasárnapig van szállás foglalva neked, de csomagoltam neked költőpénzt is, vidd el a lányt valami jó helyre, hátha az segít, és ne terheld a múltjával – vélekedett YoonGi, majd mosollyal az arcán távozott a kávézóból.
Hosszasan vizsgáltam a repülőjegyet, a szobafoglalásomat, illetve azt a vaskos közeg pénzt, amivel a fiú megszánt. Úgy vettem észre, hogy ő mindenre elszánt, ha arról van szó, hogy HyeMi újra emlékezzen, akár rám, akár a többiekre. Talán ideje lenne nekem sem, csak saját magamra gondolnom, ideje, hogy meséljek a lánynak a többiekről is...
 

/HyeMi/

Egyszerűen még abban is elfáradtam, hogy a csomagjaimat vigyem. Ugyan nem voltak nehezek sem, de sem kedvem, sem energiám nem volt azt cipelni. Szerettem volna, csak egy kicsit pihenni, ha nem is sokat, valahogy kimondottan hívogatónak véltem az ágyakat. Persze Mr. Han, vagyis a főnököm elég rendes volt, és felajánlotta, hogy segít cipekedni, de nem fogadtam el. Nem akartam, hogy a zenekari tagok azt higgyék, kivételeznek velem. A reggeli rosszullétem egyre hosszabb ideig tartott, gyakorlatilag időnként még délután is émelyegtem. Nem tudtam, hogy mire is fogjam ezeket a fura tüneteket, de az is biztos volt, hogy a napok folyamán gyakran egy érzelmi hullámvasúton üldögéltem. Két pillanat alatt képes voltam sírva fakadni csak azon, ha valami érzelgős dolog eszembe jutott, vagy dühbe gurulni, ha valaki felettébb türelmetlen volt a környékemen. Tudtam, hogy nem húzhatom tovább, fel kell keresnem egy orvost, és az sem hátrány, ha egyből egy nőgyógyászt keresek fel, még akkor is, ha egyszerűen kiver tőlük a víz. Persze nagyon reménykedtem abban, hogy a hormonjaim végre rendbe jönnek, vajon mennyi idő alatt kerül vissza minden a rendes kerékvágásba, ha már kilenc hónapja nem szedek semmiféle gyógyszert. Mondjuk időben is szólhatott volna doki, hogy ez a helyzet áll fent, és akkor talán visszaszokok rá, de csak a zárójelentésemből derült ki. Természetes, hogy elfeledkeztem róla, senkinek sem mondhattam el, és logikus, hogy az amnéziám erre is hatással volt. Mindenesetre, ez éppen elég ahhoz, hogy egyetlen röpke önfeledt pillanat képes lehet arra, hogy tönkre tegye az így is veszélyesen ingatag életemet.

