16. fejezet - Rögeszme

/HyeMi/

Csak néztem, amint elmegy, és közben úgy éreztem, hogy a szívemet belehajítják egy mozsárba, majd teljesen összeporítják, igazán magányosnak éreztem magam abban a pillanatban. Bár valahogy sejtettem, mindezt magamnak köszönhetem, ám egy biztos volt, hogy befejeztem... Eldöntöttem, hogy a babát végérvényesen megtartom, és elköltözöm a városból, sőt az egész országból is. Lassan tápászkodtam fel a helyemről, és egyből szédülni kezdtem... Kezdett sok lenni stressz, egyszerűen nem bírtam több ilyen zavaros érzést elviselni. Még ki sem értem a parkból, az eső hihetetlen iramban esni kezdett, a hideg vízcseppek igazán józanítóan hatottak rám. A hajam pár pillanat múlva csapzottan simult a fejemre, ki sem láttam rendesen a kócos tincsek alól, melynek következményeképpen, szétnézés nélkül léptem az úttestre. Hangos fékcsikorgás hallatszott, majd éreztem, hogy valaki megragadja a csuklómat, és a biztonságos járdára húz, sőt határozottan magához vont az ismeretlen, aki abban a pillanatban nem volt ismeretlen, ahogy megszólalt.
–        Attól, hogy jól nézek ki feketében – fogott bele cinikusan az illető. – Még nem kellene kinyíratnod magad!
–        YoonGi! – pillantottam fel egy másodpercre, majd zokogva fúrtam a mellkasába az arcomat.

Fogalmam sem volt arról, hogy milyen hosszú ideig lehettem a karjaiban, de szükségem volt valakire, aki teljes mértékben megért. A fiú a hátamat simogatta, hogy meg tudjak nyugodni, bár megjegyzem, ez egyhamar nem ment. Valahogy nem zavarta őt sem a zuhogó eső, azonban az arra járó nagy esernyős emberek, mind megbámultak minket. Tudtam, hogy mit gondolnak, de engem egyáltalán nem érdekelt semmi.
–        Követtél engem? – kérdeztem a fiútól, amint távolabb léptem tőle úgy, bő tízperces bőgés után. A szemébe lógó, igen nedves szőke tincseit egy gyors mozdulattal kisimította az arcából, ám azok ugyan abban a pillanatban vissza is hullottak az eredeti helyükre.
–        Nézd! – fogta meg a vállaimat, és fordított meg az utca másik irányába, hogy végül tőlünk öt méterre parkoló autóra mutathasson. – Ott parkolok! Most jöttem, mert a nagymamám engem küldött el vásárolni.
–        Ó, értem – vágtam rá gondolkodás nélkül, bár egy kissé szipogva a sok sírástól. Annyira fázni kezdtem, a hideg eső teljesen átáztatta a ruhámat, kis híján vacogtam, a felkaromat kezdtem dörzsölgetni a melegedés érdekében, de nem igazán jött össze.
–        Jobb lesz, ha megyünk – húzott YoonGi az autója irányába, és csak akkor szállt be, amikor már én magam is kényelmesen elhelyezkedtem az anyósülésen.
–        Nem baj, ha vizes lesz az ülés? – aggodalmaskodtam, de a fiú egy pillantással belém fojtotta ezt az aggodalmat.
–        Egész végig lebegni akarsz öt centivel az ülés felett? – nézett rám felvont szemöldökkel. – Egyébként is már ott ülsz rajta, akkor meg, nem mindegy?
–        Ne haragudj! – mormoltam el suttogva e két szót, és ismét azt éreztem, hogy lassacskán megfojtanak a könnyeim, ám ennek ellenére határozottan nem akartam sírni.
–        Szörnyen nézel ki! – állapította meg YoonGi, miközben gyújtást adott. – Mi történt?
–        Ez bonyolult – jegyeztem meg csendesen.
–        Vagy csak te bonyolítod túl. Ki vele, nekem bármit elmondhatsz, még akkor is, ha bőgni fogsz, mint egy kis ovis – vigasztalt a fiú a maga idegesítő stílusában.
–        Megmondtam TaeHyungnak, hogy hagyjon békén, mert lemondtam arról, hogy valaha is emlékezni fogok rá, vagy bárkire is.
–        Gondolom, nem fogadta túl jól – tippelt a szőke fiú, de egyetlen pillanatra sem vette le a tekintetét az útról.
–        Arra kért, hogy adjak neki egy esélyt arra, hogy bizonyítson, de nem tudok. Egyszerűen nem megy... Én... belefáradtam az emlékeim keresésébe.
–        Megértem, de így visszautasítani őt, azért elég kemény volt.
–        Nem hazudhatok neki, így is kellemetlen helyzetbe hoztam, olyan mintha szándékos csak játszottam volna az érzéseivel... Jobb, ha inkább nem reménykedik tovább.
–        És ezért vagy kiborulva?
–        Ez csak az egyik... A másik meg az, hogy BaekHyun lelépett Incheonba, és arra kért, hogy tartsunk szünetet – vallottam be nagy nehezen. – Igaz, hogy csak két hét, de lehet abból több is, meg nem garantált semmit.
–        Akkor igazából az a baj, hogy egyedül maradtál...
–        Nem igazán... Eldöntöttem, hogy elmegyek.
–        Hova akarsz menni? – Olyan hirtelen nyomta meg a féket, hogy majdnem lefejeltem a műszerfalat. Elkerekedett szemekkel bámult rám, mintha nem értette volna, hogy mit is mondtam pontosan.
–        El innen, minél messzebb. El az országból. Oda, ahol nem ismernek – mondtam határozottan.
–        De én nem hagyom, hogy elmenj! – vágott vissza hasonlóan kemény hangnemben. – Te ide tartozol.
–        Lehet, de mit kezdjek magammal egyedül. Baek azt mondta, maradhatok a közös otthonunkban, meg felhív minden nap, de ez nekem nem elég, én nem akarok egyedül lenni, legalábbis ezen a helyen nem – magyarázkodtam.
–        Akkor gyere át hozzánk! – ajánlotta fel. – Engem nem zavarsz, a vendégszoba meg üres.
–        Nem akarok a terhedre lenni – visszakoztam, de láttam rajta, hogy nagyon nem díjazza, ezt a hozzáállásomat.
–        Nincs kifogás!
–        De mit szólnak ehhez a nagyszüleid? – próbálkoztam meggyőzni, hogy miért is nem jó, ha ideiglenesen ott leszek nála.
–        A nagyim csíp téged, az öcsém is fog, tehát nem lesz gond.
–        Miért segítesz nekem ilyen sokat? – Őszinte csodálattal néztem rá.
–        Mert fontosabb vagy nekem, mint azt gondolod! – mondta sejtelmesen, majd befordult arra az útra, ahol a BaekHyunnal közös otthonom volt, bár manapság már azt sem éreztem otthonnak.

