8. fejezet - Régi ismerős

/HyeMi/

A kezeim majd’ leestek a helyükről, villanó fények, és az őrült hangzavar sem segített abban, hogy sikeresen összeszedjem magam, meg a gondolataimat. A színpad azon részén ácsorogtam, a végeredményre várva, ahol a legközelebb lehettem a kijárathoz. Szerettem volna belekarolni BaekHyunba, hogy vigyázzon rám, annyira elveszettnek éreztem magam, de a fiú rendkívül messze volt tőlem. Gondoltam, ő nekem drukkol, pedig nem láttam semmilyen esélyt arra, hogy győzzek. A dékán egész végig kritikus szemmel nézett rám, nem csak az előadásom, hanem az egész műsor alatt is. Persze, hazudtam volna, ha azt mondom, egyáltalán nem esne jól a győzelmem, ám sosem lehet tudni, talán még így sem vagyok elég tehetséges.

Ám amikor hatalmas üdvrivalgás közepette egem hirdettek ki győztesnek, a szívem kihagyott egy ütemet, és úgy éreztem, hogy ott rögtön összeesek. A lábaim remegtek, és a tekintetemmel azonnal Baek-et kerestem, de őt megrohamozták az újságírók, meg egy pár diákot, s amint észleltem, hogy nem egy firkász engem próbál behálózni, el szerettem volna menekülni minél messzebb, ettől a borzalmasan megerőltető légkörből. Végül pár pillanattal később egy ismerős kéz tekeredett a csuklómra, és olyan erővel rántott le a színpadról, hogy azt hittem, egyenesen a földön kötök ki, de ennek ellenére éppen TaeHyung karjaiban landoltam. Sebesen talpra állított, ám alig volt erő a lábaimban, majd ismét megragadta a csuklómat, és áthurcolt az engem éljenző tömegen.

Nem tudtam, hová is óhajt vinni, de egyre kevesebb volt a zaj, és elképedve vettem észre, hogy abba a helyiségbe cipel, ahol várakoztam eddig is. Mivel mindenki a győztesre figyelt volna, ha nem lépek le, vagyis Tae nem szöktet meg, nem kellett attól tartanom, hogy valaki is megzavar. Fáradtan rogytam le az egyik székre, a fiú rögtön letérdelt elém, és aggodalmasan az arcomat kémlelte.
–        Jól vagy? – kérdezte azonnal, ám annyira feleslegesnek éreztem a kérdést, a vak is láthatta rajtam, hogy mennyire szarul vagyok.
–        Nem – vágtam rá gondolkodás nélkül.
–        És mit tudok tenni annak érdekében, hogy jobban legyél? – tette fel a következő kérdését.
–        Fogalmam sincs. Tudod, nem voltam felkészülve ekkora rivaldafényre – temettem az arcomat a tenyereimbe, és annyira közel álltam ahhoz, hogy könnyek ezreit engedjem szabadjára.
–        Ez csak a tehetségedet erősítni – tette le magát mellém, és megszorította a kezemet.
–        Nem lesz baj abból, hogy megszöktettél? – félve lestem az ajtó felé.
–        Bezártam az ajtót – vigyorodott el.
–        Vagyis kettesben vagyunk, ide bezárva, és csak te engedhetsz ki? – Na, ha eddig nem estem kétségbe, akkor holtsápadtra vált arccal kezdtem Tae-t méregetni, aki a lehető legközelebb húzódott hozzám, és csak arra eszméltem fel, hogy egy meglepően finom csókot nyom a nyakam ívére. Forró lélegzetétől kivert a víz, és olyan vágyakozás öntötte el a testemet, hogy nem tudtam volna rendes magyarázatot adni feltörekvő mély érzésimnek.
–        Tudod – fogott bele, jól szórakozva a kettős érzéseimen, és a pánik hangulatomon. – Mondtam, hogy nem foglak bántani, nem foglak semmire sem kényszeríteni, de ne várd azt, hogy úgy tekintsek rád, mit egy idegenre. És nem fogok kihagyni egyetlen lehetőséget sem arra, hogy kettesben lehessek vele, vagy hogy zavarba ne ejtselek.
–        Tulajdonképpen gúnyt űzöl belőlem, és a gyengeségeimből – szembesítettem az igazsággal, de erre a megállapításomra, csak lágyan felnevetett.
–        Kedvesem, te minden vagy, csak épp gyenge nem... Ha túlélésről van szó, nálad erősebb személyt nem is ismerek. – Kedvesen megsimogatta az arcomat, és egyszerűen nem tudtam még szóhoz sem jutni. Olyan sebességgel csökkentette le a kettőnk között vélő távolságot, hogy mire észbe kaptam, alig öt centi választott el a kimondottan vonzó ajkaitól, amikor valaki nagy sebességgel robogott be az ajtóm.
–        Hazug! – adtam a sértődöttet, arra vonatkozóan, hogy képes volt azt hazudni, bezárta azt az ajtót, amikor nem is.