Amint leszálltam a vonatról messziről hallottam, hogy egy kellemes női hang a nevemet mondogatja. Az irányába fordultam, és olyan ismerősek voltak számomra, főleg az ott lévő idős nő, aki nagy elánnal integetett nekem. Mintha JiYeont láttam volna, egy jóval idősebb kiadásban, vagy akár magamat, bizonyos szempontból. A nagyszüleim... Legalább őket könnyebben be tudtam azonosítani, hiszen nagyban hasonlítottam rájuk. Alig vártam, hogy apámmal is találkozzak, csak szerettem volna tudnom azt is, hogy ő miért nem jött el elém. Meg indultam a rokonaim irányába, de valaki a vállamra tette a kezét. Fél szemmel pillantottam az ott lévőre, és a tanáromra emeltem a tekintetem.
–        Először el kellene foglalnunk a szállást! – figyelmeztetett határozott hangon. – Utána kaphatsz kimenőt!
–        Csak egy pillanatot kérek! – vettem könyörgőre a hangomat.
–        Itt megvárlak! – mondta kedvesen, majd a rokonaim irányába intett.
Nem reagáltam, csak megindultam a csomagjaimmal együtt. A szívem a torkomban dobogott, de valahogy vártam erre a találkozásra. Szinte át rohantam a tömegen, és egyre jobban azt éreztem, hogy kezdek kifulladni, ám ez egy kicsit sem szegte kedvemet.
–        Kincsem! – ölelt magához a nagymamám, majd azonnal csatlakozott hozzá a nagyapám, így már egyszerre ketten öleltek magukhoz, én pedig könnyekben törtem ki, annyira jól esett olyanokat is látni, akik a családom részei voltak. – Annyira hiányoztál!
–        Ugye eljössz hozzánk? – kérdezte a férfi. – Apád is látni szeretne téged.
–        Ő miért nincs itt? – faggattam, de elszomorodva nézett rám.
–        Tudod – fogott bele a nagyim. – Amióta elhagyta a kórházat, nem mozdul ki otthonról.
–        Mi történt vele? – kérdezősködtem. – Tudjátok, amnéziában szenvedek...
–        Tudjuk – mosolyodott el a nagyapám, majd kedvesen megsimogatta az arcomat. – De, ha eljössz hozzánk, akkor láthatod.
–        Most nem tudok átmenni, de estefelé ígérem, hogy átmegyek – sajnálkozva néztem rájuk, de valahogy nagyon megértőnek tűntek.
–        Jól van! – búcsúztak tőlem. – Este szeretettel várunk.
Megöleltem őket újra, és integetve elsiettem, nem akartam, hogy Mr. Han haragudjon rám, de a gondolataim már az esti találkozáson járt...

-

Amint elfoglaltam a szobámat, a második emeleten, egy kimondottan előkelő szállodában, fogtam magam, és arra a címre mentem, amit JiYeon megadott nekem. Kénytelen voltam üzenni neki, hogy mondja el, mert nem nagyon beszélgettem vele manapság. Eléggé haragudtam rá, mert titokban tartotta a létezésem ennyi időn keresztül, pedig annyival könnyebb lett volna, ha már a legelején segítenek a többiek. Végül gyalog mentem el, a belvároson kívül, egy viszonylag nyugodtabb környékre vezetett az utam, és megálltam egy hatalmas fekete ajtó előtt. Becsengettem, és egyből a nagyim mosolygós arcával találtam magam szemben.
–        Elég korán jöttél – jegyezte meg, majd beengedett.
Ugyan félve léptem be, de annyira otthonos érzés fogadott, meg annak az érzése, hogy itt már jártam. Tetszett a visszafogott berendezés, a semleges színek, meg az egésznek a hangulata.
–        Mondd csak! – fordultam az idős nőhöz. – Jártam itt korábban?
–        Itt nőttél fel – hangzott a válasz, ami magyarázatot adott az érzéseimre. – Bár a szobádat már átalakítottuk, ott apád lakik éppen.
–        Értem, és ő most hol van? – kérdezősködtem tovább.
–        A nappaliban, arra vár, hogy láthasson – felelte a nagymamám, mire sebesen megszabadultam a cipőmtől, azért mégsem szerettem volna rendetlen lenni, és a befelé siettem.