-

A következő két hetem olyan sebességgel száguldott el, mint egy gyorsvonat. Bár a fiú nagymamája némi fenntartással kezelte az ottlétemet, pár nap alatt feloldódott, sőt ő maga kérte, hogy szólítsam Yoo néninek, miután kiderült, hogy eredetileg YooNa-nak hívják. Nem igazán volt semmire sem gondom, úgy kezelt, mintha az egyik unokája lennék, pont úgy gondoskodott rólam, mint a saját rokonairól. Még a mosást is megcsinálta helyettem, annak viszont kimondottan örültem, hogy nem tette közszemlére az alsóneműimet. Ugyan amikor nem volt otthon senki, igyekeztem segíteni, mondjuk rendet tenni, feltakarítani, mosogatni vagy esetleg főzni, mert érdekes, de azt sem felejtettem el. A mai napig csodálkozom ezen. Miért éppen a személyeket, a helyeket és az érzéseket felejtettem el, és miért nem tudok visszaemlékezni rájuk? Annyira fárasztó ez a felesleges küzdelem... A napjaim nagy részében próbálni voltam, majd esténként fellépni, ha úgy alakult, és egészen meg voltam elégedve a teljesítményemmel, a helyzethez képest nagyon jó voltam. A második héten már saját lakáskulcsom volt, hogy ne kelljen megvárnom YoonGit, amíg végez a suliban, egyedül is képes voltam ügyeket intézni. Ugyan a fiú nagypapáját nem láttam gyakran, mivel sokat utazik, pont mint az öccsét, YoonHo-t. Állítólag suli után még dolgozni jár, hogy egyetemre tudjon menni, és YoonGi állítása szerint én is éppen ezért dolgoztam suli mellett, kár, hogy erre sem igazán emlékszem.

Egyáltalán találkoztam TaeHyunggal, és teljes őszinteséggel kijelenthetem, hogy nem is hiányzott a társasága. BaekHyuné sokkal inkább. Ő minden este felhívott, ahogyan megígérte, teljesen semleges témákról beszélgettünk, de mindig megnyugtatott, hogy nem igazán látott még olyan lányt, akivel megérné kikezdeni, meg eléggé szeret ahhoz, hogy legalább megfontolja, mit is tesz. Ebben egy kicsit sem voltam biztos, miután láttam az előzményeket, kicsit sem bíztam a hűségében, de azt tudtam, hogy nem fog elhagyni, volt valami, ami miatt mégis csak ragaszkodott hozzám... Talán csak a megszokás kezdett el uralni minket...