Végül az éppen érkezőre emeltem a tekintetem, és nagy megnyugvással vettem tudomásul, hogy nem BaekHyun akarta ránk törni az ajtót, mert ha meglát minket ilyen félre érthető helyzetben, akkor ki tört volna a harmadik világháború. Vajon egy csók megcsalásnak számít, mármint olyan, amit viszonzok is, bár ha ellenállásról van szó, akkor sem jeleskedek benne. A tanárom elvörösödött fejjel nézett a megszeppent kettősünkre, bár nem sejtettem, hogy mit akart tőlem Mr. Han, hiszen ő is megkaphatta álmai állását azzal, hogy éppenséggel én nyertem meg a versenyt. Ugyan még mindig nehezemre esett felfogni mindezt, de valahogy örültem neki, talán jobban, mint maga TaeHyung segítségének.
–        Miért szöktetted meg? – szólt rá a fiúra a férfi meglepően szigorúan.
–        Talán csak azért, mert maga is tudja, mennyire gyűlöli a rivaldafényt – jegyezte meg Tae közömbösen megvonva a vállát.
–        Mit akarnak tőlem a firkászok? – kérdeztem feltápászkodva, igyekezve erőt parancsolni az alsó végtagjaimba.
–        Csak feltenni pár kérdést, már így is Szöul szerte tudják, hogy ki vagy – mondta a férfi elmosolyodva, én pedig csak azt éreztem, hogy a szívem görcsösen összerándul a mellkasomban.
–        Tessék?! – csattantam fel dühösen. – Erről nem volt szó!
–        Ez ezzel jár, de nem kell aggódnod, holnap délelőtt lesz egy sajtótájékoztató, majd ott elmondasz nekik mindent, amire kíváncsiak, aztán elmondom, mi lesz a dolgod, és megbeszéljük a szerződésedet is – magyarázkodott a tanár, de nem voltam feldobva.
–        Ugye, nem azt akarja mondani, hogy a nap nagy részében, újságírók fogják őt üldözni, kamerával a kezükbne, mert abba szerencsétlen lány bele fog rokkanni – kelt a védelmemre automatikusan a fiú, haragos pillantással nézve a Mr. Hanra, én pedig inkább Tae vállára tettem a kezem, hogy nyugodjon meg.
–        Talán csak pár napig – gondolkodott el a tanár. – A komolyzene annyira nem vált ki rajongást az emberek körében, vagyis a fiatalok körében biztos, hogy nem. Csak pár nap, és szerintem nyugtod is lesz. – Biztatóan nézett rám, ám jelenleg bármivel is próbált volna meghatni, egyáltalán nem sikerült volna neki, de azért valljuk be, láttam, hogy nagyon igyekszik. – Csak a holnapi napot bírd ki!
–        És ha nem lesz jobb a helyzet, és csak tönkre akarják tenni az életemet? – fordultam aggodalmasan a tanár felé. – Visszavonhatom a szerződésemet?
–        Még nem is láttad, mik vannak benne, de már vissza akarsz fordulni? – döbbenten nézett rám a férfi.
–        Én zene miatt szeretek játszani, nem az emberek miatt, én nem akarok híresség lenni.
–        Holnap délelőtt tizenegyre, legyél itt, utána majd meglátom, mit tehetek az érdekedben – mondta Mr. Han végszóra, majd kisétált a helyiségből.
–        Gyere, hazakísérlek! – ragadta volna meg Tae a kezemet, de ezúttal nem hagytam, mert egy ismerős, és határozott alak lépett be azon a fránya ajtón..