A nappaliba is félve léptem be, amint megláttam az kanapén ücsörgő alakot, elképedve vettem észre apám sziluettjét. Nem emlékeztem rá sem, nem tudom, mikor és hol sérült meg, hogy miért is van itt, szerettem volna erre is magyarázatot kapni. A férfi, amint észlelte a jelenlétemet, lassan felállt, egyből egy mankóra támaszkodott, és közelebb bicegett hozzám. De amint megláttam az arcát, melyet rettenetesen elcsúfítottak a hegek, szinte szemöldöke sem igazán volt, az ajkai egy része is hiányzott, sőt úgy láttam, hogy a szeme is megsérült. Az a keze, mellyel a mankón támaszkodott is hegekkel díszített volt, a másikról pedig első ránézésre két ujja hiányzott, a kisujj meg a gyűrűsujj. Egyszerű lenge öltözetet viselt, gondolom a testének nagy része hegekkel borított, és rettenetesen fájdalmas lehetett.
–        Mi történt veled? – vontam magamhoz közel, óvatosan ugyan, de annál nagyobb szeretettel, miközben éreztem, ahogyan egy könnycsepp végigszalad az arcomon.
–        Üzemi baleset – mondta a férfi alig érthetően, nagyon rekedt hangon, gondolom az is megsérülhetett. – Úgy egy évvel ezelőtt.
–        Lesz még két komolyabb műtétje, talán rendbe hozzák az arcát – kotyogott közbe a Nagyim. – Akkor talán visszajön az önbizalma.
–        Ti tudtátok, hogy életben vagyok? – néztem hol apámra, hogy pedig a nagyszüleimre, amikor végre leesett, hogy egyikük sem lepődött meg azon, hogy életben látnak.
–        Igen, mert JiYeon elmondta, mi történt, és hogy senkinek sem szabad tudnia arról, hogy te életben vagy – részletezte apám, majd lassan visszabotorkált a kanapéhoz, hogy le tudjon ülni.
–        Miért? – háborodtam fel azonnal. – Miért van az, hogy ti tudtatok róla, de a barátaimnak nem szólt, azok, akik az emlékeimet a leghamarabb visszaadhatták volna, halottnak hittek.
–        Biztos, hogy megvolt az oka rá – vélekedett az idős nő, de a szemem gonoszan villant rá.
–        Inkább elküldött tanulni, egyenesen Japánba – folytattam a mérgelődést.
–        Újra barátkozol azokkal a fiúkkal? – nézett rám apám aggodalmasan.
–        Csak próbálkozom, de nem emlékszem sem rájuk, sem önmagamra.
–        Kérlek, ne bízz meg senkiben! – intett óvatosságra a férfi.
–        Hogy mondod? – csattantam fel dühösen. – De ők a barátaim, szükségem lenne rájuk!
–        De nem tudhatod, hogy kik azok, hogy mennyit változtak, lehet, hogy ártani fognak neked.
–        De a srácok nem olyanok voltak velem, vagyis remélem. – Úgy tűnt, hogy a nagyszüleim kivonulnak a vitából, tehát az apámat kellett meggyőzni az igazamról, de kár volt, mert elég makacs embernek látszott. – És ott van TaeHyung, aki még mindig szeret, akkor is, ha nem emlékszem rá!
–        Őt meg főleg jobb lenne, ha hanyagolnád! – utasított az apám, mire megrökönyödve néztem rá. – Hallottam, hogy eszméletlen hülyeségre akart rávenni.
–        Csak mert a nagynéném nem úgy adta át az információt, ahogy kellett volna. Szerettem őt, és igen hozzá akartam menni, csak most nem emlékszem rá.
–        Jobb is, nem vagyok abban biztos, hogy hozzád való lett volna. És most van valakid? – faggatott tovább, de kimondottan nem díjaztam ezen kérdéskört.
–        És, ha van? – vontam fel a szemöldököm. – Semmi közöd hozzá, hogy van-e, vagy éppen nincs, és mégis miért nem bízhatok meg senkiben sem. Képzeld, az egyik régi barátom, jelenleg a pszichológusom, és benne tényleg megbízom.
–        Jó, akkor ő az egyetlen. Nézd, HyeMi! Jelenleg elég naiv vagy, bárki bármit mond neked, te azt el fogod hinni, és lehet, hogy éppen egy olyan emberrel futsz össze, aki egykor nem volt a barátod, de most minden esély meg van arra, hogy annak fogja kiadni magát. Nem akarom, hogy emiatt veszélybe sodord magad – fejtette ki a véleményét, és be kellett látnom, hogy némiképp igaza van, de akkor sem tarthat vissza attól, hogy Tae-vel lógjak, feltéve, ha majd lesz rá lehetőségem.
–        Ezzel nincs baj! – ellenkeztem. – Elég óvatos vagyok!
–        Helyes! – tápászkodott fel. – Megyek, lefekszem, majd anyám gondoskodik rólad. Ne haragudj, csak szeretném, ha nem kerülnél veszélybe.