Június elején kellett visszamennem a dokihoz, éppen azon a napon, amikor megígértem YoonGinak, hogy elmegyek vele a szülei sírjához, ott szoktunk igazán komolyan beszélgetni, az a hely mindkettőnkre nagy hatással van. De sajnos nem tudtam, mert hosszasan sorban álltam, a nagy pocakos kismamákkal, és azon kezdtem el agyalni, hogy vajon én is ennyire ragyogni fogok, ennyire boldog leszek, és ilyen örömmel fogom majd fogadni a kicsit. Vajon meddig bírom eltitkolni az állapotomat, vajon mi lesz, ha kiderül, és fény derül arra, hogy éppenséggel Tae a pici apja... Ott abban a pillanatban ki fog törni a harmadok világháború, akár mennyire is abszurdnak tűnik.

Amint végeztem a dokinál, és elárulta, hogy immár beléptem a tizennegyedik hétbe, túl vagyok a veszélyesnek tekinthető, első harmadon, immár sokkal több előnyt fogok tapasztalni, mint eddig. Ami igaz is volt a rosszulléteim szinte egyik pillanatról a másikra megszűntek, bár azok az ételek, amiket eddig kedveltem változatlanul nem tetszettek, és olyan dolgokra vágytam, amiket nem is szerettem. De ha ettől eltekinünk, egyáltalán nem éreztem magam kellemetlenül, sőt alig vártam, hogy megszülessen, akkor legalább le tudom foglalni a gondolataimat. Visszafelé igyekeztem YoonGihoz, és amint beléptem a vendégszobába, ahol el lettem szállásolva, a szőke fiú a fotelben ücsörgött, de amikor észlelte a jelenlétemet, felpattant, és dühösen csörtetett az irányomban.
–        Hol a fenében voltál eddig? – förmedt rám, mire értetlenül néztem vissza rá. – Tudtommal nem voltál próbálni, akkor? – Gyanúsnak véltem a kirohanását, hiszen attól, hogy barátok vagyunk, még nem kellene ennyire aggódnia értem.
–        Orvosnál – válaszoltam közömbösen, és lettem magam az ágy szélére, hogy hanyatt vágódhassak azon.
–        Ó, értem – higgadt le a szőkeség egy pillanat alatt. – És hogy vagy...tok? – nézett végig rajtam, így halványan elmosolyodtam.
–        Jól, immár betöltöttük a tizennegyedik hetet, vagyis éppen itt az ideje, hogy lelépjek – magyaráztam rá sem pillantva YoonGira.
–        Csak, hogy nem adtam engedélyt arra, hogy elmenj – figyelmeztetett, és éreztem, ahogyan ledobja magát mellém az ágyra, hiszen a matrac nagy mozgásba kezdett.
–        És szerinted kérek? – háborodtam fel, majd hirtelen felültem, és a fiúra pillantottam. – Miért? Miért ragaszkodsz hozzám?
–        Nem tudnám meg mondani – hangzott a válasza, és felém nyújtotta a jobb kezét, hogy megérinthesse az arcomat, de a mozdulat közben felhagyott vele.