Elkerekedett szemmel néztem a belépő BaekHyun sziluettjét, sebesen távolabb léptem Tae-től, pontosabban a két srác közé álltam, még soha nem találkoztak, és nagyon nem szerettem volna, ha ezzel is tele lesz a sajtó. Nem szerettem volna, ha egymás nyakának ugranak, főként nem miattam. Pár pillanatig csak meredtek egymásra, de egyikőjük arcáról sem tudtam volna megmondani, hogy miként is éreznek. Bár abba biztos voltam, hogy TaeHyung pokolra kívánja a másikat, mert visszatart abban, hogy újra övé lehessek. Nehezen tudtam volna megfogalmazni, hogy miként is viszonyulok hozzá, szerelmes semmiképp nem vagyok, bár abban sem voltam biztos, hogy Baek iránt azt érzem, amit eddig éreztem.
–        Gyere, menjünk! – nyújtotta felém BaekHyun a kezét, én pedig lopva Tae-re pillantottam.
Némi csalódottságot véltem fel fedezni az arcán, és mielőtt kiléptem volna az ajtón, elsuttogtam egy „sajnálom”-ot, de tudtam, egy vajmi keveset jelentett abban a pillanatban.
 

/TaeHyung/
 

Pedig annyira jól haladtam, de amint felbukkan az a bájgúnár, teljesen visszatér ahhoz a szende karakterhez, ami valójában nem is ő maga. S otthagyott... Ezúttal sem engem választott, de akármennyire meg kellett volna értenem a döntését, valahogy erre képtelen voltam. Hiába mondja azt, sajnálja... Ezzel nem megyek semmire. Szerettem volna, ha mellettem lesz biztonságban, ám lelépett. Annyira dühös voltam, szerettem volna elrabolni, elvinni messzire innen, el egy olyan helyre, ahol egyikünket sem ismerik, hogy száz százalékban egymásra tudjunk koncentrálni, de ezt nem tehettem meg. Azt vettem észre, hogy önkénytelenül is ökölbe szorítom kezem, a testem minden kis porcikáját szétveti a düh, és a kétségbe esés kellemetlen elegye, és olyan szívesen átrendeztem volna azt felettébb csinos arcát. Vettem egy mély levegőt, de ettől sem tudtam megnyugodni. Mérgemben a legközelebbi betonfalat vettem célba, s olyan erővel ütöttem meg, hogy éreztem amint a csontok az ujjaimban megreccsennek, a bőröm bizonyos helyeken felhorzsolódott, vörös vércseppek hullottak a földre, ám ennek ellenére nem éreztem fájdalmat. Egy kissé szaporán vettem a levegőt, az ideg dolgozott bennem, és elképedve néztem, amint a fal egy-két helyen megrepedt, a vakolat pedig lehullott. Ez arra emlékeztetett, amikor HyeMi nem mondott igazat, Kookkal kapcsolatban, és sokáig azt hitte, őt akartam megütni. Ám ezt az igen erős ütést, annak a srácnak kellene megkapnia, akkor talán felfogná, hogy eszem ágában sincs lemondani szívem hölgyéről.

-

Másnap reggel, miután egész éjjel forgolódtam, alig bírtam aludni, bár talán, ha felkeresem a lányt akkor, lehet, hogy jobban alszom, a kezem majd’ leesett a helyéről, lüktetett minden oldalról, egy kissé bedagadt, bár nem mertem volna azt mondani, hogy el is törtem. Zuhany, és öltözés után, ami meglepően trükkösnek bizonyult, óvatosan azzal próbálkoztam, hogy behajlítsam, s nem kis fájdalom és szenvedés után sikerült csak. Oké, elkönyveltem magamnak, hogy a szokásosnál is ostobább vagyok, ám sajnos anyám nem volt otthon, hogy megnézze megint mit okoztam magamnak. Nem igazán foglalkozhattam ezzel, magamhoz vettem a kávézó kulcsait, és útnak indultam. Bármerre mentem az utcákon, vagyis egy darabig busszal mentem, de mivel mindenütt HyeMi volt a téma, főleg az idősebbek körében, akik még értékelték a komolyzenét, nem igazán bírtam elviselni még azt sem, hogy róla beszélnek. Tehát egy darabig gyalog mentem, ám ez idő alatt kiszellőztethettem a fejemet, annak ellenére is, hogy most határozottan nem gondolkodtam higgadt fejjel. Ilyenkor sajnáltam, hogy nem vagyok balkezes, mint HyeMi, akkor sokkal könnyebben boldogulnék az alapvető tevékenységekkel is.