Nyomott egy gyors puszit a homlokomra, már amennyire képes volt rá, majd nem túl sebes tempóban elbotorkált az egyik ajtó irányába, ahol a szobáját sejtettem.

Eléggé megviselt ez a beszélgetés vele, döbbenten vettem tudomásul, hogy csak azok nem tudtak a létezésemről, akiket a nagynéném nem kedvelt. De ez hülyeség, mert ott van HoSeok, aki meg a pasija, és egyben az egyik barátom, de még ő sem tudott rólam. Ez az egész úgy gáz, ahogy van. Túlságosan is aggódik értem, hiszen óvatosan kezelem az ismeretleneket, akik azt állítják, hogy ismernek. De eddig csak egy gyanús elem akadt, és az pedig NaRi. Ahogy ezen gondolkodtam, hirtelen megint az a rosszullét kerülgetett, megint émelyegtem, és erős hányinger is rám tört.
–        Jól vagy? – lépett hozzám közelebb a nagymamám, és vigasztalóan a vállamra tette a kezét. – Falfehér vagy! Készítsek neked egy kávét, vagy egy teát?
–        Jól vagyok, csak ez a negyedik hete, hogy állandóan hányingerrel, émelygéssel ébredek, sőt a napokban délutánonként és esténként is jelentkezik, talán csak a stressz miatt van – magyarázkodtam hevesen. – A kávét amúgy sem bírom meg inni.
–        Pedig eddig szeretted, régen sokat is ittál belőle – tájékoztatott mosolyogva.
–        Tudom, de most az illatától is kavarog a gyomrom.
–        Nem vagy véletlenül terhes? – gyanakodva kezdett méregetni.
–        Nagyi! – korholtam le szigorúan. – Attól, hogy van kapcsolatom, nem jelenti azt, hogy felelőtlen vagyok.
–        Tudod, kincsem, balesetek mindig vannak, és csak az nyújt teljes biztonságot, ha nem csinálsz semmit – nevetett fel vidáman. – De én is voltam fiatal, tudom, hogy ez egyáltalán nem lehetőség.
–        Biztos, hogy nem vagyok az, csak ez a verseny, amin túl vagyok, meg az a rengeteg eltitkolt információ, amiket csak most tudok meg, kissé kikészít – védekeztem a gyanúsítására. – Meg nagyon fiatalnak érzem magam hozzá.
–        Szeptemberben leszel huszonkettő, amikor ilyen idős voltam, apád már egy éves volt, bár tudom, hogy azóta sokat változott a világ – mesélte nagy lelkesedéssel. – Azért én azt mondom, hogy csinálj egy tesztet, mert ha nem derül ki időben, nem tudsz dönteni, hogy miként cselekedj. Az talán megnyugtatna, lehet, hogy téged is.
–        Én nem vagyok ideges efelől – nyugtattam meg, de azért egy kissé görcsbe rándult a gyomrom a terhesség gondolatára is.
–        Jól van, de azért én azt mondom, hogy vegyél egy tesztet, és csináld is meg – biztatott, de nem voltam abban sem biztos, hogy akarom én ezt a választ tudni. Rettegtem attól, ha kiderül, hogy mégis az vagyok, nincs semmi szükségem egy gyerekre, ha még önmagammal sem vagyok igazán tisztában, másrészt kinyírom TaeHyungot, mert miatta van az egész.
–        Azt azért fogok – egyeztem bele, majd lopva apám szobája irányába pillantottam. – Miért lett ilyen mogorva? – váltottam témát.
–        Nem volt ilyen, sokat dolgozott azért, hogy neked ne kelljen semmiben sem hiányt szenvedned, de az, hogy kigyulladt a gyár, ahol dolgozott, mindösszesen a tulaj spórolós hozzáállása miatt, kissé kikészült, sokáig úgy volt, hogy meghal – fogott bele a történetbe. – Emlékszem, hogy öt percenként felhívtál, hogy mi van vele, de nem változott semmi, ám elég harcos alkat, pont, mint te. Lassan csak visszaszokik az életbe, de nem megy emberek közé.
–        Én megértem, nehéz lehet, egy olyan társadalomba visszailleszkednie, ahol a tökéletes külső alapfeltétel – ismerte el egy kissé elszomorodva. – És mi lett azzal az a emberrel, aki miatt ilyen helyzetbe került?
–        Börtönben van – válaszolta Nagyi.
–        Oda is való – helyeseltem. – Bár emlékeznék arra, milyen nehéz is lehetett akkor nekem.
–        Nem vagyok abban biztos, hogy jó ötlet olyan dolgokra emlékezned, amik fájnak, elég, ha csak egyszer fájnak. Vannak dolgok, akit jobb, ha elfelejtünk – vélekedett az idős nő. – Ez éppen olyan, ne akarj mindent tudni a múltadról.
–        Miért? – csodálkozva meredtem rá.
–        Mert olyan múltad volt, amire nem kellene emlékezned – hangzott a sejtelmes válasza, de már akkor nagyon rosszat sejtettem.