Pár pillanatig nem szóltunk egymáshoz, és a mostani cselekedetei is épp annyira összezavaróak voltak, mint amikor megcsókolt. Hiába visszakozott, akkor is megtette, és szerettem volna tudni, hogy miért tette.
–        Akkor, amikor legutóbb itt voltam – fogtam bele csendesen, de valahogy képtelen voltam rendesen a szemébe nézni. – Miért csókoltál meg? Miért mondtad, hogy fontosabb vagyok neked, mint azt gondolom? Mi ez az egész?
–        Ezt nehéz lenne elmagyarázni. – Mindösszesen ennyit felelt, de az, hogy mindenfelé pillantgatott, kivé rám épp annyira válsz volt számomra, mintha órákon át magyarázkodott volna.
–        Azt mondtad, amikor először találkoztunk, hogy nem jövök be neked, mint csaj, épp ezért tudsz érzelemmentesen foglalkozni velem – emlékeztettem arra, miket is mondott hónapokkal ezelőtt. – Akkor miért lett mostanra minden más?
–        Azt hitted, hogy a külső adottságaid miatt nem voltál az esetem akkoriban – nevetett fel felettébb cinikus hangon, mire megilletődve bámultam rá. Ezúttal nem kerülte a tekintetem, de rendkívül határozottnak tűnt, amitől egy kissé megrémültem, ám némán bólintottam. – A külső nem minden, akkor sem voltál rossz csaj, most sem vagy az, de ennél jóval többről van szó.
Megdöbbenve hallgattam a szavait, mert eddig azt hittem, hogy nem rendelkezem azzal a külső ideállal, amivel kellene, mondjuk, túl kicsi vagyok, és az a baj, de ez most meglepett. Közelebb araszolt hozzám, és a kezébe vette a az enyémeket, s úgy nézett rám, mintha valami csoda lennék, de tőle nem ezt szoktam meg. Ha ő is ilyen idegesítő lesz, én tényleg lelépek...
–        Azt tanácsoltam TaeHyungnak, hogy próbálja meg megismerni ezt az énedet – folytatta, bár teljesen eltért a témától.
–        Szerinte unalmas vagyok – suttogtam alig hallhatóan.
–        Szerintem meg nagyon édes – mosolyodott el YoonGi, mire elkerekedett szemmel méregettem őt. Igyekeztem leolvasni az arcáról az érzéseket, de nem igazán sikerült. – Régebben épp ezért nem voltál az esetem, mert túlzottan karakán, forrófejű, és heves természet voltál, ami nekem nem tetszett.
–        De most feleannyira sem vagyok ilyen személyiség, Tae nagy bánatára.
–        TaeHyung egy olyan ábrándot kerget, ami nagy valószínűséggel már sosem leszel, egy ilyen baleset után, már sosem leszel olyan, mint a régi, akár fogsz emlékezni, akár nem – vélekedett egyrészt nagyon orvosian, másrészt viszont rendkívül őszintén.
–        Akkor most milyen vagyok, szerinted? – kértem tőle, hogy vázolja, miként is tekint rám.
–        Jelenleg inkább segítségre szorulsz, arra, hogy valaki törődjön veled, aki segít abban, hogy kiteljesedj. Igaz, hogy most is eszes vagy, meg vannak gonosz megjegyzéseid, amik miatt mindig is bírtalak, de most sokkal inkább lányos vagy, és nem pedig egy kemény, elpusztíthatatlan, olyan, mint egy amazon. – A végén már mosolygott, én pedig nem tudtam hová tenni a szavait. – TaeHyungnak pedig éppen az jött be, hogy ilyen erőszakos karakter voltál, de ezt elveszítetted, nem mondom, hogy teljesen más vagy, mert az alapvető tulajdonsága nem változnak meg az embernek, még akkor sem, ha amnéziás lett, de kicsi a valószínűsége annak, hogy valaha is tökéletesen a régi önmagad leszel – bocsátkozott részletes magyarázatba, amint meglátta az értetlen arckifejezésemet.
–        Nehogy azt merd mondani, hogy te is belém vagy esve! – borultam ki, amint össze sikerült tennem a lényeget.
–        Ezt így nem merném kijelenteni, kedvellek, és talán jobban is, mint egy sima barátot, de meglehet, hogy közrejátszik az is, hogy sajnállak, amiért ilyen helyzetbe kerültél, és túl erős együttérzéssel tekintek az irányodba.
–        Nem kell, hogy sajnálatból foglalkozz velem – közöltem vele dühösen, és szinte kitéptem a kezem az övéjéből, majd sebesen felpattantam a helyemről.

Távozni akartam, hogy fel tudjam dolgozni, amit mondott, hiszen, ha igaz, amit mond, akkor veszélyben vagyok. Ha Tae megtudja, hogy immár az egyik barátja is úgy tekint rám, ahogyan ő, akkor nagyon ki fog borulni, ezt pedig akkor sem akartam. Így is elég rossz neki a helyzete, nem kellene még rosszabbá tenni. Ki akartam lépni az ajtón, de YoonGi gyorsabb volt, megragadta a csuklómat, és erőszakkal rántott vissza, egészen közel magához.
–        Tudom, hogy mit gondolsz – szólalt meg csendesen, de elengedni egyáltalán nem akart. – Annak ellenére, hogy nem vagy közömbös számomra, még mindig szeretném, ha újra összejönnél TaeHyunggal.
–        De az neked is fájni fog – jegyeztem meg, miközben igyekeztem, levakarni őt magamról.
–        Tudom, de ti ketten akkor is összetartok. Itt nem számítok egy kicsit sem. – Eléggé lelombozódott, amint ezt kimondta, így felhagytam a szabadulási kísérlettel, és hagytam, hogy magához vonjon, hogy olyan szorosan öleljen, ahogy csak szeretett volna.

/TaeHyung/

Legszívesebben szétvertem volna a zongorát mérgemben, de nem tettem meg, mert az anyám állásába került volna, és nem szerettem volna elvenni tőle a tanítás örömét, még akkor sem, ha ennyire kicseszett velem, karöltve JiYeonnal. Ha akkor megtudom, hogy HyeMi nem halt meg, sokkal könnyebb lenne, mindkettőnknek.... Sőt lehet, hogy már emlékezne rám, de lemondott rólam... Kidobott, mint valami leselejtezett ruhadarabot. Bár terveztem, hogy kiszállok ebből az eszement játszmából, hagyom, hogy a dolgok elrendeződjenek, de ő mondott le rólam hamarabb, mielőtt még bármit is tehettem volna, és ez így rettenetes fájdalommal járt. Miért mondott le az emlékeiről, miért? Talán YoonGi nem is haladt vele olyan jól, vagy épp ő volt ilyen hatással rá? Nem okolhatok mindig mást a saját hülyeségeim miatt, talán, ha másképpen csinálom, ha inkább csendben figyelem a lépéseit, és amikor már emlékszik mindenre, akkor megjelenek az életében. Meglehet, hogy ezt kellett volna tennem, de más annyira mindegy... Az életem ebben a pillanatban vesztette el az értelmét...