Csodálkozva vettem észre, hogy a kávézó nyitva volt, ugyan a tábla a „ZÁRVA” feliratot mutatta, az ajtó nyitva volt, és csak nekem meg JiYeonnak van kulcsa az épülethez, vagyis JiYeon meglepően korán érkezett meg. Éppen a raktárban ténykedett, úgy véltem, nem jó megzavarni őt, nehogy véletlenül meglepődöttségében összetörjön valamit, és a végén még velem fizettesse meg. Az valahogy nem hiányzott. Odakint rendezgettem, de nehezen tudtam egy nagyobb csészét is megfogni, kis híján sírva fakadtam a fájdalomtól, ugyan elég erős voltam, ha túlélésről volt szó, de ezt most magamnak okoztam, vagyis megint kitoltam magammal. Sikerült majdnem elejtenem azt, ami a kezemben volt, a nő egy sebes mozdulattal akadályozta meg, hogy a porcelán apró darabokban a földön kössön ki. Amint a csésze biztonságba került, megemelte a kezem a csuklómnál, hogy alaposan szemügyre vehesse a sérüléseimet. El akartam rántani a kezemet, de elég határozottan tartotta ahhoz, hogy ne tudjak megszabadulni tőle.
–        Ez elég ronda! – állapította meg szigorúan. – Mit műveltél?
–        Semmit – vágtam rá gondolkodás nélkül, de kerültem a pillantását.
–        Ugye, ezt nem az unokahúgomnak szántad? – nézett rám azzal a veséig hatoló pillantásával.
–        Nem, ezt annak a bájgúnárnak – tettem becsmérlő kifejezést az új fiúra, miközben konok tekintettel néztem JiYeonra. – Én sosem bántanám HyeMit.
–        Ez örömmel hallom – lágyult meg arca. – Nagyon fáj? – lesett aggodalmasan a kezemre.
–        Nem olyan vészes, mint amilyennek látszik – mondtam egyszerűen, pedig nagy lelki erőre volt szükségem, hogy ne ordítsak fájdalmamban.
–        Nem akarod megnézetni egy orvossal? – ajánlotta fel, s hitetlenkedve kémlelte az arcomat.
–        Nem szükséges – ráztam meg a fejem. – Majd szerzek egy fájdalomcsillapítót, meg maximum bekötözöm, vagyis ha anyám otthon lett volna, megkérem, hogy segítsen.

–        Maradj itt! – adta ki az utasítást JiYeon, mire megilletődve néztem távozó alakját, amint a raktár, vagy éppen a dolgozószobája irányába siet, ezt innen nem tudtam volna megmondani.

Végül egy elsősegélydobozzal tért vissza, majd letette magát a pult másik oldalára, az egyik székre, onnan kezdte el kezelésbe venni a kezemet.
–        Nem tudom, hogy mi okoz ilyen csúnya felületi sérülést? – morogta az orra alatt, úgy kezelve, mint valami ötévest, aki lehorzsolta a térdét, miközben biciklizni tanult.
–        A fal – vontam meg a vállam, de amikor azzal a csípős szagú fertőtlenítőszerrel a felületi sérülésekhez ért, felszisszentem. Ez azért elég váratlanul ért.
–        És milyen erővel? – morfondírozott tovább, mire kénytelen voltam elmosolyodni.
–        Amennyire dolgozott bennem az ideg.
–        És min akadtál ki ennyire?
–        Őszintén? Nem tudnám megmondani, egyszer csak elpattant bennem valami, és szerettem volna orrba nyomni az a bájgúnárt.
–        Mert lopja a szerelmedet? – kérdezte JiYeon mosollyal az arcán, és közben valami hűsítő krémet kent a kissé bedagadt ujjaimra, majd vastagon becsomagolta őket.
–        Vehetjük így is – ismertem el.
–        Még mindig nem adod fel?
–        Nem fogom, csak taktikát váltottam, ami úgy tűnt, hogy működött is, de éppen akkor kellett belerondítania a tervemben, amikor a legjobban haladtam – mérgelődtem változatlanul.
–        Taktikát váltottál? – csodálkozott el a nő, és boldogan vette szemügyre az alkotását. – Remélem, tudsz benne dolgozni.
–        Csak próbáltam megismerni ezt az énjét is – sóhajtottam fel csalódottan. – Bár nem szimpatikus annyira, mint ami régen volt, de azért nem közömbös. A lényén nem változtat, és én is nagyon remélem – pillantottam a hófehér kötésben lévő kezemre.
–        Talán, ha adsz neki időt, az sok mindent megold – tanácsolta JiYeon, s visszaindult a dobozzal a kezében.
„Én is ebben reménykedem!” – tettem hozzá gondolatban.