-

Még elég sokáig nála voltam. Apám egyáltalán nem volt kíváncsi rám, gondoltam, hogy most meg van a maga baja, nem kellek még én is, amikor csak a saját magam igazához ragaszkodom, de annyit megígértem a nagymamámnak, hogy vigyázni fogok magamra, és óvatosabb leszek, akárkit is sodor a sors az életemben, de nem fogok lemondani az emlékeimről, akkor sem, ha azok fájnak.

Másnap végre a zenével is foglalkoztam, hétfőn egész nap gyakoroltam, memorizáltam a kottákat, kedden pedig a tempót igyekeztem begyakorolni. Nap közben kaptam egy üzenetet YoonGitól, hogy menjek a belvárosban lévő parkba, mert meglepést vár rám. Amikor elmentem a hely mellett, feltűntek a virágok. A cseresznyefák lassan hullajtották szirmaikat, és az az émelyítő virágillat alapból vonzott. Egyedül is megnéztem volna, de így a kellemes esti időben, azzal a gyönyörű holdfénnyel kimondottan vártam azt a sétát. Kényelmesen öltöztem fel, és már nyolc óra előtt a parkot jártam. Egy kisebb csatorna mellett sétáltam felfelé, kétoldalt cseresznyefék övezték, és a kis híd, amire éppen felléptem átvezetett egy még szebb kertbe. Megálltam a híd közepén, és onnan néztem a rózsaszínben pompázó fákat. A korlátra könyököltem, és onnan kémleltem a helyet. Megannyi romantikusan andalgó párra figyeltem fel, és nem tudtam eldönteni, hogy kinek a társaságára vágyom jobban, BaekHyunra vagy éppen TaeHyungra... Teljesen belefeledkeztem a látványba, amikor azt vettem észre, hogy valaki a hátam mögé lép, és a kezeivel eltakarja a szemeimet. Hirtelen a szívem heves ütemre kapcsolt, és rettegtem attól, hogy valaki olyan, aki nem akarok látni.
–        Meglepetés! – hallottam meg Tae mély basszusát, mire megfordultam, és ott állt előttem teljes pompájában.
–        Te meg mit keresel itt? – fakadtam ki azonnal.

–        Téged! – felelte, majd hevesen lecsapott az ajkaimra az övéivel.