-

Az elkövetkezendő napokban, még arra sem voltam képes, hogy dolgozni menjek. Írtam JiYeonnak, hogy nem érzem jól magam, és nem tudok bemenni, de az volt az igazság, hogy egyetlen józanon töltött pillanatom sem volt abban a négy napban. Nem aludtam, nem ettem, csak keseregtem, és nyomtam magamba a töményebbnél töményebb alkoholt, hogy az agyam minél tompább legyen. Nem akartam gondolkodni, nem akartam létezni, egyszerűen semmivé akartam válni. Nagy nehezen vettem magamhoz a HyeMivel közös képeket, mivel alig álltam a lábamon, kis híján a bútorokon heverő porcelán, üveg dísztárgyakat is levertem, sőt az összest lesöpörtem a mérgemben, mindig minden arra a lányra emlékeztetett, aki lemondott rólam, és a szerelmünkről... A könnyeimmel is meg kellett küzdenem, az alkohol mindig a legnyíltabb érzelmekre sugallják az embert, teljesen kifordultam önmagamból, éppen olyan voltam, mint az apám azzal a különbséggel, hogy én csak a bútorokban, és magamban tettem kárt, nem pedig azokban, akiket szeretek, vagy éppen szeretnek...
Amint meglett az összes kép, és nem akartam leesni a lépcsőn is, bár bánta volna fene, legalább ott halok meg, és soha többet nem kell ekkora kínkeserves szenvedést elviselnem. Mit ér ez a nyomorult életem?

A konyhában kerestem egy öngyújtót, hogy porrá égethessem az összes képet, hátha könnyebb lesz, és ezzel jelképesen elégetem az összes érzésemet is, ami arra a hálátlan nőszemélyre emlékeztet. Mi a franc baja van velem? Talán nem tudtam, eléggé boldoggá tenni, akkor, vajon amikor NaRival lógott az az életvitel jobban bejött neki? Vajon tényleg arra vágyik, hogy minél több pasassal henteregjen? Megráztam a fejem, mert kezdtek a gondolataim szélsőségessé válni, így inkább hosszan kortyoltam a mellettem heverő borostyán színű italból, egyenesen az üvegből... Aish, ha valaki most látna... Körberöhögne, hogy ennyire ostoba vagyok, és éppen egy olyan lány miatt kesergek, mint HyeMi. Hiszen, ha összeszedem magam a fél világot megszerezhetem, de úgy nem tudom, ha bárhová megyek, mindig őt látom, minden lány rá emlékeztet, és mindegyikben őt keresem. Ez egy olyan rögeszme, melytől egyszerűen képtelen vagyok megszabadulni. Miközben kifelé botorkáltam a konyhából, magamhoz vettem egy csinos, kisebb méretű kést is, melynek kimondottan szép éle volt, leginkább egy filéző késhez hasonlított. Tudtam, hogy már lassan nem lesz épp felület, amit megvagdoshatnék magamon, vagyis a karjaim már olyanok voltak, mint valami ezüstös háló, de talán akad még rajta némi hely, néhány újabb vágásnak. Mivel az irdatlan mennyiségű alkohol blokkolta az összes ésszerű döntésemet, és gondolkodásomat, teljesen magam alatta voltam, olyannyira hogy ez az erős öngyilkos hajlam ismét kitöltötte az összes kis sejtemet...
Nem tudom meddig lehettem ott ahol... A nappali hideg járólapján ültem, és egyesével vettem a kezembe a fényképeket, meg sem nézve, hogy pontosan mi van rajta. Az egyik alsó végénél kezdtem el őket megsemmisíteni, és örömmel néztem, amint az a lángok martalékévá válik. Időnkét nem engedtem el időben, és a lángok olykor az ujjaimba martak, de nem igazán éreztem fájdalmat sem. Miután nagy halom hamu hevert a padlón, először a késre pillantottam, de még nem használtam. Csak néztem, ahogyan a fény megcsillan a pengén...