-

Hosszú órákon át dolgoztam, nem kis erőfeszítésbe tellett óvatosan kezelni a sérült kezemet, de valahogy olyan ügyesen ki tudtam zárni a fájdalmat, hogy észre sem vettem, hogy az ott van. Bár el kellett azt is ismernem, hogy JiYeon jó munkát végzett.
Dél körül csúcsforgalom volt, így még kevesebbet tudtam agyalni, ám három óra körül szusszanhattam egyet, pontosabban volna, mert egy igen kellemetlen, de felettébb hasznos személyt sodor az irányomba a sors, még pedig Kwon NaRit. A lány éppen a pultnál foglalt helyet, és a pult lapján könyökölt, az állát pedig az összekulcsolt kezein támasztotta. Úgy nézett rám, mintha valami csoda lennék. Semmit sem változott, és azt is csodálom, hogy egyáltalán nem került bajba, miután MinWoo-t lecsukták, pedig valamilyen szinten bűnrészességet vállalt HyeMi és Rim meggyötrésében. Ám ezt még mindig felhasználhatom ellene, ha nem óhajt együttműködő lenni.
–        Mit akarsz? – fordultam hozzá kissé mogorván.
–        Semmit – szólalt meg negédes hangon, mire rosszallóan megcsóváltam a fejem.
–        Te nem változtál meg egy kicsit sem – állapítottam meg.
–        Pedig képzeld el, hogy komolyan veszem a tanulást.
–        Azért vagy itt, hogy ezt közöld velem? – vontam fel a szemöldököm.
–        Nem – vágta rá azonnal, és közelebb hajolt hozzám, mintha bizalmas információt szeretne átadni. – Éppen tévét néztem, amikor az egyik komolyzenei csatornán, éppen HyeMit vettem észre, te tudsz erről valamit?
–        Biztos, vagy abban, hogy ő volt? – játszottam a csodálkozottat.
–        Igen, biztos – erősködött NaRi. Persze tudtam, hogy igazat mond, de jól esett húzni az agyát. – De ő meghalt, vagy nem? – Ő maga sem volt biztos abban, mit higgyen.
–        Sokáig tartana elmagyarázni, de nem halt meg, csak mindenki eltitkolta ezt az infót előlem, és a többiek elől is.
–        De miért?
–        Mondom, hosszú – intettem nyugalomra. – De nem emlékszik sem rám, sem senkire a múltjából.
–        Vagyis rám sem? – ragyogott fel az arca.
–        Nem, ami nekem éppen kapóra jön – vallottam be.
–        Mit akarsz tőlem? – gyanakodott a lány. Megállapítottam, hogy még mindig elég eszes ahhoz, hogy bizonyos következtetéseket összetegyen.
–        Azt is láttad, hogy HyeMinek új pasija van? – faggattam NaRit.
–        Igen, nem rossz pasi, de nem az esetem.
–        Pedig jó lenne, ha az lenne – néztem rá meggyőzően, de közben egy kis csalódottság járta át a szívemet.
–        Miért, csak nem azt akarod mondani, hogy ennyi idő után is szereted azt a lányt. – Úgy nézett rám, mintha valami elmebeteg lennék, pedig ha tudná, hogy mi mindent tettem már így is HyeMi ellen, vagy éppen ő érte, meglepődne. Nem is kicsit...
–        De azt, és nagyon nem tetszik, hogy azzal a bájgúnárral van, nem pedig velem, úgyhogy szeretném, ha intézkednél.
–        Hogy mit csináljak? – nevetett fel a szőke lány. – És mit adsz cserébe?
–        Nem szolgáltatok ki csúnya információkat rólad a rendőrségen – fenyegettem meg.
–        Tudod, a szokásosnál is gonoszabb vagy, és ez nem tetszik.
–        Teszek arra, hogy neked mi tetszik – jegyeztem meg kegyetlenül jeges hangnemben, mire a lány meglepődve nézett rám. – Segítesz vagy sem?
–        Mit akarsz tőlem akkor pontosan?
–        Tegyél úgy, mintha te lennél HyeMi egyetlen barátnője, akár a legjobb is, nekem mindegy, férkőzz a bizalmába, és amint lehet távolítsd el az a fiút a közeléből – ismertettem a tervet, de a lány azonnal röhögve tért ki magából.
–        Vagyis azt akarod, hogy én legyek az, akivel az a fiú majd megcsalja HyeMit, hogy aztán csalódott legyen szegény lány, és visszamenjen hozzád – tette össze a képet hihetetlen sebességgel.
–        Nem is vagy te olyan ostoba – simogattam meg a feje búbját, mint valami ovisnak, ami kimondottan nem tetszett neki.
–        De mint mondottam, nekem nem jön be, mint pasi, meg nem akarom, hogy HyeMi rám is haragudjon, ha már a legjobb barátnőjének kell kiadnom magam.
–        Nem mindegy neked, hogy az a lány miképpen tekint rád?
–        Nem – rázta meg a fejét.
–        Miért? – értetlenkedtem.
–        Nem akarok ilyen rossz barátnő lenni. De ismerek valakit, akinek biztosan be fog jönni a srác, majd ráállítom őt – ecsetelte tovább a terveit.
–        Az nem érdekel, hogy kit, de minél hamarabb annál jobb, ám ha valami baja lesz HyeMinek, akár lelki, akár testi, én nem állok jót magamért.
–        Tudod, egy kissé fáj, hogy rám nem tudtál soha ilyen szenvedéllyel tekinteni.
–        Mert téged az anyagi háttér jobban foglalkoztatott, HyeMi pedig nem ilyen.
–        Valóban? – vonta fel a szemöldökét csodálkozva. – Láttad már mennyire gazdag az a fiú?
–        Tudom, de azt is tudom, hogy HyeMi nem a pénze miatt van vele.
–        Akkor miért?
–        Ezt még nem kérdeztem, de amint lesz rá lehetőségem, megteszem, te csak tedd meg azt, amire kértelek, és vége – utasítottam, mire egy hatalmas vigyort villantott rám.
–        Már látom, mit tehetek, de nem garantálok semmit – hangzott a válasza, majd boldogan kacarászva hagyta el a kávézót.
Egy pillanatig azon gondolkodtam, hogy nem megye-e túl messzire megint, de ez is taktikaváltásnak tekinthető, még akkor is, ha nem éppen a legjobb emberre bíztam szívem hölgyét. Hát remélem a legjobbakat...