De pár pillanattal később valami elhomályosította az elmémet, azt akartam, hogy inkább fizikai fájdalmam legyen, mintsem lelki, és ahogyan a hideg penge az alkarom azon részéhez ért, ahol még akadtam üres helyek, lassan végighúztam a bőrömön a vágóeszközt, és ábrándozva néztem, amint a vöröslő vércseppek piciny folyamokká alakulnak, s végigszáguldoznak a világos felületen.. Ismét vágtam egy kicsit, még mélyebbre, de ez sem okozott bennem fájdalmat. Teljesen érzéketlenné váltam minden efféle érzésre. Amint elég mélynek éreztem választottam egy másik részt, ott is megvágtam magam, és amint már mindkét kezem, a saját véremben úszott, valami féle belső megnyugvást éreztem. Ugyan ez mindösszesen pár pillanattal később elmúlt, kissé szédülni kezdtem, és azt vettem észre, hogy valami beront az ajtón, hozzám siet, és a nevemen szólítgat, de akkor már zuhantam egyre lejjebb a sötét szakadék felé...

-

Erős fejfájásra ébredtem fel, a körülöttem lévő gépek egyenletes csipogó hangja pedig szinte visszhangot vert a fejemben. A karjaimat vastag kötés borította, a fertőtlenítőszer csípős szaga pedig arra a következésre sarkallt, hogy éppen egy kórházban lehetek. Lassan feltápászkodtam, hogy alaposan körbe nézhessek, de kár volt mert egy villámló pillantású Min YoonGival találtam magam szemben.
–        Te ostobább vagy a sok éves átlagnál – korholt meg azonnal. – Ha nem megyek meglátogatni téged, akkor most a temetéseden lennék.
–        Kár érte – meredtem magam elé ezen szavakat suttogva. – Minek hoztál ide?
–        Mentő hozott ide, itt töltöm a gyakorlatomat is – hangzott a fiú válasza, de még mindig nagyon haragos volt. – A pszichiátrián vagy jelenleg, és elég valószínű, hogy az elkövetkezendő hetet itt is töltött, és örülj, hogy nem húzatok rád, egy kényszerzubbonyt.
–         Ha csak baszogatni tudsz, akkor húzz el! – utasítottam keményen, de YoonGi nem mozdult, csak gonoszan nézett rám. – Meg van a magam bajom, nélküled is.
–        Hogy megint ki akarod nyírni magad? Ez mit old meg?
–        Mindent! – ordítottam vele. – Az egész nyomorult életemet. – Kapásból a tenyereimbe temettem az arcomat, és nem foglalkoztam azzal, hogy ott van, vagy épp gyengének fog tartani, egyszerűen sírni akartam, annyira ki voltam bukva, hogy kénytelen voltam valahogy csökkenteni a feszültségen, és erre ez a csajos megoldás tűnt a legcélszerűbbnek. – Menj el! – kértem tőle könnyes szemmel.
–        Minden rendben lesz! – vigasztalt, ahogyan közelebb jött hozzám, a vállamra tett a kezét.
–        De lemondott rólam – közöltem vele fel sem pillantva.
–        Tudom – hangzott a tömör válasz. Ezek szerint mindenről tud, mert éppen az a hálátlan nő mindent elmondott neki. – Hagyj időt neki, de főleg magadnak, próbálj nem rágondolni, keress magadnak valami elfoglaltságot, de az ne a saját magad vagdosása legyen.
–        Honnan tudsz erről az egészről? – faggattam egy kicsivel nyugodtabb lelkiállapotban.
–        Mert HyeMi nálunk van, éppen a vendégszobát birtokolja.
–        Mit keres nálad? És mi lett azzal a bájgúnárral? – csodálkozva néztem rá, egyszerűen nem hittem a fülemnek, de közben mélységes csalódottságot is éreztem.
–        BaekHyun éppen Incheonban van, meghatározatlan ideig, HyeMi pedig el akarta hagyni az országot, amit nem hagyhattam neki – magyarázta a szőke fiú nagyon komoly hangvételben.
–        Nyugodtan elmehetett volna, akkor talán nekem is sokkal könnyebb lenne – tájékoztattam némi sértődöttséggel.
–        Nem miattad, nem hagytam elmenni, vagyis csak részben.
–        Akkor? – értetlenkedtem. – Csak nehogy azt mond, hogy te is kedveled őt, mert akkor... – Nem fejeztem be, mert nem kellett, az arcára volt írva az összes féltve őrzött érzelme, amit HyeMi irányt érzett, amit nem értettem. – Az volt, hogy neked nem is az eseted...
–        Az, aki volt, valóban nem, de ez teljesen más, mint akkor volt. Azzal nyugtázom ezt az egészet, hogy ez mind amiatt van, hogy igyekeztem a lelkébe látni, emlékezni. Talán akkor alakult ki ez az érzés, de talán csupán együttérzést, és sajnálatot érzek iránta, szeretném, ha boldog lenne.
–        Én meg azt akarom, hogy eltűnjön az életemből, végleg! – Közöltem vele a döntésemet, melyet már akkor meg kellett volna hoznom, amikor láttam, hogy ez az egész teljesen felesleges küzdelem, mindannyiuk számára. – És most menj el, szeretnék pihenni.
Becsuktam a szemem, hogy YoonGi észlelje, számomra itt és most vége ennek a beszélgetésnek, de nem éreztem magam jobban lelkileg. Ezt hallani még rosszabb volt...