/HyeMi/
 

Utáltam magam... Baek egész végig a kezemet fogta, kissé rettegtem tőle, nagyon dühösnek tűnt, amilyennek sosem láttam.
–        Nagyon utálsz? – lopva pillantottam a fiú elködösült arcára.
–        Nem utállak – torpant meg útközben, és szembe állított magával. Ugyan lesütöttem a szememet, de megemelte az állam, hogy a szemébe tudja nézni, ám ez rettenetesen nehezemre esett, pedig semmi különösen nem csináltam Tae-vel. – Sajnálom, hogy nem tudtalak kimenteni a tömegből, nem is gondoltam, hogy ennyire rosszul érint ez a hírnév.
–        Nem tudhattad, Tae csak onnan tudta, hogy már kerültem ilyen helyzetbe – ismertem el, de láttam rajta, nagyon nem tetszik neki, hogy megint a főellenfele nevét említettem meg.
–        Azt szeretném, ha soha többet nem találkoznál vele! – közölte velem ridegen, majd megint megragadta volna a csuklómat, de ezt nem hagyta neki. Elképedve meredtem rá...

–        Ezt nem teheted meg – figyelmeztettem. – Mi lesz az emlékeimmel?
–        Elégedj meg ennyivel – vonta meg a vállát. – Nem fogom ölbe tett kézzel nézni, hogy szép lassan visszaédesget magához úgy, hogy észre sem veszed, csak azért, mert ismeri a gyenge pontjaidat – hangzott a kegyetlen válasza.
–        De ez igazságtalan – háborodtam fel. – Én nem csináltam semmi olyat vele, ami miatt ennyire felettébb féltékenynek kellene lenned.
–        Elég, ha te magad ott vagy vele. Tökéletesen elég, hogy ne velem foglalkozz, hanem vele, pedig hivatalosan az én barátnőm vagy, nem az övé. Te döntöttél úgy, hogy velem maradsz, akkor tartsd is magad ehhez! – Teljesen kitért magából, én pedig éreztem, hogy majd megfojtanak a könnyeim.
Nem tudom, mit tegyek, mert tudom, hogy TaeHyung az egyetlen, aki olyan emlékeket is képes visszaadni, amiket más nem, és ő örömmel segítene át ezen a válságon, és tudok úgy tekinteni rá mint az emlékeim forrása, vagyis legtöbbször, mert ha olyan erőteljese próbálkozik, például a csókokkal, akkor nehezen tudok ellenállni, de nem hiszem, hogy ettől rossz ember lennék. Én megértem BaekHyun helyzetét is, hiszen szeret, de hogy eltilt tőle, túlmegy minden határon. Szerettem volna elbújni valahol, így amint betettem magam a házba, bezárkóztam a fürdőbe, hogy a fiú véletlenül se tudjon utánam jönni, és ott adtam meg magam a könnyek hatalmának.