/HyeMi/

Még azon héten találkoztam NaRival, beültünk egy kávézóba, és arra akart rávenni, hogy menjek be a börtönbe MinWoo-hoz, hátha segít valamire emlékezni, de nemet mondtam, amit meglepő sértődöttséggel fogadott, így a közös kalandunk igen rövidre sikeredett. Tehát kelletlenül mentem vissza az ideiglenes otthonomba, de egyre nehezebben is viseltem még YoonGi jelenlétét is. Már a komoly beszélgetésünk alatt is ideges volt, és nem tudtam, miért, ám amikor a nagynéném közölte velem, persze telefonon, személyesen nem találkoztam vele elég régóta, hogy TaeHyung kórházban kötött ki, hiszen megint véget akart vetni az életének. Tudtam, miattam van az egész, de nem is sejtettem, hogy mit tehetnék. Nem szeretnék vele lenni, egyszerűen megőrülök tőle... Egyre erősebb lett a késztetés, hogy külföldre meneküljek...

Amikor átléptem a küszöböt, egy dühös pillantású YoonGi várt rám. El szerettem volna sétálni mellette, de elém állt, hogy véletlenül se tudjak. Balról próbáltam kitérni, de elém lépett, majd jobbra, de akkor is ugyanezt játszotta el.
–        Mit akarsz? – sóhajtottam lemondóan. – Miért nem mondtad el, hogy TaeHyung kórházban van?
–        Mert érdekelt volna? – kérdezett vissza flegmán.
–        Talán, azért nem szeretném, ha tényleg meghalna, főleg nem miattam – vélekedtem, majd összefontam a mellkasom előtt a karjaimat. – Nem is akartad volna elmondani?
–        De, ha majd te is összeszedted volna magad lelkileg. Remélem, nem NaRival voltál?
–        És ha igen? – vontam meg a vállam. – Miért érdekel ez téged?
–        Jobb, ha tudod, nem voltál soha jóban azzal a lánnyal – figyelmeztetett hevesen.
–        Tudom – vágtam rá hasonló lendülettel. – Vagyis sejtettem.
–        Akkor miért találkozol vele? Miből gondolod, hogy nem akar ártani neked? – lépett közelebb a fiú határozottan, mire tettem egy lépést hátra. Feszélyezve éreztem magam a közelében.
–        Mert lehet, hogy közelebb visz az emlékeimhez – védekeztem azonnal.
–        Tőle csak rossz dolgokat kaphatsz vissza.
–        Mi van, ha először azokra kell emlékeznem, és csak utána leszek képes a jókat visszahozni – hadartam el eszméletlen sebességgel, és közben éreztem, hogy majd szétvet az ideg. – Találkoztam az első szerelmemmel is, bár ijesztő az a fiú, lehet, hogy ő is tud segíteni.
–        MinWoo? – kérdezett rá a névre, de nagyon rémültnek tűnt. – NaRi elvitt a börtönbe?
–        Igen, de nem volt probléma – nyugtattam meg a fiút, ám YoonGi idegesen ragadta meg a felkaromat, és némi erővel szorította azt.
–        Soha többet nem mehetsz oda. Az a féreg nem olyan, amilyennek mutatja magát.
–        Mit tudsz róla? – gyanakodva néztem YoonGira, de hagytam, hogy tartsa a karomat, hátha attól lehiggad.
–        Hogy éveken keresztül bántalmazott téged, mind lelkileg, mind fizikálisan, hogy erőszakoskodott veled, és megpróbált megölni, nem egyszer. Azért van ott, mert majdnem felgyújtott, s ha nincs TaeHyung, már rég halott lennél. – Eme információra kis híján felsikoltottam, a szívem kihagyott egy ütemet, és eszembe jutott, amikor Tae éppen ezt játszotta el vele, akkor csak azt szerette volna, ha emlékszem rá, mit tett értem, hogy az életét is kockára tette értem.
–        És mit tudsz NaRiról? – tudakoltam YoonGitól, hevesen véve a levegőt, csaknem szívrohamot kaptam. – Honnan ismeri Tae-t?
–        NaRi TaeHyung volt barátnője, aki akkor hagyta ott őt, amikor a fiú anyagi helyzete igencsak megromlott, és amikor vissza akart menni hozzá, már téged szeretett – hangzott a válasz, amitől rettegtem. Erre is volt egy különös megérzésem. – Szerinted mennyire akar most ártani neked?
–        Gondolom, most bosszút tudna állni rajtam mindenért – döbbentem meg.
–        Mondtam én, hogy eszes vagy – mosolyodott el, és már kicsit sem tartott fogva. – Kerüld el NaRit, ha kérhetem.
–        De a rossz emlékek is emlékek – jegyeztem meg csendesen.
–        Ne sodord magad veszélybe feleslegesen – intett óvatosságra YoonGi, majd amint nyomott egy visszafogott puszit a homlokomra távozott az emeletre, magamra hagyva a zavaros gondolataimban.