-

Bár Baek azért nem adta fel ilyen könnyen, gondolom, ott ücsörgött a fürdőszoba ajtaja előtt, hogy rávegyen arra, beszéljük meg ezt a helyzetet, de nem vágytam sem rá, sem másra. Gyakran bekopogott, ám nem reagáltam. Csupán akkor hagytam el a helyiséget, amikor már biztos voltam abban feladja, és végre leszáll rólam. Talán éjfél lehetett, amikor sikeresen elhagyhattam a fürdőt, a sebesen a hálóba mentem. A fiú a távirányítóval a kezében szunyókált, a készülék pedig ment, így inkább kikapcsoltam, magamhoz vettem a párnámat, illetve a takarómat, ám mielőtt elhagyhattam volna a szobát, BaekHyun álmosan kapta fel a fejét, az irányomba hunyorítva.
–        Mész valahová? – szedte össze magát hihetetlen sebességgel.
–        A kisszobában alszom – feleltem tömören.
–        Már egy légtérben sem szeretnél velem lenni? – csodálkozva nézett rám.
–        Csak szeretnék egyedül lenni – közöltem vele, majd a dolgaimmal együtt átvonultam a vendégszobába, ahol végre álomra hajthattam a fejem.

Mindent összevetve nyugodt éjszakám volt. Ugyan a gondolataim ugráltak össze-vissza, kénytelen voltam álomba kényszeríteni magam. Őrület, mert ismét szörnyű rosszullét kerülgetett, ha kávémra még ránézni sem bírtam, viszont erős nassolhatnék fogott el. Még a zuhany sem segített abban, hogy jobban legyek, egyre égetőbbé vált annak szüksége, hogy végre egy orvos is lásson, vérvétellel egybekötötten, egy teljes kivizsgálásra. Lassan ez az ötödik hete, hogy a fővárosban vagyok, és az életem kifordult önmagából. Még abban a három hónapban sem ért ennyi impulzus, amikor felébredtem a kómából, kezdett elviselhetetlen lenni az egész létem.  