/TaeHyung/

Az a hét a kórházban igencsak jót tett. Tizenhét öltéssel varrták össze a magamnak okozott még vágásokat, és akkor sem éreztem fájdalmat, amikor a fájdalomcsillapító hatását vesztette. Amikor kivették a varratokat, meghagyták, hogy egy hét múlva menjek vissza, és kérjek meg valakit, hogy segítsen a kötözésben, amennyiben szükséges. Szerencsétlennek éreztem magam, és tudtam, hogy nem titkolhatom, hogy mit tettem, miért is nem mentem be dolgozni. Szégyelltem, amit tettem, hogy nem voltam képes felnőtt fejjel kezelni a helyzetet, hogy hagytam megint a felemésztő érzéseimet elhatalmasodni rajtam, hogy impulzív személyiségemből adódóan, meggondolatlanul cselekedtem.
Zárás körül érkeztem meg, és egyetlen lélek sem akadt odabent, letekintve az egyetlen szőke fejet, aki a pultnál ücsörgött. A tévé halkan ment, gondoltam, JiYeon most lendül bele a takarításba. Letettem magam a pulthoz, és halványan rámosolyogtam a mellettem ülő YoonGira.
–        Egy fokkal jobban nézel ki – állapította meg, majd belekortyolt az italában, amiről nem tudtam volna megmondani, mi is pontosan.
–        Nem hiszem el, hogy ennyire ostoba vagy – szállt be a beszélgetésbe JiYeon, aki töltött nekem egy sört, hátha attól még jobban fogom magam érezni. – Most teljesen át kellett szerveznem a beosztást. 
–        Te most komolyan ezen aggódsz? – vonta fel a szemöldökét megdöbbenésében YoonGi.
–        Csak vicc volt! – nevetett fel a nő, és adott egy kis hangot a tévére, amiben éppen a hírek mentek. – Ha segítség kell, szólj, és meg ne tudjam, hogy még egyszer ekkora hülyeséget csinálsz. Pihenj, és gyógyulj meg, ez a legfontosabb, aztán majd jössz dolgozni. Na, legyetek jók! – JiYeon magához vette egy-két kelléket a takarításhoz, majd elviharzott a folyosón túlra, a raktár irányába.

Éppen YoonGi irányába fordultam, hogy megköszönjem a segítségét, amikor a tévében rendkívüli hírt mondtak be, és éppen egy olyan személy képe jelent meg, amitől még a szőr is felállta a hátamon. A szőke fiú bökött meg, hogy nézzem, miről is van szó...
–        Rendkívüli közlemény – fogott bele a hírbemondó. – A ma esti órákban megszökött egy rab, aki különös őrizettel egy másik börtönbe szállítottak volna át. Han MinWoo különösen veszélyes, menekülése közben eddig négy rendőr vesztette életét, jelenlegi tartózkodása pedig ismeretlen. Ha bárki látná esetleg, semmiféleképpen se próbálja önmaga megállítani, azonnal értesítse a rendőröket, mert a szökött fegyencnél vélhetőleg fegyver van.
A hír közben megmutattak egy porig égett autót, messziről mutatták, a becsomagolt holttesteket, rajtam pedig egy szokatlan borzongás futott végig. Elképedve pillantottam a holtsápadtra vált YoonGira.
–        Hogyan tudott megszökni, amikor nem egy rendőr őrizte azt az autót, amiben átszállították – faggattam a fiút. – Hiszen, ha meg van bilincselve nem szerezhetett magának fegyvert.
–        Talán valaki segített neki, tudjuk, hogy az apja a busani főkapitány, egyszer már kimentette a szarból, bármikor megteheti újra – vélekedett YoonGi, de annyira hihetetlennek tűnt az egész történet.
–        Egyáltalán miért szökött meg, mi motiválhatja? – értetlenül álltam az esettel szemben.
–        Azt hiszem, van egy nagyon rossz megérzésem – szólalt meg a barátom kissé remegő hangon, ami abszolút nem volt jellemző rá, de az idegességéből adódóan, sejtettem, mire gondol.
–        Úgy véled, hogy HyeMi miatt tette? – néztem rá elkerekedett szemekkel. – Hogy be akarja fejezni azt, amit elkezdett? Ez abszurd, mert HyeMi nem is emlékszik rá...
–        Épp ez a lényeg – közölte YoonGi kiakadva, mire a vér is megfagyott az ereimben.