Tartottam a sajtótájékoztatótól, nem is kicsit. Soha életemben sem voltam hasonló rendezvényen, de ennek ellenére a lehető legjobban kicsíptem magam. Fél tizenegyre érkeztem meg, majd amint megkaptam az instrukciókat a szervezőtől, letettem magam a nekem kijelölt helyre. Az előttem lévő mikrofonoktól, megint csak kellemetlenül éreztem magam, de az a sok finomság kimondottan vonzónak tűnt. Persze nem ettem belőle, csak vártam, hogy valami történjen. Lassan megtelt az előadóterem emberekkel, és legalább másfél órán át kérdésekkel bombáztak. Szerették volna tudni, miért, és hogyan lehetek ilyen tehetséges, mik a terveim a jövőre nézve, és azt is szerették volna tudni, hogy a múltamban is ilyen voltam-e. Ledöbbentett, amikor olyan emberekkel hozta összefüggésbe, akiket nem is ismertem, de azokról sötét dolgokat mondtak. Amikor a tanáromat, vagyis az új karmestert kérdezgették, a gondolataim igencsak elkalandoztak, és annyira szerettem volna tudni, TaeHyung mit csinálhat most, vajon hogyan fogom megoldani, hogy mégis csak találkozzak vele, vagy legalább egy kicsit beszélhessek vele. Akkor is őt tartottam az emlékeim első számú forrásának, így nem lehet, hogy Baek eltilt tőle, nem akarom, hogy eltiltson tőle. Tényleg szeretem BaekHyun, de úgy érzem, hogy szükségem van Tae-re, hiszen jelenleg teljesen függetlennek találom magamtól, én még nem kötődöm hozzá annyira. Bár meglehet, hogy kezdek, és a fiúm ettől félt. Talán mégis le kellene mondanom az emlékeimről...
Végül hálát adtam az égnek, hogy vége lett ennek a borzalomnak, és amint kiürült a terem kettesben maradtam Mr. Hannal, aki azonnal a kezembe nyomott egy darab papírt.
–        Ez meg mi? – néztem rá értetlenül.
–        A szerződésed – mondta, majd letette magát az egyik otthagyott asztalra. – Olvasd át nyugodtan, de meglepően jó ajánlatot kaptál a dékántól.
–        És mi a következő lépés? – faggattam.
–        Ma semmi, de odaadom a következő két fellépés kottáit. Egyik négy nap múlva lesz, itt Szöulban, a másik meg mához két hétre Busanban, de egy egész hétvégét ott leszünk, vagyis egy koncert lesz pénteket, és egy szombaton – magyarázta a férfi a terveket. – Persze addig megtanulod a kottákat, és a lehető legjobban össze kell szoknod a zenekarral.
–        Vagyis a busani koncert április végén lesz? – számoltam utána. Akkor lesz a hetedik hete, hogy ebben a városban vagyok, és az életemen kívül a hormonjaim is meghibbantak bizonyos formában, bár mintha a dokim említette volna, amikor kiengedtek a kórházból, hogy egy ideig szedhettem fogamzásgátló tablettát, aminek abbahagyása miatt, igencsak zavaros, vagy éppen hiányos lehet az eddig megszokott ciklusom. Még mindig nem értem miért volt szükségem azokra a plusz hormonokra, hacsak nem TaeHyung, vagy éppen az előtte lévő srác miatt kezdtem el szedni. Valaki igazán felvilágosíthatna ezzel kapcsolatban is.  Még mindig azon gondolkodom, mi van, ha a rosszullétemnek igen is köze van egy gyerekhez, melynek olyan minimális az esélye... Gyorsan megráztam a fejemet, hogy felocsúdjak ebből a rémálomból, és a tekintetemet a tanáromra emeltem.
–        Igen, akkor – bólintott, amint észrevette, hogy végre figyelek rá is. – Miért, gondot fog okozni, hogy ott leszünk?
–        Dehogy! – vágtam rá, majd elmosolyodtam. – Én busani lány vagyok, állítólag ott nőttem fel, csak épp nem emlékszem rá, legalább ott is tudok emlékeket gyűjteni. A nagyszüleim, és az apukám is ott élnek, tehát én hivatalosan hazamegyek.
–        Ez nagyszerű! Ha akarod otthon is áttanulmányozhatod a szerződésedet – lesett a papírra, amit egy kissé meggyűrtem idegességemben.
–        Nem szükséges – vetettem ellen, majd gyorsan átolvastam.
A legfontosabb dolog, amit elvártak tőlem, a naprakész kottaismeret, és minden nap be kell mennem reggel nyolcra, egy értekezletre, ahol kiderül, hogy mik is a tervek. Ha fellépésekre, amikről mindig akkor derül ki, hogy mik is valójában, milyen stílus, melyik régi művész zenéi, esetleg egy opera, vagy valami musical, akkor minden nap bent kell lennem, akár estig is, de nincs kötött munkaidőm. Ezt kimondottan értékeltem, a másik, ami még tetszett, hogy utazgatni fogok, így el tudom terelni a gondolataimat a problémákról, amikből valljuk be, igencsak kijutott számomra. Amúgy is tekintélyes összeget kaphattam a munkámért, amit természetesen a fellépések után kapjuk meg, de a havi fix bérem, jóval több volt, mint amiről valaha is álmodtam. Végül, amint megfelelőnek véltem mindent, aláírtam a kijelölt helyen, és Mr. Han kezébe adtam.
–        Akkor holnap találkozunk! – búcsúzott el.
–        További szép napot! – intettem neki mosollyal az arcomon.

Nem tudtam, mit is kezdhetek magammal, hiszen még mindig nem vágytam senkinek sem a társaságára, de eldöntöttem, hogy sétálok a városban, hátha eszembe jut valami. Eléggé külterületen járhattam, a házak meglepően szépek voltak, a kertek hatalmasak, és egy temető is volt a közelben. Hirtelen olyan erős érzés fogott el, mintha jártam volna ezen a helyen, még az amnéziám előtt. Meglehet, hogy valamelyik rokonom nyugszik itt, és őt látogattam meg. Hagytam, hogy a lábam vigyen oda, ahová akar, és végül egy meglepően tökéletesen rendben tartott sír mellett állapodtam meg, de a Min családnév nem volt ismerős számomra. De valahogy a sírhely rabul ejtette, hosszasan bámultam, amíg egy fiú hangja meg nem zavart.
–        Te mi a fenét keresel itt? – kérdezte meg felettébb cinikus hangnemben, és elképedve néztem a szőke fejét, az arckifejezése semmitmondó volt, de rendkívül ismerős.
–        Ismerjük egymást?